A vad robot egy nagy műgonddal megcsinált, elég humoros, de szerintem indokolatlanul nyálas animációs giccs. Ez egy rajzfilmnél nem nehéz, mert bár az élőszereplős darabokat is könnyen lehet könnyfacsaró-kompatibilissá tenni, de az animált egész estéseknél ez mintha már kötelező lenne, pedig rohadtul nem az.
Egyébként az alapötlet szellemes, jól indul a cucc, hogy aztán az érzelgősködés szirupos mocsarába fojtsák az alkotók.
A kiinduló helyzet az, hogy van egy nagyon intelligens, de rém elveszett háztartási-családi robot, aki egy lakatlan szigeten reked, mert lezuhan a robotszállító robotrepülőgép. Csak ő marad működőképes, a sziget állatai meg véletlenül aktiválják, és onnantól segíteni akar, de minden áron. Bármi jön szembe, máris villogni kezdenek az irányfényei: „Ha nem tudod pontosan miben segíthetnék, kérj meg, hogy ismertessen magamat!“ De kérni sem kell, minden szembejövő állatnak ismerteti magát, hogy majd segít bevásárolni, meg a bankolásban, de valahogy nemigen van igény ilyesmikre egy „lakatlan“ szigeten. (Ez amúgy tipikus naturafób rasszizmus, hogy ahol nincs ember, az lakatlan, az állatok már lószart se érnek.)
Viszont minden állat valahogy ellene van (a hód utálja, a róka hülyének nézi, az oposszum-mama halottnak tetteti magát a jelenlétében), mert nem tudják hova tenni az állatvilág zsákmány-ragadozó kettősségében. Plusz véletlenül kinyír egy lúdcsaládot, csak egy tojás marad, az meg kikel, és onnantól Roz (a robot) lesz az anyja. Na, idáig jó a film. Aztán előbb sablonos lesz, és csak később nyálasan érzelmeskedő, mert Robot Réka (elvégre nő!) egyre emberibb lesz (az állatokkal!), hisz rendes tanuló algoritmus dübörög benne, úgyhogy növeszt magának személyiséget. Ja igen, előtte még megtanulja az állatok nyelvét, de az összesét! Ami nem nagy kihívás, mert minden állat, legalább is amiknek van szája, ugyanazt az angolt beszéli, meglehetősen választékosan.
A nevelgetett lúd meg elég béna (de tényleg testi fogyatékos, valami rövidszárny-szindrómája van), alig lehet megtanítani repülni, pedig a ludak vándormadarak, de azán azért repül, hisz különben hogy keveredne izgalmas kalandokba? Hát, így se nagyon, de azért tavaszra hazaér, könnyes nagy találkozás bekészítve, de mégse, tisztára dizni az egész. (Ami nem véletlen, mert DreamWorks produkció, és a DW az a része az amerikai filmgyártásnak, ami úgy nem dizni, hogy de pont olyan.)
A sztori remek alkalom lett volna hogy rágódjunk kicsit a mesterséges intelligencia kihívásain avagy dilemmáin, de itt az anyaság a központi kérdés. (Az apa kacsa(volt) az anya robot, a hód nem játék!) Vagyis képes-e egy gép betölteni a szülői szerepet egy élőlénynél? Hát persze, hisz annyi elég hamar kiderül, hogy gyereket nevelni naponta ismétlődő monoton robotolás, és hát ki tudná ezt jobban tolni, mint egy robot?
Meg van benne valami jehovatanús prospektusra emlékeztető állat-utópia, hogy békében él a róka meg a lúd, meg az oposszum, aki nem tudja hányadik alomnál tart éppen, és mikor Roz töltőre teszi magát télire, akkor is csak indokolt esetben harapják át egymás torkát.
A vad robot egy Robinson-történetbe oltott Dr. Doolittle, könnyes katarzis kiváltására optimalizálva, egy high-tech falanszter emberi világgal a nagyon háttérben. Mert a robotot arra a világra szabták, csak épp egy másikban kell valamit kezdenie magával. Ez először vicces, kicsi elgondolkodtató, hogy aztán mézesmázas mesévé sablonosodjon. Kár érte, de az első felét valóban bírtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése