„A lógó orrú hollandokat látva még csodásabb volt a magyar kézisgyőzelem“ -és ez egy cím a Zorigón, ami annyira jellemző a propagandamédia aljadék mentalitására, hogy tanítani kellene. Mert ugye arról van szó, hogy nem egyszerűen annak kell örülni, hogy nyert a magyar válogatott, hanem egyúttal (sőt, gyakran főleg) annak is, hogy vesztettek a hollandok, és ettől szarul érezték magukat. Lexebb öröm a söröm urán a káröröm (és a te káröröd meg az ő kárörük), nekünk attól lesz jó, ha másnak rossz, attól meg a legjobb, ha neki (bárki is legyen az) rosszabb, mint nekünk.
Ez a „dögöljön meg a szomszéd tehene is“ paradigma, amely gyakran a „mit tett le az asztalra?“ keretrendszerében értelmeződik, azaz a másik teljesítménye mindig szánalmas, de ha már nem lehet annak a behazudni, akkor csak véletlenül lett valamiben sikeres. Viszont ne legyen már akkora arca, mert hozzá képest mi ugye mindig is, valamint leginkább, ám ha nekünk nem jön össze valami, akkor senki más se vegye a bátorságot hozzá.
Az olyan erősen roncsolt társadalmakban, mint amilyen a miénk, ez alapbeállítás, mifelénk erre épül a komplett rezsim, a Zorigó méltán névtelen szerzői is leképezik und kiszolgálják ezt, hisz igény az láthatóan van rá. (Erről eszembe jut egy poén Bödőcstől, miszerint sokak szerint nem szabad viccelni a magyar történelemmel. A szlovákkal lehet, mert az nincs. És jellemző módon ezt a londoni fellépése felvételén hallottam.)
kepesifi.com
Úgyhogy valószínűleg bennem van a rendszerhiba, de nincs benne a lábamban a bugi, hogy fú de jó ha valakinek rossz, akit nem szeretek. (Attól nem örülök jobban a szülinapomra kapott legónak, hogy közben a rohadék Gézuka lázas betegen fekszik. Nem is írok a Zorigónak.) Aha, az is egy megfejtés (bár nem az enyém), lehet hogy annyi az egész, miszerint túl sok embert nem szeretek, nem is annyira konkrét személyeket, mint inkább személyiség- és mentalitástípusokat, így aztán ha mindegyiküknek rossz lenne, akkor már nagyjából nekem is. Elvégre nem lehet egyedül megúszni, ha másoknak szar, ez is egy alapja lehet a szolidaritásnak, akár valódi empátia nélkül is (vagy annak minimumával), mert senki nem ellensége önmagának. Másnak bármikor, de magának nem, még az önpusztítás is ritkán tudatos, egy átlag heroinista is boldog akar lenni, nem halott (aztán már csak egyben matradni valahogy). Mások vonatkozásában pedig pont mint Hobbes társadalomfilozófiájában: nem jó mindenkivel ellenségesnek lenni, mert minden felülkerekedésünkben ott a veszély, hogy legközelebb alulmaradunk, és fájni fog nagyon, úgyhogy inkább ne is verekedjünk, de ha mégis muszáj, ne kéjelegjünk a vesztes kínján. Asszem ez ennyire egyszerű.
De akinek attól csodás egy győzelem, hogy a vesztesnek láthatóan rossz, az menjen a picsába, vagy tudom is én, csinálja otthon a négy fal között, ne a címlapon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése