Épp most megy az egyik csatornán a Lehetetlen szálloda (Hotel Impossible) című műsor, aminek az a lényege, hogy a kis kopasz szakértő megérkezik egy lepukkant és némileg csődközeli szállodába, jellemzően valahová Amerika tyúkszaros hátsó udvarába, és megpróbálja gatyába rázni a helyet. Legalább annyira rámenős és szőrszálhasogató mint Gordon Ramsay a hasonló éttermes sorozatában, csak egyáltalán nem trágár, amit részemről a műsor hátrányai közé sorolnék.
De ezekről az epizódokról persze eszembe jutnak a saját szállodás élményeim, amelyeket alapvetően én is ilyen alsó-középkategóriás, enyhén lepukkant helyeken gyűjtöttem be.
Volt például az a barcelonai hotel, ahol (bár nem tudok spanyolul, izé... katalánul), de az lehetett kiírva egy táblára, hogy "A lépcső elromlott, kérjük használja a liftet!". Ugyanis a hely az átépítés alatt is rendületlenül üzemelt, és épp a lépcsőházat verték szét egészen kis darabokra, mikor megérkeztem. A szobához járt erkély is, kár hogy a személyzet a frissen mosott lepedőket szárította ott, bár amúgy sem terveztem az erkélyen napozni januárban. Viszont a reggelinél olyan kenyérpirítót üzemeltettek aminek egyetlen fokozata volt, a szenesítő, úgyhogy gyorsan rájöttem, miért én vagyok az egyetlen a vendégek között, aki kenyeret pirít.
A dalmáciai nyaralásokkor is remek hotelekben laktam, vagy minimalisták voltak (ágy, asztal, szék, járólap), vagy bumfordi módon idézték meg a hetvenes éveket (gondolom akkoriban épülhettek), néha már vártam hogy kilép a szekrényből Tito marsall, és ismerteti a Jugoszláv kommunista Párt legutóbbi kongresszusának határozatait.
Amúgy épp egy tengerparti hotelben esett meg az egyik legszürreálisabb dolog i velem. A déli melegben ugye kultúrember nem megy le partra, megfőni az ötven fokban, a lazacvörös német turisták közé, hanem kiül az árnyas és szellő erkélyre sörözni. Én is vettem egyik nap egy hatos csomagot, és az ötödik félliteres doboz után már elég részegnek éreztem magam, mikor észrevettem, hogy alkoholmentes sört iszom. Láttam a kék dobozos Karlovackót a boltban, gondoltam ilyet még úgysem ittam, és tényleg jól a fejembe szállt. Tényleg van abban valami, hogy minden fejben dől el, és csak másodsorban a sörfőzdében.
A londoni szállodák meg nagyjából egyformák voltak, egyik sem a Savoy vagy a Ritz, de mindegyik igazi kis viktoriánus ékszerdoboz volt. Egy olyan amit a szenilis nagynéni harminc éve egy penészes padláson felejtett. A pénztárcabarát londoni hotelben nagyon kicsi szobákba juthatunk el nagyon szűk folyosókon, hogy aztán élvezhessük a hátsó parkolóra nyíló kilátást meg a szomszédok gyanakvó tekintetét. De legalább a reggeli svédasztal kellően szegényes ahhoz, hogy nem egye túl magát az ember. (Ezek alól egy kivétel volt, a Queen's Hotel Norwoodban, de onnan meg egy órát kellett buszozni a belvárosig, viszont messze a legjobb volt a kipróbáltak közül.)
És a legtöbbet (több mint tízszer) felkeresett szállodában valami mindig hiányzik. A kádhoz nincs dugó (tejeskupakkal pótolható), a mosdónál nincs szappan (98p-ért a sarki drogériából) meg hasonlók. Idén meglepődtünk, mert volt szappan, dugó mondjuk nem, de kád sem, a zuhanyzóhoz persze minek, viszont nem volt tévé. Csak egy távirányító. Gondoltam is, hogy a recepción majd leadom finom utalásféleként, hogy "nézzék mit találtam a szobában", hátha estére lesz tévé, de aztán ez elmaradt. Viszont vécépapírt is úgy kellett kérni elsőre, aztán persze hoztak egy csomót, de cserébe egyik nap csak egy törölközőt kaptunk, biztos azt gondolták, hogy majd a vécépapírral elintézzük, az van bőven...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése