Na most, volt még 2009-ben a Mary és Max, ami a valaha volt kedvenc animációs filmem lett, egyrészt mert a történet drámai volt és nagyívű, miközben összesen kettő plusz kevés szereplőt mozgatott, a humora kissé sötét, de remek, a vizualitása meg lenyűgöző. Sehol a CGI, sőt ámítógép se, itt minden figurát, díszletet, utolsó apró tárgyat megcsináltak gondosan, hogy aztán kockáról kocákra, klasszikus stop-motion technikával vegyék fel az egészet. Az író-rendező-animátor pedig Adam Elliot volt, fedőnevén Oscar. Díjas. Aki azóta nem csinált „egész estés“ filmet (tényleg, másfél óra miért és mióta egész este?), volt még 2015-ben az Ernie Biscuit, de az csak rövidfilm, és tavaly év vége fele, mintegy tizenöt év után áll elő újra egy hosszabb darabbal.
Ez lett az Egy csiga emlékiratai, ami lényegét tekintve pont olyan, mint a Mary és Max, szerencsére, teszem hozzá gyorsan. Mert pont valami ilyesmire vártam, de annyira, hogy az utóbbi hetekben kétszer is láttam az emlegetett darabot. És nem puszta időkitöltésként, ebéd közen vagy porszívózás helyett.
A csigás verzióban is magánélet van súlyos terhekkel, mint a halál, az elidegenedés, a kényszeresség, az abúzus, úgyhogy ez a cucc sem csupán a látványvilága miatt nem tekinthető az animációs filmek Diznihercegnős vonalába tartozónak. Azok hányadékok, ez meg úgy letargikus, hogy közben azért nagyon óvatosan, és a maga keserédes módján még optimista is.
Itt adott két iker (mondjuk egyedül nehéz is ikerként születni, az ilyesmihez jellemzően minimum ketten kellenek) Grace és Gilbert, akik az 1970-es évek Melbourne-jében gyerekek (akár csak az író-rendező), egy minimum problémás családban. Apu iszik, anyu már a szülésbe belehalt, és mikor apu is hirtelen elhuny meghalni álmában, az ikreket szétválasztják, és más-más nevelőszülőkhöz küldik őket. Grace egy olyan házaspárhoz kerül, akik hobbija a swingerkedés, azaz szeretnek váltott partnerekkel dugni, de ez időigényes elfoglaltság, úgyhogy keveset vannak otthon, Gilbert ellenben egy puritán, avagy keresztény fundemantilsta családnál köt ki (a kontinensnyi ország másik felén). Az ő hobbikuk az, hogy erőszakos, bigott seggfejek, szóval a fene tudja, melyik testvérnek rosszabb, de talán a srácnak egy kicsit sokkal inkább.
Grace csak magányos, és bár nagyjából az tartja életben, hogy egyszer majd újra együtt lehetnek Gilberttel (így aztán alig vannak emberi kapcsolatai helyben), azért neki is lesz legalább valami szenvedélye. Csigákat gyűjt. Nem minőségre mennyiségre utazik, jöhet bármi, ami csiga, vagy csigás tematikájú biszbasz, lesz is belőle ennek nyomán egy igazi, kényszeres gyűjtögető.
És aztán jönnek a Mary és Max analógiák. Hőseink leveleznek egymással, de már nem lesznek együtt, mert mikor Grace épp házasodna, kap egy levelet, hogy Gilbert meghalt. Amiben benne volt nyakig a nevelőanyja, aki házilagos elektrosokkal kívánta kúrálni a vélelmezett buziságot, nyilván az ő istene nagyobb dicsőségére. Grace házassága persze nem ettől nem működik, szimplán csak nem akar durván meghízni, akkor se, ha a férje a dagadtakra izgul. Úgyhogy marad neki Pinky, az idős szomszéd néni (és másodlagos nevelőanya), akit viszont lassan elszakít tőle Mr. Alzheimer...
A csiga meg az ideális szimbóleum Garce helyzetére, mert egyrészt mindig nála van a háza, ahová visszahúzódhat, szigorúan csak egyedül, de ha épp menne valamerre csak előre tud, egy csiga egyszerűen nem képes tolatni. Mi is nehézkesen, de a csigák egyáltalán nem.
Mondjuk itt a végén azért van egy konkrétabb happy end, mint Elliot korábbi műveiben, amúgy mindegyiknek sírás a vége (befogadói oldalról is), de ez esetben némileg pozitívabb értelemben. Ja igen, ezt is jelölték Oszkárra, hátha megkapja, miközben nyilván kicsit sem számít az a díj, régóta már. Nekünk. A filmeseknek nyilván több lehetőséget és nagyobb kupac pénzt jelenet, de ez engem hadd ne hasson meg, at Egy csiga emlékiratai megáll magában, mindenféle pántlikázás nélkül is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése