Rémes egy hetem van, sőt rémes egy kéthetem lesz a következő ketttőben, nem privátim (bár a kánikulánál csak a rohadt meleget utálom jobban) csak a munkahelyen. A kollégám - aki velem ellentétben tényleg ért ahhoz, amit csinálunk - három hétig táppénzen, és persze minden akkor romlik el, amikor csak én vagyok hadra fogható, és nyilván pont úgy, ahogy nem nagyon tudok mit kezdeni vele. Ha egy gépnek van három problémája egyszerre (mert mennyi lenne, háromszor veri vissza kenden a magyar igazság), akkor abból egyet megoldok rutinból, egyet kicsit lassabban a gondviselés közbenjárásával, a harmadiknál meg nézek bután, hogy ennek igazából működnie kne, de nem teszi, viszont nekem kellene működésre bírnom, de persze nem bírom.
Ilyenkor lehet azzal védekezni, hogy nekem a bölcsészkarról van a diplomám, sőt a távoli ködbe vesző középiskolás időkben is elektronikát tanultam (na jó, inkább próbáltak tanítani nekem), a gépészethez kábé annyit értek mint a halbiológiához, akkor is ha valami rém egyszerű dologról van szó. (A halbiológiához egyébként annyit értek, hogy majdnem mindig meg tudok különböztetni egy halat egy hüllőtől, pedig az nem könnyű, mert mindkettő h-val kezdődik, Meg van benne l is!)
Úgyhogy nincs mese, holnap majd risztani kell valami szakit, aki egyfelől olyanokat kérdez majd, hogy a felét sem fogom érteni, másfelől meg remek alkalo lesz a megszégyenülésre, hogy ilyen kis semmiségeket sem tudok megoldani. De mindegy, ma a felségterületemhez tartozó négy gépből három ment és három döglött be, viszont csak egyet sikerült újra rendes működésre bírnom, naná hogy azt, ahol csak gombokat kellet nyomkodni hozzá a billentyűzeten, meg bámulni közben a monitort. Ez mondjuk igen jól megy, ami abból is látszik, ahogy most is épp nyomkodom a billentyűzetet, és néha nézem a monitort is, elvégre gépeljen vakon, tíz ujjal aki tud ilyet, én a két s fél ujjas, mondat végén felpillantós gépírást művelem, igaz azt magas szinten, elvégre emeleten lakom.
Haraszty István: Agyágyú (artpol.hu)
Az ilyen mindenféle-vezérelt ipari célgépekkel is jól elboldogulok, amíg gombokat kell nyomkodni, érzékelőket piszkálgtni és figyelni hogy világít-e az az izé ott hátul, vagy hogy abbahagyta-e a világítást végre. Ennél bonyolultabb kérdéseknél csavarhúzóval birizgálom a rugós akármiket, amíg a mittoménmi a helyére ugrik, esetleg vissza vagy át.
Ha viszont ez sem segít, van az embernek kollégája, aki valószínűleg kombinált fogóval a kezében született és az óvodában csavarhúzó volt a jele (nem a vodka-narancs, a szerszám), úgyhogy hármas szintű problémáknál a "Gééééézaaaa!!!" hangsort akalmazom torokból (persze a valóságban nem gézának hívják, csak nem akartam kiírni hogy tibi, elvégre személyiségi jogok is vannak a jogi tankönyvekben.), és a probléma öt perctől három napig terjedő időn belül megoldva.(Itthon viszont már oldottam meg cső-szelep problémát vízveszetékszerelő nélkül, még az alkatrészeket is meg tudtam venni egyedül, ha így megy tovább pár év múlva már tapétázom is, igaz már most is késő lenne...)
Most azonban nem ér rá még hetekig a dolog, én mra feladtam a küzdelmet, úgyhogy holnap jöjjön a szaki, az önérzetem sárba tiprása, de működjön végre az a két halom ócskavas. Tényleg, azt még nem próbáltam, hogy ráteszem a kezem, és nagyon komoly tekinettel azt mondom hogy "múkodj!", de egy próbát megér, esetleg kipróbálok valami sámántáncot, hülyébbnek már úgysem néznek tőle, de egy csavarfeszítő még megtalálhatja az optimális pozíciót tőle, no meg a lelki békéjét. Valamint az enyémet, nem mellesleg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése