Én nem. Nehezemre is esne. Ez is csak egy filmcím, egy 2019-es ausztrál agymenés, a kihalásos kamara sci-fik szűk, de élvezetes alzsáneréből. Van benne három szereplő, akikből az egyik egy robot (Rose Byrne hangján), a másik kettő meg a Lány (Clara Rugaard) és a Nő (Hilary Swank), neve amúgy egyiknek sincs, ha ennyi maradt az emberi civilizációból, minek is vesződni ilyesmivel.
Mert az emberiség kihalt, és Anya szerint a bunkert, ahol a film nagy része játszódik épp erre az esetre hozták létre, úgyhogy a kihalás után egy nappal, már aktiválódott is ő, akire ráhagytak mintegy 64 ezer embriót, hogy alkalomadtán majd olvassza ki őket a mikróban, aztán ha kikeltek, nevelje fel szép sorban mindet. Ennyivel persze egyszerre nem bírna, így lesz az egyetlen gyerek a Lány, mint afféle próbakör. Akinek elég szar lehet tinivé nőnie abban a steril pokolban, ahol egyrészt nincs rajta kívül ember, de állat se, sőt egy rohadt fát nem láthat, legfeljebb archív tévéműsorokban. Mert ugye a kinti világ - Anya narratívája szerint - élhetetlen, valami fertőzés vagy mi miatt.
Később jön a Nő, egy túlélő odakintről, aki szerint ellenben nincs semmiféle járvány vagy atomvillanás a bunkeren túl, csak a robotok öldösték le az embereket, de rendesen halomra, ahogy kell. Pont olyan robotok, mint Mutter. És lelövöm a poént, tényleg.
De mire idáig eljutunk van egy csomó feszkó, dilemmázás und fogaknak csikorgatása, hogy akkor a robotnéni hazudik, vagy a bionéni nem mond igazat, minden esetre a gépesített nevelőnőtől azért már a film egyharmadától frászt kap az ember. Leginkább azért, mert Anya istenkomplexussal terhelt, hogy eleve így programozták, vagy csak a saját tanuló algoritmusa miatt lett ilyen, azt eleinte nem tudni, de sejthető, hogy a második. És aki istennek hiszi magát, az a való világban egy náci rohadék lesz, aki genetikailag szelektál, mindent elvár az alattvalóktól (legyenek alul traktor, felül békegalamb, és közben meg se próbáljanak önállóan gondolkodni), és aki szemrebbenés nélkül kiszelektálja, avagy halálra öli azt, aki nem felel meg az agyament elvárásainak. (Tényleg, egy igazi, ideáltipikus náci államban az emberek robotok, de vezéreik is, érzelmeknek, tökéletlenségeknek, egyénieskedéseknek nincs helyük.)
Vagyis ebben a műalkotásban (is) arról van szó, hogy az ember csinált magának egy sokoldalú segítséget a mesterséges intelligencia alakjában, mintegy saját képére igyekezve formálni azt, hogy a végén a fejére nőjön, és elkezdjen mindent jobban tudni. Itt máris a Terminátor alaphelyzeténél járunk, miközben az atmoszféra pont olyan nyomasztó mint Duncan Jones Hold című filmjében, néha meg csak annyi választ el az Alien-től, hogy nem fröcsög a vér a kiontott belekből, no meg a szörny egy gép.
Ugyanis a végére kiderül, hogy Anya az az MI, ami kinti, mészárlásra optimalizált robotokat is irányítja, valójában az egyetlen autonóm tudat a két emberen kívül, és ő maga indította el a mészárlást, mondván, hogy az emberek előbb-utóbb úgyis kinyírják egymást, minek ezzel ennyit tökölni? Két lépésben megoldható az egész: 1.) kiirtás, és 2.) újratermelés - majd csinál ő jobb emberiséget ezeknél a béna teremtőinél. Elcsépelt kissé, tényleg láttunk már egy adag hasonló sztorit, de az Én vagyok Anya mégsem lesz sablonos, hiába négy-öt másik filmből van összeollózva. Van benne feszültség, drámaiság, és bár pont látjuk jönni a végső megfejtést, de az ettől még ütős lesz.
Vagyis maradva a Terminátoros-hasonlatnál: Anya a Skynet. Még szerencse, hogy már az elején leszögeztem, miszerint ő nem én vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése