Hogy jön ki a fejben matek?

- Hú bazmeg, két nap híján majdnem péntek tizenharmadika lett megint, azért ez szerintem már szoros, múltkor is milyen napom volt akkor, bedöglött a hűtő, ki kellett innom az összes sört, meg ne romoljanak, aztán mikor mentem volna le újakért már ki se találtam a lépcsőházból bazmeg... - kárált a Száraztészta Is Kapható csirkebolt előtt Lajos, mondhatni ontott monoton bút konokon és fájón. Persze ő annyira ritkán olvasott Paul Verlaine verseket, hogy még soha, pedig az Őszi chanson amúgy passzolt volna az időjáráshoz. Persze ahhoz passzolt a Keserű márkájú, valami furcsa okból likőrnek tekintett alkoholos ételszínezék is, amivel jól csúszott a sör, amint felváltva próbálták az egyik rémes ízét elnyomni a másikéval.

- Az a baj, hogy lúzernek is amatőr vagy - szólalt fel  merengve Géza, aki már percek óta próbálta eltalálni, hogy ha előtte van észak és a háta mögött dél, akkor merre van a lépcsőház, ahol az a kedves, lófejű postáslány lakik, a fogszabályzójával - mert a péntek tizenharmadika lényege, hogy tizenkettedikén veszel sok töményet, másnap reggel leiszod magad addig, míg már kezd tetszeni a Muzsika tévén a Máma mulatunk Satyesszal, és akkor aznap már úgysem mész sehova!

- És ha dolgom van?

- Nincs, olyankor már nem lehet, a fizika, a biológia meg van az a harmadik izé törvényeit nem lehet csak úgy megszegni, ez nem ilyen bétéká, meg egyébként is, csináltál magadnak egy szabadnapot a valóságból, fejben már lehet akár szerda tizenkettedike is. - Gézát nem lehetett kizökkenteni, ő legutóbb is két órán át  nézte a Discoveryt, mire Etelka hazaért az új elemekkel. A távirányítóhoz.

- De az mire jó, mikor most szerda tizenharmadika van, ember! Mondom hogy most is csak két napon múlt! Mi lesz, ha legközelebb mellémegy a tizenharmadika, vagy a péntek, nekünk meg nem szól senki, és rábaszunk?

- Hát, én abba se vagyok biztos, hogy hiszek-e a péntek tizenharmadikában - meredt maga elé Géza, miközben a fejében egy rekedtes hang azt mormolta, hogy balra a nap nyugszik, jobbra pedig... - Úgy értem, hogy van olyan egyáltalán? Mert a péntek a hét ötödik napja, de a tizenhárom meg nem osztható öttel, szóval ez ki se jöhet így... esetleg szökőévben.

- Basszus, de most pont az van - rémülte el magát Lajos - tisztára szökőév!

- Egy frászt, a szökőév mindig februárban van, most meg november, szóval rég túl vagyunk már rajta, most évekig nem is lehet péntek tizenharmadika. Matematikailag!

- De akkor mi volt az, mikor a rossz hűtő, meg a sörök, meg a minden?

- Szerintem rosszul emlékszel a sorrendre. Előbb lehettek a sörök, aztán kezdted magad péntek tizenharmadikában érezni, mikor pedig biztos csütörtök volt. Vagy mindenszentek, már amelyik páratlan szám. - fejtette meg Géza a rejtélyt, aki egyre inkább kezdte nem érteni, miért is nem érettségizett ötösre matekból. Talán mert nem is érettségizett? De akkor mi volt az a vizsga, mikor a KRESZ-ből?

- Hát, ez tuti valami átokféle lehet. Múltkor mesélte Lídia, tudod, a lottózóból a pultos csaj, hogy azért elátkozott az ilyen nap, mert volt Jézusmária mellett egy tizenharmadik apostol is, akit kihagytak a Bibliából, és az jár vissza ilyenkor kísérteni, de mindenhova ám, mint a Télapó mikuláskor, csak ez geci. - fejtett meg egy sosemvolt rejtvényt Lajos, miután erőt merített, két dobozzal is gyors egymás utánban.

-Azt hittem te az ilyen valhallás skandináv izékben vagy otthon. Múltkor is Heimdallra ittad magad, aztán senkit sem akartál  beengedni a lépcsőházba, aki előtte nem halt hősi halált, vagy nem hozott konyakot.

- Az más volt, akkor Odin mondta, hogy őrizzem a bejáratot, amíg ő meghágja a felesé..., hú bassza meg, ez megbaszta a Jolit! Azt a rohadt...

- Ja, rábasztál, de még mindig jobb, mintha az Imre lett volna a másodikról, az fel is csinálta volna. Jóska mesélte hogy sosem szed kotont!

- Na de Odin, róla így nem is gondoltam volna. Mondjuk utólag már értem, Joli aznap este hogy tudott tekintettel babkonzervet melegíteni. Hát végül is előtte egy főistennel ugye, aztán meg velem is, kétszer. Pedig addig még ilyen szökőévekben is ritkán...

Gézának valami obszcén fény csillant fel a szemében, közvetlenül a véralkoholszintje mögött:

-  És Lajos, megvan még annak az Odinnak a száma?

- Az nincs, de megvan még az erkélyen a telefonfülke, még Freya hagyta ott, abból van közvetlen vonal Asgardba. De mondd neki, hogy bivalyvéres mézsört azt ne hozzon, a maradék vesémet már nem fogom tudni nélkülözni.

p.s. Ha valakit érdekel, itt van a kapcsolódó  előzménye, főleg az élet értelméről, vagy annak hiányáról vagy csak úgy átlósan. (a szerk.)

Realista rémálom

A Skunk: Egy pusztító élet árnyéka című tavalyi keltezésű holland film pont az, amit az ember nem akar  látni, de ha belevág, nem lehet nem nézni, miközben tényleg rémesen szenvedünk közben. Mi is, a képernyő kellemesebbik oldalán. Ennyi nyomor, sivár kilátástalanság és brutalitás kicsit több, mint másfél órába sűrítve, az sok.

A főszereplő  Liam, egy tizenhét éves fiú, akit a film elején nem egyszerűen egy mérgező családi légkörből, de gyakorlatilag az életveszélyből mentenek ki a rendőrök, és viszik el egy intézetbe. Ahol csupa hozzá  hasonlóan megnyomorított fiatal éldegél, néhány elkötelezett, de már rég kiégett nevelő/segítő felügyelete alatt, illetve rájuk támaszkodva. És Liam az otthoni erőszak után (de tényleg, csupa vér, mikor elviszik) az intézeti erőszakkal szembesül, és nagyon nem tud  kijönni a pszihopátiás alfahímmel, aki mindenkit eltapos, aki kicsit is gyengébbnek tűnik nála, és aki időnként meg is erőszakolja egyik-másik sorstársát.

Liam meg vagy szerelmes lesz a késő negyvenes segítőjébe, Pauline-ba, vagy csak képzeli, de neki már rég olyan az érzelmi működése, hogy azt is a túlélési ösztön mozgatja, meg annak a vágya, hogy kötődhessen valakihez, ám utóbbit sajnos csak a birtokláson keresztül bírja elképzelni. Egyszerűen egész addigi életében csak eltaposták, és ezért legfőbb motivációjának az látszik, hogy szeretne egyszer végre felül lenni. (Nem csak szimbolikusan.)

A film erőszakosan és véresen indul, aztán erőszakos lesz és nyomasztó, hogy a végére erőszakba és vérbe fulladjon. És teszi mindezt úgy, hogy nem horror, nem is thriller, ez egy lényegében realista dráma, a mindennapi terror szörnybemutatója.

Ahol apu iszik, anya kúr, de válogatás nélkül, miközben apu bebaszva bíztatja baszásra az aktuális ügyfelet, vagy ügyfeleket (gyerek a pincébe zárva) - és ezt tényleg lehetne finomabban is megfogalmazni, csak nem érdemes. A Skunk egy baromi nagy, nem kicsit ébresztő hatású arcul csapása a nézőnek, hogy hé, a kispolgári lét alatt egy iszonyatos szakadék tátong, szegénység, alkohol, drog, erőszak és nem csak kint az utcán, de akár házon belül is. Amivel egy-egy Liam-szerű tizenévest egy életre meg lehet nyomorítani, lelkileg főleg, nem mintha a fizikai bántalmazást ne adagolnák bőven a teljesen ember alatti szülei. (Akik annyira szubhumán létformák, hogy a filmben még nevük sincs, fater meg muter, azt' annyi, akik vagy erőszakosak, vagy részegek/ be vannak lőve, de leginkább e kettőt kombinálják, mindenkin átgázoló agresszív bunkósággal körítve.)

És ha ez a világ a srác körül, akkor nem váratlan a végkifejlet, az „ami tesznek veled, az leszel" paradigma jegyében. Átvágott torkok, és a családi tűzhely melegének soha meg nem tapasztalása helyett, a felgyújtott szülői ház mutatják meg, hogy szörnyek között nem lehet teljes értékűen emberré válni, bármennyire vágyik is rá az, aki saját életének áldozata.

Szómágia, szerencsejáték, szívás

Valahogy szembe jött a jutyúbus internet világhálóján, a Felcsútok Géniuszának múlt pénteki rádiós igehirdetése, naná hogy reggeli közben, úgyhogy kissé belém fagyott a zabpehely attól sok öntelt sületlenségtől, amiket -  szokásához híven - elő bírt vezetni.

Ilyeneket szólt az ő szájával már megint, hogy neki (nekik, de mióta ő a Párt, elég egyes szám első személyben beszélnie) nem volt B-terve Trampli Donáld elnökléséhez képest, nem számoltak vele, hogy a demokraták nyernek, csak azzal, hogy a Trampli nyer. És ezzel minimum két bajom van:

- Az első, hogy már megint valami óvodás szómágiát űz, azaz ki se mondja Kamala Harris nevét, mert az ő narratívájában két oldal van, a „demokraták“ úgy en bolc, meg Donáld bácsi. A másik jelölt neve nyilván Demokraták. („Hello, my name is Demokraták. Demokraták Harris.“) Ami azért vicces, mert ezek szerint Trampli nem demokrata, ami tényszerűen igaz, de sajnos nem csak a pártnevek szintjén. Én meg kíváncsi lennék, a hogy a főminiszternek milyen egyéb babonái vannak még, azon kívül, hogy nem mond ki neveket? Hátha megjelenik az illető a Karmelitában... (Beetlejuice, Beetlejuice, Beetlejuice! - ha valakinek megvan ez Tim Burton híres filmje.)

Például visszafordul-e ha átmegy előtte egy fekete macska, pláne egy létra alatt, illetve hívat-e ördögűzőt, ha ebéd közben kiborul a só, és nincs kéznél négylevelű  lóhere, vagy tündeköpet, mint ellenszer?

- A másik baj meg, túl a  buta retorikai paranormalitáson, hogy ha egy állam első embere nemzetközi szinten egy lapra tesz fel mindent, az nem felelős vezetés, hanem nettó szerencsejáték. A házasságszédelgés mintájára ez a hatalomszédelgés, hogy egyszerre benyalni a kínaiaknak és a jenkiknek, pedig épp Trampli az, aki Kína ellen hirdet gazdasági hadviselést. És a fene tudja hogy áll Putyinhoz, de nem barátilag, miközben a felcsúti meg de. Hát, innen szép két szék között a padlóra esni!

Tényleg egyszerűbb lenne, ha a pártvezér és kancellár  nem prédikálna heti rendszerességgel az állami pártrádióban, akkor még lehetne valami sajátos aurája, miszerint ő a haza hallgatag bölcse. A híveknek ez is bejönne, hogy a szektaveztér nem pofázik, csak csendben teszi a dolgát, mint egy álomférfi, izé... államférfi. (Az első azért a nagyon Manyika néniken kívül bárkinek röhejes lenne, és ez nem testszégyenítés részemről, mert tizenöt kiló felesleg rajtam is van, és nem vagyok szép, meg mert ő dülleszti ki büszkén a testzsírszázalékát a rosszul szabott öltönyéből, a világon bárhol.)

Szóval ha többet hallgatna, azzal is ellennének a hívei, és talán a bizonytalanoknak is bejönne, mert ha nem beszél, legalább nem beszél hülyéségeket. Azoknak meg akik nem bírják a fejét, de különösen a korrupciómeghajtású legitim önkényuralmát, szintén mindegy lenne, ettől még nem kedvelnék meg, de egy kicsivel kevesebb támadási felületet adna nekik, és egy kiélezett helyzetben már ez is fontos vasziszdasz.

Plusz esetleg lenne ideje kormányozni, amit már régóta nem csinál, különösen mióta világpolitikai tényezőnek hallucinálja magát. És régi történelmi tapasztalat, hogy a messiástudat középtávon sem vezet jóra, hacsak az ember nem az igazi Messiás véletlenül. Volt például az a Jézus nevű csodarabbi, réges-rég (egy messzi-messzi galaxisban), aki állítólag az volt, meg is szívta rendesen, persze ha volt megváltás, akkor ez nem gáz, hisz csak végigvitte a küldetését, nagyjából cheat-kódok nélkül. És bár egy kisebb megváltás a komplett emberiségnek jól jönne most is (az előzőt már nemigen érezzük), de azt - miként egykor - most sem a politikusok felől  kell várni érkezni. A mi valóságidegen zsebnapóleonunktól meg pláne nem.

p.s. És mire mindezt leírtam, már rám is dőlt Külön Semjén Zsolt fantasztikusan lényeglátó megfigyelése (a 444-en), mely szerint:

„...nevetséges, amit az ellenzék mond, hogy el vagyunk szigetelve”, mert mindenki Orbán Viktorhoz viszonyítva határozza meg magát. Ausztria és Szlovákia, de még az Egyesült Államok is. „Sőt az ellenfeleink is Orbán Viktorhoz viszonyítva pozicionálják magukat.”

Ebben az a vicces, hogy ez a bohóc katolikusnak vallja magát, ehhez képest úgy bálványozza a főnökét, mintha az tényleg valami csodatévő fősámán lenne (de legalább nem messiásozza össze), vagy inkább egy törzsi totem, amit lelkesen kell körültáncolni, miután beütött a varázsgomba. És ezek nálunk komoly vezetőnek számítanak, egy jelentős, de elszánt kisebbség szemében. Te jó ég, ami nem szakad rájuk!

Feljebb, mi mindig csak feljebb!

Timike drága, összeraktunk itt a Főosztályon egy ilyen buzdítóbeszéd-félét, megyek a tévénkbe délután felszólalni a szerkesztőségi mittudomén min, ki kéne  nyomtatni. De előtte nézzen utána pár dolognak, odaírtam bele miknek, ha valami nem stimmel, küldje át a telefonos ímélemre javítás végett, de ha nagyjából okés, akkor ne cseszegessen vele, munkaebéden leszek az új csajommal, utána talán kúrunk is! Szóval:

"A TV2 hírei 99 százalékban ábrázolják pozitívan a kormánypárti politikusokat, az RTL-nél 14 százalék az arány“ - ezt olvastam valami sorosista szennylapban, most képzeljétek el!  De ez nem jó hír. A 99% az kevés elvársak, nagyon kevés, mert biztos úgy van ez is, mint az IQ-nál, hogy a 100 az átlag, ami alatta van az szart sem ér, felette kell lenni. Szóval a itt nálatok (ha lehetek csendőrpertu), a baráti TV2-nél a száz százalék az a minimum, az alap, ahonnan el lehet indulni a kályhától, de a cél az ennél több százalékkal több százalék. Ha kell, kedves sajtómunkás elvtársak túlórázzatok, jöjjetek be szombaton is propagandát termelni, de év végéig el kell érni a minimum 120%-ot!

És közben nem szabad hallgatni holmi „tudósokra“, hogy a 120% az matematikailag ugye kivitelezhetetlen, mert ez csak elmélet. Mert mi is a matematika? Számok egy papíron, tiszta elvontság az egész, de mi a gyakorlat emberei vagyunk, nem számít mi jön ki elméletben, elmélettel nem csak jól lakni nem lehet, de választást nyerni sem. Ahhoz pultozni kell az utcán, szórólapozni az órásplakátoknál, és helyt állni a vártán a szerkesztőségekben! (megj: Timike, nézzen majd utána, mi a faszom az a „várta“, hátha valami gusztustalanság. A kávéja úgyis szar, de a bölcsészdiplomája hátha jól lesz végre egyszer valamire.)

Az RTL ugye látjuk merre áll a rúdjával, azzal nem is kell foglalkozni, azt el kell engedni, hogy koncentrálhassunk az ellencsapásokra, mert a magasszintű és kifinomultan primitív propaganda, amin annyit dolgoztunk, az olyan mint a cápa, hogy ha nem megy előre, akkor meghal fulladni! (megj: Timike cukorfalat, annak is nézzen utána, hogy a cápa az hal-e, illetve mikor? Ja, és vegyen illatgyertyát meg kotont az irodámba, a céges kártyáról, tegyen be mindent a bal felső fiókba!)

Meg a kapitalizmus is olyan, hogy ha nem megy fölfelé, akkor lefelé megy, esetleg marad ahol van, de ez nem elfogadható! Ez veszélyes! Feljebb, mindig feljebb elvtársak, az ellenség keze már betette a lábát és folyamatosan nem alszik! Résen kell lenni, erős résnek kell lennünk a pajzson, mert a következő másfél év hadjáratait meg kell vívni győztesen. Nem azért forgolódik álmatlanul, éjszakákon át Államtitkár Úr, nem azért toljuk ide azt a valag pénzet, hogy ti, a betűvetés és aratás munkásai csak lebzseljetek (megj: Ez olyan mint a csűrdöngölés, hogy intenzíven nem csinálni valami mást?), mert abból 110% se lesz, aztán a végén még mehettek vissza cipőfelsőrész-készítőnek.

Szóval a stratégia év végéig a következő taktika lesz: alákérdezés, feldicsérés, elkenés, visszatáncolás, nekimenés, megalkuvás, behazudás, kinyalás, lejáratás,  rábaszás... és  most több igekötő nem jut eszembe. (megj: Ezek mind azok voltak, ugye?)

Ne feledjétek elvtársak, az ellenség  mindig ugrásra kész, ezek kameráznak mindenfelé, meg áskálódnak, mint a vakondokok, ha szerencsénk van lefelé, hisz nem látnak  a sötétben, de mi van ha felfelé jönnek ránk? Akkor mi van, kérdem én, és tényleg! Egyetlen út  áll előttünk, nekünk felfelé kell menni, mindig csak felfelé, és a határ nem a csillagos ég, hanem hogy ráérnek-e meddig a Párt vezetői, hogy kihozzuk belőlük a győztest. Ha Doktorminiszterelnök Úr, vagy bármelyik kormánytag nem ér ránk (megj: Timike, nyomtassa ki, kik most a kormány!), akkor távollétükben kell kiemelni, hogy annyit dolgoznak a Hazáért, hogy még egy interjúra (megj: Vagy riportra? Ez két különböző dolog?) sincs idejük, nagy munkájukban. Egyszóval dicsérni, dicsérni és dicsérni! A dicséret az olyan a politikai hadviselésben, mint a  cévitamin, hogy nem lehet túladagolni, amit már nem bír el a parasztok agya, azt legfeljebb majd jól kihugyozzák! (megj: Ezek a vitaminok az izével úgy vannak-e, hogy. a.. á, hagyjuk a francba Timike, jó  lesz ez ezeknek ott tévénél így is,  hisz ahhoz se értenek, amiért fizetjük őket.)

Kigyomlálni mindenféle gazt

A főkertész egy tavalyelőtti dráma, a nézhető kategóriából, és hihetetlen, de a főszereplője egy udvarház parkjának uralkodó főkertésze, bizonyos Narvel Roth (Joel Edgerton), aki nem kedves, de legalább morcos, és láthatóan mániákus. Nem erőszakos, bár pont kinézzük belőle, viaszon szigorú, mint egy érzéketlenségig kiégett matektanár. Eleinte.

A pasinak van valami sötét a múltjában, ez már az elején sejthető, mert az oké, hogy valaki szeret kertsészkedni, de az aprólékosság, amivel mindent megtervez, dokumentál és elmagyaráz, az valami komolyabb defektusra utal. Ám mivel amúgy normális ember benyomását kelti, a korántsem gyanútlan néző (aki ugye egy drámára fizetett be) valami sötétet/traumatikusat sejt a múlt hátterének sötétjében.

És mikor megérkezik a tulajdonos (valamint munkaadó és szerető) főnökasszony (Sigourney Weaver) unokahúga Maya (Quintessa Swindell), akit meg kell tanítani a kertészkedni, akkor lassan azért kezd felsejleni a morcosság mögötti súlyost titok. Mert a fura nevű Narvel régebben félnehézsúlyú neonáci volt, az erőszakos-lövöldözős fajtából, szóval nem az, aki csak kommentekben, verbálisan lincsel. De azóta kitért a hitéből, és miután  felnyomta egykori eszme- és harcostársait (mert végül már nem akart részt venni egy kettős gyilkosságban), tanúvédelem keretében lesz belőle fajvédő helyett botanikus náci, az elvágólagos bokrok, és a rövid pórázra fogott segédek kérlelhetetlen autoritása. Mondjuk jobb is így, elvégre a növények jól bírják a diktatúrát, a munkatársaival meg nem igazságtalan, csak elég érzéketlen, ahogy a főnök-beosztott viszony normális ügymenete zajlik a vidéki Amerika feudálkapitalizmusában.

Mayával meg eleinte utálják egymást, aztán már nem, sőt Narvel (akinek mintha érzelmei is kezdenének lenni) segít neki leszámolni a múltjával, és benne annak rémes főszereplőivel, amiből aztán sok bonyadalom adódik. (Most nem részletezem, ha valakit érdekel a cucc az indavideo a barátja.) Márpedig a fokozódó bonyadalmak fokozódó erőszakhoz vezetnek, amiben a pasinak jelentős a rutinja...

Van itt minden ami kell egy érzelmi mélyrepüléshez, közelgő halál, féltékenység, sötét múlt, erőszak, gondoskodási ösztön, vezeklés, igazságtalanság, a megbocsájtás rázóssága, kábé ezek a címkék. A főkertész nem nyomasztó, inkább csak szomorkás, a dráma erősen a múlthoz is kötődik, a jelenben meg már csak sivár pusztaság a lélek, bár a sztori lényege, hogy a főhős épp próbálja újra termőre fordítani. (Oké, abbahagyom ezt a fellengzős dumát, de néha belőlem is kijön valami elcseszett alanyi költő verbálisan sérült epigonja... Na, már megint.)

És mivel a film nem tolja túl az erőszakot (még a visszaemlékezéses szekvenciákban sem), van lehetősége a valódi drámára, amihez adottak a szereplők is. Joel Edgerton annyira jól  hozza a néhai nácit, hogy simán el bírjuk képzelni SS-tisztnek is egy háborús moziban, Sigourney Weaver meg hetven felett végre egy korához illő karaktert játszhat, nem akarják minden áron középkorúvá gyurmázni. Mint ahogy Winona Ryder, is lehetett végre ötvenes nő, aki. (A tegnapi filmben.) Szóval ez egy jó trend, részemről már nagyon unom, mikor közel harmincasok színészkednek középiskolás tiniket, erősen korlátozott hitelességgel persze.

Jó, a hitelesség itt se nagyon passzol, de ez nem egy realista darab, ez kérem egy erkölcsi példabeszéd, bár annak kicsit közhelyes. Miközben tudjuk, hogy a közhelyek azok igaz és érvényes kijelentések, csak kissé túlhasználjuk őket, ettől lesznek közhelyek. Például - mint ezesetben is - hogy ne tetováltass magadra horogkeresztet (de  az se, hogy „Szeretlek Rozi!“), mert ki tudja, merre sodor még az élet.

A gyalázatosság forrása

„Magyar Péterék azt csinálják, amit a baloldal mindig csinált: a nyugdíjasokat gyalázzák -

A diszkópolitikus tanácsadója a nyugdíjasok halálában reménykedő írást tett közzé. Mutatjuk a baloldali elődjeit.“

Bocsánat, nem tudok ellenállni annak, hogy a Zorigó névtelen és agyhalott szerzőin élcelődjek, mikor a tegnapi vasárnap ez volt a vezető, kiemelt „hír“ vagy mi a a frász. Csak annyi a trükk, hogy nem olvasom el, minimum két okból: az egyik, hogy volt már nekem koponyasérülésem kis agyi bevérzéssel, de akkor simán bevertem a fejem, a fotelben ülve azonban nincs szándékomban repetázni, avagy kapjon agyvérzést ezektől a szánalmas aljaskodásoktól más. Ugyanakkor pedig a nevezett portál működésmódjának alapeleme, hogy a címekben ellövik az úgynevezett „cikkek“ érdemi tartalmát, már ha véletlenül pont van olyanjuk, hisz az üzenet egy- de maximum kétmondatos durva beszólás,  középső csoportos papucsállatkák ösztönszintjére hangszerelve. (Ők lennének a célcsoport, a Párt számára begyűjtendő ideáltipikus szavazók.)

De jobban belegondolva, ebben a címben azért van  valami. A baloldal, úgy is mint közismerten világméretű sátánista összeesküvés, mindig is gyalázta a nyugdíjasokat. Valójában már akkor is, mikor még nem is volt nyugdíj, mikor még épp csak kitört az ipari forradalom,  és a fel vörösök, proletárok addig húzták az igát, amíg bírták, aztán (ha gyerekeik nem tudták eltartani őket) csendben halálra nyomorogták magukat. Ám a formálódó baloldal már akkor kéjes szadizmussal gyalázta a jövendő nyugdíjasokat, hisz direkt azért küzdöttek valamiféle szociális- és nyugdíjrendszerért, hogy legyen kiket gyalázni jól.

Magam egyszer együtt söröztem Marx-szal még Londonban, az Eight Bells nevű ealingi kocsmában, és két dolgot jól megjegyeztem akkor róla. Az egyik, hogy nem szereti a sört, csak ha sötétpiros színű,  kicsit magasabb az alkoholtartalma, és vörösbor íze van, valamint Merlot. A másik pedig, hogy a nyugdíjasok szerinte gyalázatos egy népség, pont olyan ingyenélők, mint a tőkések meg a naplopó arisztokraták, sőt, utóbbiaknál még naplopóbbak is. (Mert egy arisztokrata legalább eljár golfozni, a klubjában koktélozik és a  Savoyban teázik, de egy nyugdíjas csak otthon ül, és legfeljebb kertészkedik azon a tíz négyzetméteren, ami a sorházi lakóegysége és a járda között a kert. Mert még arra sem képes, hogy  felemelje a seggét a fotelből, és elmenjen az ascotti derbire, vagy a Ritz péntek esti zenés táncestjére. A baloldal szerint ilyenek ezek mind.)

Na, ez az a pub, csak Karl eddigre már hazament. (saját.én)

Marx egyébként annyira utálta a nyugdíjasokat, hogy hatvanöt évesen gyorsan meg is halt, nehogy ehhez a rémes társasághoz kelljen tartoznia, pedig akkor még ingyen utazás sem volt a lóvasúton, ami nyilván különösen irritálta volna. A haverja, az az Engels ellenben tíz évvel tovább élt, de ő egy gazdag gyáros dinasztiába született bele, neki nem kellett megalázó módon nyugdíjasnak lennie, egyszerűen nem szorult rá. Ami azért volt jó, mert így nyugodtan gyalázhatta őket, nem keveredett önellentmondásba. Ilyeneket írt, hogy "A nyugdíjas az államot nem a szabadság érdekében használja, hanem ellenfelei lefogására, és amint szabadságról lehet beszélni, a nyugdíjas mint olyan megszűnik létezni“. (Egyes hozzá nem értő könyvmolyok szerint a „nyugdíjas“ helyett itt „proletariátus“ állt  eredetileg, ám ezt cáfolom: Nem!)

Szóval így indult a nagy baloldali világ-összeesküvés nyugdíjasgyalázó hadoszlopa, ami azóta már mind a nyolc kontinensen aknamunkál.  Még itt, Európa hátsó  udvarában is. Nem is értem, a Zorigó, miért csak Gyurcsánynál kezdte a bűnlajstromot? (Igen, bevallom, mégis rákattintottam, de mit tehetnék,  egyszerűen gyenge vagyok. Pedig már hat napja nem kattintottam rá egy „cikkükre" sem. Most meg kezdhetem elölről  a propaganda-absztinenciát.)

Beszéljenek helyettünk a szavak?

Itt jobbra, a 'Magamról' rovatban is előkerül  Kurt Vonnegut mint az egyik kedvenc könyvem szerzője. A kiterjesztett igazság ehhez képest az, hogy sokkal több kedvenc könyvem van, olvasásában nem vagyok ennyire szűkszavú, ám a képzavarok változatlanul jól mennek, főleg ha sportot űzök belőlük. És a sok kedvenc között van jó pár Vonnegut, de talán tényleg a Kékszakáll az első az egyenlők között.

És Vonnegutnak, akiről többször írtam már (mondjuk itt, és itt, a Kékszakáll közvetetten még itt is előkerül), ma van a 102. születésnapja, pedig összesen 85 évet élt. (Na jó, ha a háborús évek többszörösen számítanak, akkor kicsivel többet.) 

Máig jelentős kultusza van a világon, valamint szerte, nyilván mert szellemes volt, radikálisan humanista, és nagyon eredeti. És szókimondó, ami azért fontos, mert anélkül az előző háromnak sem lenne túl  sok értelme, a közönség felől nézve semmiképp. Például középiskolásként  a Bajokok reggelijében láttam először egy könyvben leírva azt a szót, hogy segglyuk. És KV le is rajzolta. Amiben nem trágárságot éreztem, hanem valami elementáris szabadságot, hogy hé emberek, bármit lehet, a szókimondás felszabadít!

Írókról írni eleve hálátlan dolog, írtak ők eleget, sokkal jobban, mint amire a magunkfajta bármikor képesnek érezheti magát, és a legjobb, mikor a szöveg átcsúszik metába, avagy a szerző (lánykori nevén: Miregondolt A. Költő) az írásról, de legalább is a művészetről  ír. Ez esetben inkább helyettem, bár nagyjából bólintok, hogy ja, tényleg ez van. Ezek:

"A művészet sosem szól a pénzkeresetről, sem pedig arról, hogy az ember híres legyen. Hanem hogy a lelkét építse. Az emberek éppen ezért mindig is fognak regényeket vagy legalábbis novellákat írni, mert rájönnek, hogy így tudják kezelni saját neurózisukat.“

"Az a gyanúm, ha bárki művész vagy feltaláló bármiféle műben egységet és összhangot ér el, gondolatban mindig egyszemélyes közönségnek dolgozik.“

"Művészetből nem lehet megélni. A művészettel csak elviselhetőbbé lehet tenni az életet. A művészet, akármilyen jól vagy rosszul csinálja valaki, a lelket táplálja, az Isten szerelmére! Énekeljünk a tus alatt! Táncoljunk a rádió mellett! Meséljünk történeteket. Írjunk verset, akár rossz verset is a barátainknak. Csináljuk olyan jól, amilyen jól csak tudjuk. Csodálatos jutalomban lesz részünk. Alkotni fogunk valamit.“

"Időközben rájöttem, hogy vannak, akik nem tudják eldönteni, hogy komolyan beszélek-e vagy sem. Úgyhogy innentől kezdve szólni fogok, amikor viccelek.“

És mivel hideg, ködös november van éppen (nagyon bírom, de tényleg), meg egy halott születésnapja (miszerint fából fakarika, ami elveszett), valahogy ide illik ez az opusz, pláne mert régen szúrtam be ide CocoRosie-t. Mert régen hallgattam, csak két fülem van, és túl sok az új inger...

Radnóti után nyolcvanban

Tegnap volt nyolcvan éve, hogy megölték Radnóti Miklóst. Nagyjából nyolcvan éve, mert vagy november 4-én, vagy 9-én történt, hogy holmi hadapródőrmester és négy embere Abda határában agyonlőtt 22, már  járni is alig tudó munkaszolgálatost, köztük a költőt.

Eddig az évforduló, de nem ezzel volt tele a  sajtó, Trampli Donáld még mindig majdnem mindent visz a hírekben, a kormányhitű média meg...

A Zorigón például nem ér címoldalt, ott kell a hely a fodbalnak, a magyarpéterezésnek, Tramplinak, nagyjából ebben a sorrendben, és most épp hogy csak, de lemarad a dobogóról a „kerek fenekek - őrjítő mellek“ rovat.

A Mandineren legalább van róla egy cikk, ami elég  jó is, kár hogy a végére azért becsúszik a néhai „vörös farok“ jobbos utóda, mikor a szerző azért még kommunistázik, ávósozik egyet, mert csak. De legyen. Ellenben a kommentekben már nincs sok köszönet. Mert az egyik jellemző  narratíva az, hogy Radnóti ugyan zsidó volt, ennek ellenére lehetett jó költő, mert nem zsidóskodott, a másik, hogy direkt  a zsidók küldték halálba, mert magyar költő lett belőle (náluk persze a melléknévet is nagybetűvel írják, ha az a magyar).

És csak ekkor futnak be a tőrőlmetszett nácik, mint az egyik törzstag, akinek négy egymás utáni hozzászólását fűztem egybe, csakhogy látszon e páratlan oknyomozó irodalmtörténész és alanyi keretlegény hibátlan érvelésének logikai íve. (Direkt nem linkelem be már megint, reklámozza őket a búbánatos rézfánfütyülő hétszentség.) Tehát:

„Jó költő volt, de abból aligha lehetett volna olyan jó csaja ,mint a gyarmati fanni ,kirándulgatott volna ,meg síelgetett volna a hegyekben, stb...

Gyarmati Fanni rá se köpött volna, ha nincsen lóvéja... max egy hozzá hasonló ocsmány nője lehetett volna, de akkor szaros pelenkákat is kellett volna szagolnia, nem csak okoskodni, meg filozófálgatni, szelfizgetni...

A zsidó maffia pénzelte Radnótit is, és sajnos rásült a zsidók bűne...

Ady se szeretett dolgozni ,meg azt is pénzelte a maffia, József Attilát, stb is... Ady szinte élete végéig pénzért kuncsorgott a maffiától...“

Na jó, itt abbahagyom az idézetet, most épp van itthon kávé, nem vagyok rászorulva, hogy ilyen neonáci ostobaságokkal kúrjam fel a kissé alacsony vérnyomásomat. De miközben azt hiszem, hogy tudom miféle világban élek, újra, meg újra, meg újra ledöbbenek az ilyeneken. (Az mondjuk nem tiszta, hogy miért úgy kezdi ez a szerencsétlen, hogy Radnóti jó költő volt, elvégre egy buta nácinak (mert sajnos voltak okos nácik is, ha nem lettek volna, a történelem is máshogy alakulhatott volna), szóval egy buta nácinak nem tökmindegy milyen költő volt? Ez mióta számít, a primitív zsidózás kontextusában? A mindenről az jut eszébe típusú, Móricka-antiszemitizmus fotelből űzött változatához teljesen feleslegesek az esztétikai alapú ízlésítéletek.

Hát, így megy ez.

A vértehén-összeesküvés

Még mindig pörög az a kulturális mókuskerék a fejemben, hogy bizonyos színészektől, főleg színésznőktől megnézek bármit, ami szembe jön. Carrey Mulligan, Christina Ricci, Olivia Colman, Noomi Rapace vagy Emma Stone ebben a ligában játszik, Winona Ryder nem, de a Beetlejuice közelmúltbeli második része óta azért egy kissé már. Némileg.

Így aztán, mikor szembejött az Éjszakai csapda című thriller (eredetiben: Gone in the Night),  gondoltam megér egy hideg és felettébb ködös vasárnap délelőttöt, hátha nézhető, és nem fog fájni. Vagy nem nagyon. Elvégre ilyenkor kell thrillert nézni, meg persze a nyári verőfényben is, mert az előbbihez illik, az utóbbit meg jól ellenpontozza. (Ez például a bárgyú, fingós vígjátékokra egyáltalán nem igaz, azoknál mindig fáj a nézés közbeni szekunder szégyen.) Valami szofisztikált középszerre számítottam, tisztes iparosmunkára, amit bármikor hagyhatok a fenébe, ha úgy érzem, nem veszítek vele nagyjából semmit. (Egyébként itt nézhető.)

Ehhez képest kaptam az arcomba egy elég jó filmet. Nem korszakos remekmű persze, de van benne kraft. Jól összerakott forgatókönyv, jól előkészített fordulatok, meg folyamatos feszültség, és jó színészek. Winona végre tényleg ötven plusznak néz ki, amennyi tényleg, és nem cuki egyáltalán, viszont dolgozik benne a kicsit keserű, befordult drámaiság. A többi színész nem igazán ismert, de Dermot Mulroney vagy Brianne Tju (tényleg, hírüket se hallottam eddig) meggyőzőek voltak.

Nade a cselekmény: Kath a középkorú botanikus a párjával (egykori hallgatójával) elvonulna a hétvégére egy erdei házba, de ott már van egy másik pár, akik szerintük szintén kivették az ingatlant. Ám este van, így maradnak, reggelre viszont eltűnik mindenki, Kath egyedül ébred. Az erdőben megtalálja Al-t, a másik páros hímtagját, aki bőg, mint egy árva szarvasmarha, mert a csaja Greta lelépett Kath pasijával, és mi lesz most?

Kath meg némi hezitálás után csak nyomozni kezd, Nicholas-szal, akitől kivették volna a kunyhót, és bár a nőben nem merül fel különösebben semmiféle összeesküvés-elmélet, de ettől még pont hogy van összeesküvés a háttérben. Avagy az a gyanús, aki nem gyanús, szóval éberség elvtársnő! 

Mert az van, hogy Max, Kath oldalkocsija „foglalta le“ a szállást, nem véletlenül, és nem is foglalta, és számára nem is volt ismeretlen az ott talált másik párocska. Akiknek  meg épp vele voltak terveik, és mivel ez egy thriller, el lehet képzelni, milyenek.  Nem, nem szimplán kicsontozni akarták, egy bizarr biotechnológiai projektben szánt szerepet neki  a sors, meg Al faterja, akit persze szintén megismerünk, csak eleinte nem ebben a minőségében. De  nem lövöm le a poénokat, mert bár a filmnek akkor is maradna még élvezeti faktora (atmoszféra, fényképezés, dialógusok), de a dramaturgiai csavarok nélkül azért leginkább csak egy szép és drámai képeslapgyűjtemény lenne. (Ez micsoda szép, és felettébb értelmetlen képzavar: drámai képeslapgyűjtemény! Bele is nézek a bélyegalbumaimba, hátha kiolvasható belőlük valami nagyívű sorstragédia.) Szóval a bejegyzés címe is akkor nyer értelmet, ha valaki eljut az utolsó, nagyjából huszonöt percig. 

Az Éjszakai csapda amúgy hozza a szokásos műfaji toposzokat,  a külváros az lepusztult, a földalatti szekta az luciferi minőségűnek látszó, az erdő  sötét és  ködös, a felbukkanó idegenek meg gyanúsak, nagyon gyanúsak. Pedig ugye aki nem gyanús, az...

Az erdőben nincs térerő, sosincs, ez műfajilag lényeges,  hogy digitálisan se hallja meg senki a sikoltozásodat. Régebben persze egyszerűbb volt, egy külvárosi sikátorban is lehetett belezős pszichodrámát játszani, de ma már térfigyelő kamerák vannak, meg térerők.  Ezért egy kortárs thrillerben már folyton az erdőbe kell menni, valami éjszakai faházba, hogy a pszichopata sorozatgyilkos könnyen és gyorsan rátalálhasson az emberre, de más meg ne nagyon. (Ennek a típusnak modellértékű alkotása a Ház az erdő mélyén, 2011-ből, ami egyfajta szatíra, egy fricska a slasherek, avagy belezéspornók túltolt kliséivel szemben.)

Egyszóval a film alapvetően egy hagyományos thriller a jobb fajtából, megfutja a kötelező köröket, de közben van benne eredetiség is, meg néhány átélhető drámai dilemma. Nekem meg nincs kedvem sétálni tőle, túl nagy kint a hideg köd, erdő nélkül is.

Plusz Emerson és Palmer

Ma van Greg Lake 76. születésnapja, amit némileg beárnyékol a tény, hogy lassan nyolc éve halott. A neve önmagában lehet, hogy keveseknek ismerős, de úgy hogy Emereson, Lake and Palmer (ELP) már belőhető. Igen, ő volt a basszusgitáros-énekese a legendás zenekarnak, amiben Keith Emerson volt a billentyűs, és Carl Palmer a dobos, szóval nem sokat gondolkodhattak a banda nevén. (Persze aki nem ismeri az ELP-t, annak nem is lehet legendás, és gondolom sokan nem ismerik, ez még csak nem is az én generációm zenéje, igazából a szüleimé, hisz 1970-ben alakult, amikor pont mínusz négy éves voltam.)

Progresszív rockot játszottak, amit alapvetően nem szeretek, mert a rockzenét szerintem halálra gyilkolja ha túlagyalják, az ilyesmit zsigerből illik játszani. (Ennél már csak a „progresszív metál“ a rémesebb, olyat tényleg nem fogyasztottam soha, becsszó.) De az ELP valamiér tetszett, bár fogalmam sincs már, ki tolta annak idején a képembe. Még az is lehet, hogy teljesen magamtól bukkantam rá, bár i.e. (azaz internet előtt) valahányban ez legfeljebb valami lemezboltban fordulhatott elő, oda meg ritkán jártam, mert tizenévesen nemigen volt pénzem, de ha véletlenül, akkor tuti valami durvulós halálmetált vettem belőle. Később Kispált. Is.

Ez meg itt egy kései darab, az 1994-es In the Hot Seat című album utolsó opusza:

Eredetileg amúgy ezt a művet akartam beszúrni, de rájöttem, hogy ebben egyáltalán nincs benne Greg Lake, itt csak Emerson van egy szál zongorával, viszont nem bírtam kihagyni. Úgyhogy ha valaki véletlenül erre tévedt, ezt  mindenképp hallgassa meg, mert megéri. És legközelebb kikérdezem!

p.s. Aztán erről a zongorázásról jutott eszembe (nem tudom hogyan volt a miért), hogy Réka névnap is van, de nem ismerek egy Rékát sem. Ám ha lenne gyerekem (nincs) és lány lenne (nem lehet, nem létező gyerekeknek ritkán van nemük) Rékának hívnák. Ez így ilyen szomorkás.

Élet a halál előtt, avagy az iszonyú bizonyosság

A felfedezés című 2017-es film azzal nem csekély felütéssel indít, hogy egy Thomas nevű, és Robert  Redford-alakú öreg tudós  bebizonyította, hogy létezik túlvilág, mire csak Amerikában emberek milliói lesznek záros határidőn belül öngyilkosok. Elvégre ha tuti, hogy van folytatás, minek vesződjön az ember az aktuális, saját érzése szerint már végérvényesen elcseszett életével.

És közben a tényleg Robert Redfod professzor tovább kutat, időnként ő is meghal, csak hogy kis segédei újraélesszék valami frankensteni géppel, és egy olyan kütyün dolgozik, amivel bele is lehet nézni a túlvilágba. Miközben a nagyobbik fia Will, aki neorológus, meg van győződve (egy  darabig), hogy az a gép legfeljebb emlékmaradványokat képes kipiszkálni a halottak agyából. Aztán már nem biztos benne.

Ja igen, van egy magánéleti szál az amúgy is kissé elhanyagolt Nagy Elbeszélés mögött, hogy a prof feleége anno öngyilkos lett, hogy a fura csaj, akivel a fia odaúton találkozik kompon szintén öngyilokra készül (mert elvesztette a kisfiát), meg hogy az egyre inkább Isten-komplexusos idős tudós köré valami fura szekta épül ki, elég látványosan.

A film meg nagyjából szép lassan lehasad az igazán érdekes kérdésekről, és egyfelől átmegy valami zavaros moralizálásba, meg családi drámá(k)ba, de ezeknek már nem érezni a súlyát a nagyívű háttérsztori fényében. A végét  én sem értettem úgy hú de nagyon, de talán az volt benne, hogy igazából nincs túlvilág, nem oda lép át az egyén (a lelke? a tudata? a személyisége? - tudja fene mije), hanem egy alternatív valóságba, ami másféle döntések nyomán másfelé vezet. Mint Will esetében is, aki valamiféle memóriahurokba kerülve próbálja újra és újra megmenteni a csaját, csak a néző már nem tudja, hogy akkor most melyik is a film valósága, mi a képzelet, és mi ez az egész? De ez az érzelmileg felülmotivált alternatív valóságosozás igazából csak a sci-fikben már sokszor megcsócsált multiverzum-hipotézis, virágos falvédőre hímezve. Avagy nézhető a film, az öreg Redford, és Rooney Mara mint a fura csaj egész jók, és vannak benne súlyos párbeszédek is, csak épp a mű egésze lett egy lassan folydogáló, kellemesen langyos lábvíz, pedig forró fürdő vagy hideg zuhany is lehetett volna. Csak hogy felzaklasson kissé, az ilyesmit elvárom egy drámától.

- O -

Viszont A felfedezésről eszembe jutott egy John Updike-regény, az Így látja Roger (Roger's Version) amiben van egy vallási fanatikus programozó-matematikus, aki egy kisebb New England-i egyetemen dolgozik, és a teológiai kar egyik oktatóját zaklatja, hogy támogatást szerezzen a kutatásához, melyben Isten létét akarja számítógépes modellezéssel bizonyítani. Erre Roger,  a korai egyháztörténetet oktató, kiégett, és nagyjából már hitetlen egykori lelkész közli, hogy szerinte ez marhaság, mert Isten (vagy bármilyen isten) léte minden lehet, csak bizonyosság nem. Hiszen ezzel elveszne a vallás alapját adó hit, Isten meg olyan lenne mint a felhőzet, a szerda vagy egy térfigyelő kamera, azaz evidens része a mindennapoknak, amit alapesetben már külön figyelemre sem méltatunk.

És végül is ezzel babrál a film is, hogy ha van létezés a halál után, akkor nincs miért élni, avagy a bizonyosság egyik esetben elmossa a hitet, a másikban már az életösztönt is. Merthogy utóbbinál sincs már szükség a túlvilágba vetett hitre, és az élet egy eldobható élménycsomag lesz, amit ha nem élvezünk, sőt szenvedünk tőle, akkor lehet próbálkozni egy másikkal. (És ebből a szempontból mindegy is, hogy az a másik akkor  a túlvilág, vagy csak egy alternatív valóság, a lényeg, hogy vészkijárat az itt és mostból.)

Az meg rám jellemző, hogy bár van   a regénynek is egy határozott magánéleti vonala ( a programozó fickó  románca, Roger házasságának válsága etc.), de engem itt is a hit és tudomány viszonya, a megismerhetőség határai érdekeltek, és úgy általában az élet, a világmindenség, meg minden. Csak Updike-nál ez is megvan, A felfedezésben meg nem eléggé.

Gasztrospekuláció

Beleszaladtam egy érdekes cikkbe a Qubit felületén, ami egy lett ételtervező(!) hazai bemutatójáról szól.

A főhős Laila Snevele, egy „spekulatív food designer“. Ő nyilván az, aki fúdokat deszignál, azaz nem veszi őket a nevére, mert ezt spekulálta ki (ilyet én is szoktam, csak a „mennyit késhetek a villanyszámlával?“ paradigma mentén), és tényleg, még sosem ettem Laila Snevele-t. Külön-külön sem.

A fentebb linkelt cikk szerint amúgy a hölgy egész pontosan „spekulatív és multiszenzoros food design-nal foglalkozik, ami azt jelenti, hogy kritikusan gondolkodik a minket körülvevő valóságról, így az ételekről is, miközben minden érzékszervet lekötő ízélményt igyekszik tervezni.“ Magyarul lusta főzni, mert kritikusan  gondolkodik (valahogy így: „Főzni? Ezeknek??? - és hoppá, már meg is van az alapideológia), de ettől még dolgozik benne a tenni vágyás, így felismerhetetlen, de legalább furán kinéző dolgokkal büntet, állítva, hogy az izéi ehetőek, legalább is nem okoznak azonnali elhunyás általit. Kicsit fura, kicsit nagyon poszt-posztmodern, kicsit sci-fi, de enyhén ijesztő kivitelben.

És rá kellett jönnöm, hogy én is spekulatív kajadizájner vagyok, pontosabban a lett művészhez képest egy lakótelepi, plebejus-tradicionalista spekulatív. Amennyiben jól tudok fejben főzni, olyan alapanyagokból is, amikre eleve nincs pénzem. Mondhatom, hogy a paradicsom-mentes, ellenben garnélás-narancsos-tejszínes-zöldfűszeres pizzám, borsos brie sajttal igen finom, mert bár még sosem készítettem,  de biztos jobb mint az eperlekváros-brokkolis sztapacska, ami már fejben sem ízlett, nem is fantáziálom többet.

Érdekes, de mondjuk kora huszonéves koromban még az volt az ételek újragondolásának csúcsa, hogy szójapörkölt, ami eleve nem volt jó, cserébe viszont rossz volt, csak olcsóbb, és csóró egyetemistaként mégis csak célszerűbbnek látszott a szójakockát elbaszni (elsózni, odaégetni, csak félig főzni, enni belőle), mint valami drága húsfélét, amihez  még állatokat is kellet ölni. Valaki másnak persze,  így az ember karmikusan csak az ártatlan kis szóják legyilkolásában volt bűnrészes, természetesen a keresleti oldalról.

Ám mivel most épp éhes vagyok, és diétás okokból még nem engedem magam  a sárga földig enni, sőt egyelőre egyáltalán nem, lehet hogy megkóstolnám, sőt ízlene a cikkben is látható narancssárga meg a zöld izé, bármi is legyen az. Elvégre gyerekkoromban még az volt a jövőkép, hogy ilyenkorra már rég csak mindenféle tápananyag- és vitamindús pirulákat fogyasztunk rendes evés helyett, mert az nagyon korszerű, fejlett, hipermodern és szar. De szerencsére nem ez lett, ám a egykori rémes jövőképhez képest egy laborban összegányolt bármi is jobb opció, mondjuk csak mert bele lehet harapni. Legalább.

Csokibohóc

Nem tudom ki fog a szőnyeg szélére állni az Indexnél, de tegnap esete egy olyan cím jött szembe, miszerint: "Kokóért kampányol Deutsch Tamás“. Húha, mondom magamban, ezek aztán nem szaroznak, az eddig is gyanús volt, hogy nevezett figura nem gyógyteákkal csapja szét magát esténként, de hogy az egyre inkább NER-kompatibilis portál tegye ezt címlapra, hááát...

Aztán kiderült, hogy nem kokainnal fizetik ki a kampánymunkáját (az amúgy is megfizethetetlen, a kokó  meg rohadt drága), hanem lobbizik azért, hogy Kovács István egykori bokszoló  legyen a hazai ökölvívó szövetség elnöke. DT meg az MTK elnöke, ebben a minőségében, bár gondolom főleg a Párt  nevében fújja a passzátszelet a közismerten kormányhitű exbajnok felé. 

(Ezen az "ökölvíváson" azért gyerekkorom óta röhögök, mert muszáj volt magyar nevet találni a boksznak, ami meg elég nemzetközi, de a víváshoz legalább kevés köze van, túl a nagyon absztrakt elméleti szinten. Támadás, hátrálás, találat, kitérés - de ilyenek vannak egy labdajátékban is, viszont a kesztyűs verekedésben van kiütés,  aminek a vívásban a ledöfés lenne a megfelelője, ami viszont nincs. De mindegy, megint távolra asszociálom magam, csak nehéz lehasadni a vicces magyarításokról, amik közt az ökölvívás nem is igazán vicces. A "paránylény-irtó" az már  igen. Az az antibiotikum...)

Szóval Deutsch és a kokó viszonya, az nem ugyanaz, mint Deutsch és Kokóé, bár a jövőre nézve célszerű lenne betartani néhány korlátozást, csak hogy ne legyen belőle gond. Szóval a politikus elvtárs ne kérje barna cukorral  a kávét, mert a brown sugar az a heroin, ne rendeljen bohócot a bármelyik kisebb gyereke születésnapjára, mert hátha extasyt szállítanak ki, csokit meg ne egy coffee shopban vegyen neki Amszterdamban, mert esélyes, hogy hasist kap. Az meg ugye senkinek se jó,  hogy apu hozott ugyan ajándékot, de csak ő játszik vele.

És akkor ébresztő jelleggel egy kevesebb mint kétperces megelőző csapás (csak hogy ne induljon túl kulturáltan a szombat), Karen Dió torkából, aki nem csonthéjas, viszont a Violet Soda nevű, nagyjából kedvelhető zenekari együttes énekese. Ott azért kicsit más a stíl, nem sokkal, de.

21 évvel később, de jobb mint soha,

megnéztem az Animátrixot, ami a Mátrix filmes(most már) tetralógia világépítős, animációs kiegészítése, tényleg még 2003-ból. De én csak most értem rá. Illetve a filmekkel is volt/van bajom. Az első az eredeti és nagyon ütős, a második felesleges, a harmadik meg látványos, de a zavaros. A negyedikre meg alig emlékszem, pedig az csak három évvel ezelőtti.

De ettől még érdekes a világ, amit megmutatnak, és mindig is rémesen idegesítőnek találtam, hogy a fellengzős sejtetéseken túl nem mondanak semmit arról, hogy is kezdődött az egész, miféle szörnyű lehetőségek és csábító zsákutcák vezettek odáig, hogy az embereket már csak bioelemnek tenyésztik a gépek. Na, ez itt most el van mesélve a Második reneszánsz I-II. című szösszenetekben. (Mert a „film“ az valójában kilenc független, mások által elkövetett, és más-más animációs technikát használó rövid darab radikális egymás mellé rendelése.) Ezek nyomasztóak, nyomasztóbbak az élőszereplős mozifilmeknél is, de tényleg elmesélik a hiányzó előzményeket. Nem is értem, mi a fenéért nem néztem meg előbb. Illetve dehogy nem, a trilógia után már nem érdekelt az egész Mátrix-franchise, az agyasnak gondolt logikátlan blablájával, meg a követhetetlen történetével, és ezen a közönyön a negyedik rész sem javított sokat.

Ám az Animátrix eléggé rendben van, és az utolsó epizód,  Az emberi Mátrix tényleg nagyot üt, hisz arról szól, milyen az, amikor az emberi lázadók kreálnak egy Mátrixot az elfogott gépeknek, hogy azok megtapasztalhassák, milyen is az emberek pozitív oldala. Kreativitás, empátia, segítségnyújtás és hasonlók bemutatása  a szimulációban, hogy áttérítsék a gépek legalább egy kis részét.

És ebben az egészben az az érdekes, hogy 2003-ra már pont szánalmassá modoroskodta magát a franchise, de a Wachowski testvérek ráéreztek, merre van a menekülőút. A kilencből négy epizódot ők írtak, de a többi már nettó vérfrissítés.

Mondom ezt huszonegy évvel később igen aktuálisan, de hát ilyen ez a popszakma.

Cipőfűző

Egyszer volt, hol nem volt egy once upon a time, valamikor 2000-ben, amikor nemzetközileg versenyeztették meg a legszebb hangzású szavakat valakik, nem tudjuk hol, de mondjuk ez eleve teljesen érdektelen. A lényeg annyi volt, hogy jelentés nem számít, csak a hangzás, és így lett a magyar nyelvből legszebbnek  választott a cipőfűző. Állítólag a külföldi külfüleknek ez olyan egzotikus és cuki, de volt akinek a "következő megálló" kifejezés jött be, biztos sokat hallotta a metróban Pesten. esetleg Budán is, nemtom, nem metrózom, legalább is amíg az én városomba nem építenek egyet. (De az nekem is tetszett Prágában, mikor azt mondta a gépi néni, hogy další zastávka, ami arrafelé a következő megálló, és nem mellesleg ebből is látszik, hogy a csehek nem rokon nyelv.)

Csehül persze nem tudok, legfeljebb csehül állni, de azt magabiztosan, viszont elgondolkodtam, hogy a fenébe van angolul a cipőfűző. és nem, nem jutott eszembe, csak odáig jutottam, hogy shoe... de mi a frász az a fűző, ami nem a rémes, főleg női ruhadarab. (Tényleg, a cipőfűző az ruhadarab? A cipő az a ruha gyűjtőnév alá tartozik egyáltalán? Baszki, megint nem fogok jól aludni a kínzó kérdésektől.)

Persze az önmagában nem baj,  ha nem jut eszembe egy angolul addig sosem használt szó, de mikor pont Angliában, Oxfordban szakadt  el a fűző a cipőmben, és  kellett venni, akkor bajban éreztem magam. Szerencsére egy közeli Mindent Is Árulunk egyfontos boltban tudtam venni önkiszolgáló alapon (és elgondolkodtam, milyen mókás lenne egy neonzöld darab a sötétbarna cipőmben. De barnát vettem, mert lelkem mélyén lehet, hogy mégis kispolgár  vagyok, und biztos a hely szelleme is a konformitás felé lökött. (Ilyenek ezek a lökdösődős szellemek mind!)

Egyébként shoelace, ezt azóta egy életre...

Szex és drog és rakendroll

És a micsoda éjszaka volt! Annak ellenére is, hogy javarészt nappal olvastam újta Tony Prasons regényét,  a Nem lehetsz angyal... címűt. Ami azonban tényleg egyetlen éjszaka játszódik, egész pontosan 1977. augusztus 16-án. Ez azért fontos, mert ekkor halt meg Elvis Presley, a főszereplők meg egy zenei lap fiatal, lelkes, és anyagukban mintás lázadó munkatársai. 

Én speciel nem emlékszem erre a napra, éjjel gondolom amúgy is aludtam, nappal meg a háromkerekű biciklimmel száguldoztam, de ez van, ha az ember úgy három és fél  éves, és ő sem volt ott Woodstockban. Jobban belegondolva persze fura, hogy ha háromévesen háromkerekű volt a biciklim, akkor négyévesen miért nem kaptam autót, illetve hol tartanék mára, te jó  ég! Pontosabban később kaptam, volt ilyen pedálos Moszkvicsom... De ennyit Elvis haláláról.

A könyvben a négy főhős kifejezetten nem keresi az élet értelmét (legalább is eleinte), hisz az már megvan nekik, bár ahogy egyre régebben van sötét,  egyre több bennük a kétség, hogy tényleg  csak a szex és a drog és az a harmadik lenne az egész? A nagybetűs Élet, a kisbetűshöz képest, amikor a gingyárba kellet műszakba menni anyuék padlásszobájából?

És tényleg, nagy történetek helyett a kisbetűs élet banális kérdései jönnek szembe, hogy akkor Terryt megcsalja-e a barátnője, vagy inkább mégse, Leont meg akarják-e verni egy rossz kritika miatt, Skipnek meg az a baja, hogy futószalagon cikkeket írni, az mennyiben különbözik attól, hogy állni a gyárban a futószalag mellett? Még  Raynek van a legnagyobb ívű sztorija, ő - mivel nem akarja, hogy kirúgják a szerkesztőségből - John Lennont üldözi egy interjú reményében, aki viszont átutazóban csak ezt az egy éjszakát tölti Londonban.

Van valami furcsa rezgése az egésznek, a négy srác egyszerre lelkes és kiábrándult, naiv és cinikus, várják a holnapot, amitől közben tartanak is. De 1977 ilyen lehetett arrafelé, legalább is ilyennek képzelem. Hőseink nosztalgiáznak, milyen kár hogy nem látták a Beatles felemelkedését és tündöklését, nem voltak ott Woodstockban, de közben épp zajlik körülöttük a punk, és érzik, hogy azért a Clash kortársának lenni se semmi. Az előző heti ÚJságban (ez a címe a lapjuknak, a magyar (f)ordításban legalább is) Joe Strummer a címlap, de ettől még Muddy Watersnél tartanak.

De hát ilyen ez a nosztalgia, ők a hetvenes évekből vágynak vissza valahová, én innen a hetvenes évekbe, pontosabban (és igen, többször is leírtam már) a hetvenes évek második felének Londonjában szeretnék mondjuk huszonkettő-huszonöt éves lenni. Az az ideális kor, azóta csak műveltebb lettem, egy kicsivel, de jobb vagy bölcsebb biztos nem. Viszont egy ideje karmolom a kortárs rockot, csak legyen kellően indie. És kissé polgárpukkasztó, ha már nem polgárosodtam eléggé...

Visít vagy röhög?

„Visítva, röhögve vesznek búcsút David Pressman amerikai nagykövet-aktivistától a mémgyártók - itt vannak a legjobb mémek!“ - harsogta címlapra tegnap este a Zorigó, szokásához híven bunkó stílben és névtelenül. Nyilván a konzervatív, polgári-keresztény értékrend mentén, ahogy mindig is szokták, különös tekintettel az úgynevezett csöcskontentekre. Amikor általam nem ismert mindenféle hírességek, főleg sportolók (pornós ketrecharcosok, esetleg focisták barátnői),  bikinis fotóit teszik címlapra, nyálcsorgató szövegekkel. ("Széttárt lábakkal kacérkodik, elképesztően szexi az almamellű tornászlány“)

És hát az amerikai nagykövettel kapcsolatos „mémek“ is a kulturális leárnyékoltságnak pont ezen a szintjén mozognak. Azon most lépjünk túl, hogy a mém az nem egy kép, valami viccesnek szánt felirattal, hanem bármilyen kulturális elem/momentum, ami virálisan terjed, és generál magából újabb változatokat, mert ezt a zorigós Anonymusok úgysem értenék. (Rihard Dawkins csendben felsír a sarokban.) De mindezek mellett a mémeknek tényleg alapvető sajátossága, hogy terjednek, szembe jönnek szinte bárhol, miközben ezekre az összeizzadt izékre pont a kutya sem kíváncsi.

(Intermezzo: A napokban véletlenül, és persze sérelmemre, belenéztem a Viasat azóta méltán kukázott műsorába, aminek az volt a címe, hogy Mém Over. Ja, kurva eredeti, de legalább illett a tartalomhoz a cím, mert másodvonalbeli kínos celebecskék und a hazai  stand-up comedy aljadékai, erőlködve próbáltak benne viccesek lenni, a siker  minimális esélye nélkül. És az volt lényeg, hogy ott helyben a stúdió akolmelegében gyártsanak „mémeket“. Na most, az talán már világos, hogy ami két perccel azelőtt készült helyben, és az alkotón kívül a hat másik versenyző látta összesen, az rohadtul nem mém, csak nyolc napon belül gyógyuló szekunder szégyent okozó kultúrszemét.)

A zorigós „mémek“ pedig eleve nem terjedtek széles körben (nyilván ezért akarták kicsit megtolni, hisz a kormányhitű  üzenet a lényeg), de legalább nem is voltak viccesek, nyomokban sem. A nálam díjnyertes alkotás például abból állt, hogy valaki fogott egy sajtófotót, amin David Pressman épp beszédet mond valahol, és fölé írta, hogy „Pá-Pá David!“, és tett e mögé egy kutyaszaros emodzsit. Szellemes, nem? Magam kis híján félholtra röhögtem magam, valójában azóta is a hatása alatt vagyok, hogy lehet valaki ennyire odabaszósan humoros, és közben intellektuálisan szárnyaló egyszerre? Az eredetiségről nem is beszélve...

p.s. Amúgy január 20-ig még Biden az elnök, úgyhogy nem most fogják leváltani Pressmant (aki mindig „présembereznek“ a bayerzsoltok, pedig a neve annyit jelent, hogy nyomdász), ha egyáltalán. Mert ő nem valamilyen párti politikai kinevezett, hanem karrierdiplomata, akinek egy nagyköveti állás  nem a hálapénz, mert támogatta az aktuális elnököt a kampányban, neki ez a szakmája, és sokan vannak még ezzel így. Persze elképzelhető az is, hogy Tramplinak van olyan kis segédje, akit majd pont egy itteni nagyköveti állással kell jutalmazni, hogy legyen néhány jó éve, ha már pénzt tolt a pszichopata tata ámokfutásába.

Egy régebbi, ám érdekes forradalom anatómiája, dinamikája és vívmányai, részben szubjektíven, de csak nagyon röviden, mert nem akarok túlságosan bőbeszédű lenni, írásban sem

Ma van a NOSZF, a Nem is Októberi Szovjet Forradalom évfordulója. Ez a nyolcvanas években, mikor általános iskolásként építettem a szocializmust, még ünnepi szünnap volt, a suliban biztos, de szerintem a munkában is.

Ilyenkor voltak hülye iskolai ünnapségek előtte, ahol úttörő egyenruhában kellett feszíteni, és megemlékezni arról, hogy 1917-ben Leninék lelövették az Auróra cirkálót Szarajevóban. Egy Casus Belli nevű nacionálbolsevik anarchista volt a merénylő, aki titokban amúgy a cári családdal szimpatizált, csak abból nem lehetett megélni a Mozgalomban. Sokáig orosznak gondolta magát, aztán rájött, hogy Sztálin téli palotájához hasonlóan ő is grúz, ezért Mexikóba emigrált Trockijjal. De vele később összeveszett, így egy italozás után felpofozta egy jégcsákánnyal, amitól az elhunyt meghalni. Mexikóban meg elmarad a világforradalom. De annyira hogy még Marx Engels, a híres londoni gyárfilozófus is nehezményezte, pedig rá néha még hallgattak.

De az Auróra elleni ettől kitört az Első Világforradalom, és mint afféle első, nagyjából Oroszországra korlátozódott, hogy aztán kiterjedjen az egész Szovjetunióra, a néhai Habsburg-birodalom rosszabbul járt felére, meg a kubai rakétaválságra. A forradalom vívmányai közt tartják számon, hogy kolhozokba rendezték a jobbágyokat, az Ermitázsból képtár lett, a Kremlre meg vörös csillag, plusz több űrhajóst is kilőttek a zűrbe meghalni. Aztán szétesett az egész, a fene tudja mikor, az biztos hogy már a porosz-francia háború után, de még az előtt, hogy beleírták volna az iskolai törikönyvembe. Legalább is így emlékszem. Rég volt na, ott se voltam szerintem.

Újra akcióban

Visszatér Sz. Ájer József, a felcsútista Szégyenpad Lovagrend tagja, miután nyilván már letöltötte az egykori kollégiumi haver, és jelenlegi vezérlő csillaga által rá kiszabott száműzetését. Méghozzá csinál egy Szabad Európa Intézetet a Schmidt Maris naccságos asszony valamelyik alapítványában benne, aminek küldetése az lesz, hogy ők fingják a passzátszelet az EU-ban. Oké, kissé büdös lesz majd,  és az uniós vezetők el- vagy lenéző mosollyal legyintenek rájuk, de hát a Dagadt is abban utazik már egy ideje, hogy ő aztán akkora világpolitikai tényező, hogy attól a Holdról is látszana, ha bárkit érdekelné. A Holdon.

Meg jó ez a Szabad Európa, hisz volt egykor a híres rádió e néven, de van ma is újra, főleg mint jutyúb-csatorna, ami hát nem igazán pártszerűen felcsútista,  hanem a haldokló Brüsszel amolyan nyugati mételye. Erre mit találnak ki a Karmelita Hivatalban? Nyúljuk le a nevét, pont ahogy Make Europe Great Again!, meg Forza Italia Ungheria! Elvégre nem kell itt kitalálni semmit kérem, ami a külföldi elvtársaknál bevált, azt itt is működni fog!

Kár hogy Sz. Ájer, bár kétségtelenül európai (nem nagy teljesítmény amúgy, mind azok vagyunk), de egyáltalán nem szabad. Hiába a Párt egyik alapítója, mióta az szektává alakult, ő is csak annyit számít, mint légyszar az 1936-os naptáron. És akkor ehhez képest "kidolgoznak egy önálló Európa-koncepciót, amely az Európai Unió jövőjére vonatkozó, német–francia tudósok által készített reformjavaslatra is reagálni fog.“

Nos, a németfarncia tudósok bizonyára örömmel fogadják majd, ahogy a mára teljesen a perifériára sodródott kis országból, egy háromfős „intézet“ akarja nekik elmagyarázni, hogyan működjön az EU. Még szerencse, hogy a legendás „brit tudósok“ már  kiléptek az unióból, így őket nem zaklatják hülyeségekkel, nyugodtan kutathatják tovább azt, hogy tíz emberből hat, az négy.

papaigabor.wordpress.com

Jézusmária, ez mi volt?

A dohányzóasztal című tavalyelőtti spanyol film az egyik legbizarrabb darab, amit mostanában láttam, pedig mostanában eléggé rámentem azokra a műegészekre, amikre legtöbb ember idegrendszere is.

Kis családi kamaradrámának indul, és bár ógörög sorstragédia nem lesz belőle, de csak éppen hogy. Mert az elején látunk egy unszimpatikus, középkorú (mondjuk középnegyvenes) házaspárt egy bútorboltban, ahol a pasi csak azért is megvesz egy dohányzóasztalt, nem mintha tetszene neki, de a felesége  kifejezetten utálja, ő meg igazi papucsférj, ám évtizedenként egyszer azért dönteni akar valamiben.

Aztán hazacipelik a szajrét, a feleség leugrik a boltba kajáért, mert átjön a pasi öccse a meg a fiatal csaja, így addig apu egyedül marad a pár hónapos csecsemőjükkel. És szerelné  össze az asztalt, de nincs meg egy  csavar, úgyhogy félreteszi a valóban randa bútor „törhetetlen“ üveglapját, ami persze eltörik. És lefejezi a gyereket. És a gyanútlan néző itt  felszisszen, hogy jézusmária, ez meg mi volt? Miközben a jézusmária teljesen indokolt, mert finom utalásféleképpen a párt úgy hívják, hogy Jesús és María, és igen, a nő pont úgy anyáskodik a pasi felett, mintha az anyja lenne.

A lényeg ugyanis - a saját megfejtésemben - annyi, hogy Jesús tényleg egy belül gyerek (a felesége meg épp ezért úgy fest, mint aki húsz évvel idősebb nála), aki két dolgot tud nagyon jól: behódolni, és a szőnyeg alá söpörni a problémákat. (Mondjuk a gyerek feje itt egy szék alatt van, nem is akarja onnan elővenni...)

A gyerekszerep másik oldala meg az, hogy a szomszéd nő tizenhárom éves lánya, mindenáron össze akar jönni vele, és azzal zsarolja, hogy ha nem hagyja el érte a családját, majd jól megvádolja pedofíliával. Elég erős leosztás, és  akkor innen indul a tényleges cselekmény.

snitt.hu

Aminek folyamán apu megpróbálja terelni anyut, az öccsét meg annak a barátnőjét, hogy nem kell a gyerekkel foglalkozni, hagyják csak aludni, meg hasonlók, de a végére, mikor az eredtileg gyanútlan nézőnek már rezeg a feje az idegtől, lebukik. Ő maga katatón lesz, az öccse kicsit másképp sokkos, a többiek hánynak. Így megy ez.

Mikor láttam, hogy műfajilag ez egy dráma/ horror/ vígjáték, már előre gyanús lett, hogy a vígjátéki elem az itt valami szekunder szégyennel felpántlikázott, nagyon-nagyon fekete humor lesz, és tényleg. Mi már tudjuk, hogy egy fej nélküli csecsemő fekszik a másik szobában, apu is tudja, meg hogy ugye a fotel alatt ott a feje a nappaliban, ehhez képest María meg az öcsi nője úgy basztatják egymást, mintha fontos lenne, miközben nem tudják, hogy mi már tudjuk, amit ők nem. 

És eleinte csak azért drukkolunk, hogy az adott párbeszéd, asztal melletti (amúgy tényleg szellemes) piszkálódás érjen már véget, aztán nagyon hamar azért. hogy Jesús bukjon már le, legyen végre vége, és könyörgöm akasszuk fel! (Ha már Spanyolország is Valahol Európában, ugyebár.)

Összességében A dohányzóasztal jó, mert bizarr, véres, mégis vicces, és néha azért feszengeni is kell egy mozgóképen. (Erről szólt a komplett Office, főleg az eredeti brit sorozat.)

Kétszer is bele lehet lépni ugyanabba

Hát, háttal nem kezdünk mondatot, az elején legalább szemből kell indítani a szembenézést. Az Amerikai Sokfelé Államokban megint nyert egy zavart elméjű vén faszi, csak most az agresszív pszichopata, aminek a mi agresszív pszichopatánk igen örül, bár  gyanús, hogy a narancssárga fejű bácsi (hiába a narancs), nagyjából azért tojni fog a fejére. Lesz majd persze vigyorgós közös fotó  a Fehér Házból, de nem, a dollárok nem fognak számolatlanul gurulni feléjük.  Ami persze remek, elvégre ha demokrata dollárok jönnek az itthoni demokratáknak, az egy sátáni összeesküvés, így elvárható, hogy a despota hajlamú seggfej se pénzelje az itteni önkényuralom vezérét. És kancellárját.

Pedig a felcsúti szerint fényes győzelem ez, mintha maga győzött volna, pedig örülhetne annak is, hogy de ő is már sokszor. Csak itthon most pont szarul állnak a számok, a gazdaságiak meg a Párt népszerűsége is, ezért most épp Amerikában kell győzni egy nagyot. Hisz folyton háborúban áll valakivel (IMF, multik, bankok, Brüsszel, hazai hazaárulók, független sajtó, józan ész), és  minden nap úgy kell lefeküdnie, hogy fasza csávó vagyok, igazi sztrítfájter, oké, volt kis lökdösődés csihi-puhi, de ma is csatát nyertem, bazmeg! Ha ez a mantra nincs meg minden este, attól idegállapotba kerül, és a szokásos aljas szövegeit különös kegyetlenséggel adja elő, tényleg nagyon-nagyon messze  bármiféle racionalitástól, empátiától vagy felelősségtudattól. A jó modor meg eleve szóba se kerül, azt már rég kidobták egy tizenharmadik emeleti ablakból, Moszkvában.

Egyébként érdekes, hogy kire fogják  kenni ezentúl, hogy szarban van a haza, eddig lehetett amerikázni, bájdenezni (no meg ide passzolt a gurulódollározás is, a Zorigón külön rovat van arra, hogy gurulók), de Trampli bácsi akkora félistenné lett felhazudva a kormányhitű sajtóban, hogy megint elő kell majd húzni a 94 éves Soros Györgyöt. És ha nem ér véget azonnal az orosz-ukrán háború (pedig be lett ígérve), akkor legfeljebb azért is ő lesz a hibás.

Hogy aztán a Trampli Donáld milyen elnök lesz már megint, azt pontosan lehet tudni, van már  róla tapasztalat, de mivel legközelebb már nem is indulhat, így nincs vesztenivalója. Könnyen lehet, hogy négyzetre emeli a korábbi taplóságát, arccal a durvulás és az önkény reménye felé. Elvégre utána az vízözön, körülötte meg a hideg polgárháború, amit talán még neki sem sikerül felforrósítania, bár feltehetően megpróbálja majd.

newyorker.com

Olyan buta vagyok, hogy nem tudom mennyire

„7 jel, ami azt mutatja, hogy okosabb vagy másoknál“ - olvasom az index valamelyik melléküzemágában, és arra gondolok, ez akkora baromság lehet, hogy muszáj rákattintanom. És lőn, de igen elcsodálkozám vala, mert ez annál is nagyobb baromság, mint amit egy középsúlyos bulvárszeméttől vártam volna. Mert aszonták, hogy okos az, aki:

- A legnagyobb gyerek volt a családban

- Tanult zenét

- Nem dohányzik

- Vékony

- Magas

- Balkezes

- Van macskája

És olyan ostobaságokkal támasztották alá mindezt, hogy például: "Egy izraeli tanulmány szerint – húszezer fiatal férfit vizsgáltak meg – a dohányzó fiataloknak csak 94-es volt az IQ-juk, míg a füstmentes életmódot élőknek 101."

Na most, az IQ-nál száz az átlag, ahhoz képest lehet az embernek magasabb vagy alacsonyabb az értéke. De a 94 meg 101 között nincs igazán szignifikáns különbség, bár nem tudjuk, mi a változó eloszlása, szórása és ilyenek.

Plusz a statisztikai együttjárás még nem oksági kapcsolat, valószínűleg nem azért nem olyan okos valaki, mert dohányzik. (Szerintem már többször idéztem hasonló szánalmasságok okán a példát, miszerint tudta ön, hogy a kenyér agressziót okoz, hiszen a gyilkosságért elítélt bűnözők 99% százaléka rendszeres kenyérfogyasztó?)

A többibe már bele sem megyek, az érvek hasonlóan alulról nyalják az elemi  logika meg a mindennapi józan ész minimumát.

Na jó, igazából azért nem, mert buta vagyok, egyértelműen buta. Nem vagyok vékony, nincs macskám, botfülem viszont nagyjából, jobbkezes vagyok, régen dohányoztam is, és bár nem vagyok alacsony, de különösebben magas sem. Elsőszülött az vagyok, de mint elvált szülők gyereke, bár így volt benne előny, mert már akkor járattak privát angolórákra, mikor a felső tagozatban csak és főleg oroszt tanítottak. (Most majdnem azt írtam, hogy oroszt tanultam, de nem, frusztrált, szadista, kiképző  őrmester alakú, vasorrú  boszorkák tanították nálunk az oroszt, akik fegyelmező eszköznek használták az igeragozást is.)

Persze utólag mindegy, jólenne eredetiben olvasni mondjuk Viktor Pelevint, bár ő néha olyan szlengben ír, mint Irvine Welsh angolul, és abba is beletört az agyam. Meg egyáltalán, ha valakinél kábé hat jel mutat arra, hogy buta, annak minek nyelveken szólnia? Már ha a hat az sok, vagy elég, vagy a mi...

Cyborg vagyok, amúgy minden oké

A dél-koreai filmek már sok éves mániáim, a kedvenc máig az Oldboy (meg Park Chan-wook bosszú-trilógiájának  másik két darabja, A bosszú ura és A bosszú asszonya), de a címben jelzett című 2006-os film a rendezőtől, eddig valahogy radar alatt maradt. Most pótoltam elvégre jbb későn mint soha, persze még jobb lett volna nem későn.

Valahol, talán a Porton olvastam egy kommentet a filmről, ami tökéletesen írja le a cuccot, miszerint „10% Száll a kakukk fészkére, 10 % Amélie csodálatos élete, 80% Park Chan-wook. Jó kis koktél.“ És tényleg, kicsit őrült (persze a nagy része eleve egy elmegyógyintézetben játszódik), elég szürreális, kellemesen sötét  humorú, és mindeközben meglehetősen lírai is, szóval számomra egy komfortzónán belüli néznivaló.

A főszerepló Young-goon egy fiatal lány, aki tényleg cyborgnak képzeli magát, nem akar enni, mert egy robotnak minek, de bírja az elektrosokkot, mert azt gondolja, olyankor töltik az akkumlátorait. Beszélget a lámpákkal, órákkal és a kávéautomatával, és a nagymamája, aki felnevelte, egérnek képzelte magát, ezért csak retket evett. Savanyított retket. Ezek után nem csoda, ha a zárt vigyorgóban köt ki, mint ápolt, helyi látványosság, és pszichiátriai rejtvény. (Aki bár nem akar enni, de hordja a nagyi műfogsorát, többek közt attól olyan ijesztő, mikor mosolyog. De hát milyen is lenne egy robot, aki egy egér unokája, illetve ezt hogy hozhatták össze?)

És ha már elmegyógy, akkor persze tele van mindenféle elvarázsolt alakkal, akik inkább viccesek, mint ijesztőek, de az alkotók mégsem csinálnak hülyét belőlük, igazán lehet empatizálni majdnem mindenkivel. Kisebb-nagyobb mértékben. Akkor is, ha valamelyikük ellopja a csütörtököt.

A tolvaj pedig minden bizonnyal Park Il-sun (Rain), akinek érzelmei először elég ambivalensek Young-goon irányába, de aztán lesz az egészből valami elcseszett románc, ami a végére már nem is annyira. Elcseszett. Sőt, a csávó a maga módján megmenti  lány életét, mikor ráveszi,  hogy egyen végre, meg mikor nem hagyja, hogy agyonvágja a villám. Mert akkor felrobbanna...

És az eléggé mozaikos cselekmény folyamán (megannyi abszurd szkeccs között) azért előjönnek az elfojtások és gyerekkori traumák, de az egész annyira el van emelve a realitástól, hogy a drámaiság nem fordul tragikumba, a leggyanútlanabb néző is sejti, hogy a végére lesz valami személyes megváltás, hisz minden afelé mutat. A líraiság, a humor, az egész elvarázsolt világ a lány körül.

A Young-goont alakító Su-jeong Lim egyszerre rémesen cuki és rémesen ijesztő, szerepének megfelően nála az a színészi teljesítmény, hogy vérfagyasztó mosollyal tud meredni bármire, a mimika teljes mellőzésével. És nem ironizálok, ezt tényleg nem lehetett könnyű megcsinálni. A látvány meg precízen hozza a szürreáliához szükséges mindent, és  jobban belegondolva, a fentebb hivatkozott százalékokhoz hozzá lehetne még tenni, hogy mindezek „Wes Anderson modorában“, ami nálam nagy dicséret. De egy Park Chan-wook film esetében ez legalább nem meglepő.

Ki nyerjen a hol, de minek?

Ma van a holnapi elnökválasztás az Amerikai Sokfelé Államokban, ahol sajnos esélyes Trampli Donáld győzelme, bár valószínűleg szoros lesz. (Most ezt a szorost aláhúzta a helyesírás-ellenőrző, és azt javasolta helyette, hogy szaros. Ja, Trampli győzelme esetén a fél világ abban lesz, nem csak az amerikai jenkik.)

Hülyeség ez az elektori rendszer, anno még volt valami kiegyensúlyozó funkciója, de legutóbb pont Donáld kacsa nyert úgy, hogy Mrs. Clintonra úgy másfél millióval többen szavaztak, csak hát az ottani elnökválasztás úgy közvetlen, hogy nem az. Közvetlenül lehet szavazni a jelöltekre államonként, aztán két kivétellel a győztes mindent visz, akkor is ha összesen kettővel többen szavaztak rá, mondjuk egy húsz-harmincmilliós államban.

Amúgy meg ha a pszichopata vénember veszít, akkor nyilván megint valami polgárháború-közeli állapotba fogja hisztizni magát és rajongóit, már csak ezért is kellene a demokrata jelöltnek nagyon nyernie, csak épp nem fog. Szaros lesz a végeredmény, mint az imént is említettem, és ha nem neki áll a zászló, a narancssárga fejű fogja összeszarozni.

Még szerencse, hogy nálunk a felcsútista szekta halál biztosra megy, Trampli elvtárs jó elvtárs, nyerni fog, efelől nincs kétség. A Felcsútok Géniusza például rühelli, ha bárki belepofázik a magyar belpolitikába (hogy jön ahhoz egy néppárti politikus, hogy elmondja, ő kit látna szívesebben a Dagadt helyén?), ám visszafelé ez már úgy működik, hogy teli szájjal kiabálja ki, kit látna szívesen a Fehér Házban, az Elizélt Palotában, vagy az osztrák  kancellári székben. Igen, neki szabad, a szuverenitás nevű szómágia addig érdekes, amíg a miénkről (bocs, az övéről) van szó, mások szuverinitása meg le van... nem, nem írom le negyedszer, hogy szar, ennyire igénytelen még én sem bírok lenni. Na jó, ötödször már nem.

De persze nem csak a főnök szólal meg, a vénségére méltán elhülyült nagyferó alakú táncdalénekes is hitet tett a republikánusok mellet, nem mintha tudná, mit is képviselnek. Neki elég, hogy a Párt megmondta, Trampli tudja csak elhozni a békét, ő ad nekünk erőt, és minden lebíró akaratot. (Ja, azt nem, az már van, fölös mennyiségben is, ha már a valóságot mint üveggolyót megkapja az  Akarat és Képzet.)

De még Szikora elvtárs, az Ergó Gidák egykori frontharcosa (igen, hadban álltak a minimális jó ízléssel is) megaszonta, hogy a Donáld regnálása idején bezzeg Amerika nem indított háborút. Ez mondjuk tény, de ha valakinek ennyi pozitívum akad a kormányzásában, akkor egyrészt nem biztos, hogy attól már komoly államférfi, másrészt meg Vlagyimir Vlagyimirovicsot azonnali hatállyal ki kellene baszni a Kreml-ből. Elvégre ő több háborút is indított, és mégis nyelvükkel illetik alfelét a jeles művészek, miként hatalomtechnikus tartótisztjeik is. (És Feró tata még büszke is rá, hogy egy seggnyaló, meg hogy annyira szuverén, hogy ő dönti el kiét nyalja. Kár, hogy utóbbit nem hiszem el.)

És még le sem írtam, hogy én kinek drukkolok, ez legyen az én személyesen privát, mondhatni bizalmas titkom. (Na jó, Lewis Hamiltonnak, mint mindig...)

Nem tudta kezelni

Volt ennek a Szuvenírvédelmi Sóhivatalnak valami "kutatója", bizonyos S. Bálint nagykorú, sérelmünkre, aki azóta már ki lett baszva, miután tegnap, pont november 4-én bírta bolondnak titulálni az 56-os forradalmárokat. Mer' szembe szálltak a szovjetekkel, mikor nyilván velük kötelékben kellett volna szállniuk, mint darvaknak. Tényleg egy ilyen semmirekellő hivatalnak, a Párt öklének mi faszért kell tudományos kutató, akár csak egy is? Azt a szintű aljas ostobaságot, ami náluk az üzemszerű, nyolc általánossal és néhány google-kereséssel is simán abszolválja bárki.

Mondjuk a faszi pont nem tudományos, hanem hülye, még a pártszerűség minimumát sem tudta összehozni, pedig a másik Orbán, a Balázs baromságot beszélése óta pontosan lehetett tudni, hogy mi a brossúra. Plusz azt is, hogy a pártvezér és kancellár még egy istenbarmát már nem fog bevédeni, pláne egy ilyen  mitugrász elvtársat, aki tényleg  csak paraszt a sakktáblán. Meg a fészbukon.

És akkor most S. Bálint azzal védekezik, hogy kiragadták a legrosszabb mondatát. A kettőből, amikből a posztja állt, hát mit mondjak, a gonosz dollárbaloldalnak nem volt olyan nagyon bonyolult dolga vele. És csak a jegyzőkönyv kedvéért: egy ötvenhatos fotó fölé összesen annyit írt kutatónk, hogy:

"Aki a túlerőt nem ismeri fel, az nem hős, hanem bolond! Dicsőség a hősöknek" - ami eleve egy nettó baromság. Hiszen az első mondatban azt állítja,, hogy a forradalmárok nem voltak hősök, de akkor ki a frásznak dicsőségezik ez a szánalmaska. Nyilván vagy a ruszkiknak, vagy a forradalmárokra vadászó karhatalmistáknak, más nem nagyon volt játékban. Esetleg gondolhatott még a civil áldozatokra, csak ugye az áldozatok nem hősök, hiába szeretik az S. elvtárs hadtörténész kollégái "hősi halottnak" hívni az ágyútöltelékként feláldozott sorkatonákat is, akik rohadtul nem akartak háborúba menni.

Szóval a kolléga komoly kutató lehetett tegnapig, ha már egy két mondatos posztot sem bírt összehozni valami értelmi minimum mentén. „Sajnos, aki egyedül kezeli a Facebookját, az belefut ilyen hibákba” írta már a kirúgása után, de erre megint csak az lehet a válasz, hogy aki nem tudja egyedül kezelni a fészbukját, az minek csinálja? Illetve, hogy annyit is ér, mint ez a jeles senki.