A felfedezés című 2017-es film azzal nem csekély felütéssel indít, hogy egy Thomas nevű, és Robert Redford-alakú öreg tudós bebizonyította, hogy létezik túlvilág, mire csak Amerikában emberek milliói lesznek záros határidőn belül öngyilkosok. Elvégre ha tuti, hogy van folytatás, minek vesződjön az ember az aktuális, saját érzése szerint már végérvényesen elcseszett életével.
És közben a tényleg Robert Redfod professzor tovább kutat, időnként ő is meghal, csak hogy kis segédei újraélesszék valami frankensteni géppel, és egy olyan kütyün dolgozik, amivel bele is lehet nézni a túlvilágba. Miközben a nagyobbik fia Will, aki neorológus, meg van győződve (egy darabig), hogy az a gép legfeljebb emlékmaradványokat képes kipiszkálni a halottak agyából. Aztán már nem biztos benne.
Ja igen, van egy magánéleti szál az amúgy is kissé elhanyagolt Nagy Elbeszélés mögött, hogy a prof feleége anno öngyilkos lett, hogy a fura csaj, akivel a fia odaúton találkozik kompon szintén öngyilokra készül (mert elvesztette a kisfiát), meg hogy az egyre inkább Isten-komplexusos idős tudós köré valami fura szekta épül ki, elég látványosan.
A film meg nagyjából szép lassan lehasad az igazán érdekes kérdésekről, és egyfelől átmegy valami zavaros moralizálásba, meg családi drámá(k)ba, de ezeknek már nem érezni a súlyát a nagyívű háttérsztori fényében. A végét én sem értettem úgy hú de nagyon, de talán az volt benne, hogy igazából nincs túlvilág, nem oda lép át az egyén (a lelke? a tudata? a személyisége? - tudja fene mije), hanem egy alternatív valóságba, ami másféle döntések nyomán másfelé vezet. Mint Will esetében is, aki valamiféle memóriahurokba kerülve próbálja újra és újra megmenteni a csaját, csak a néző már nem tudja, hogy akkor most melyik is a film valósága, mi a képzelet, és mi ez az egész? De ez az érzelmileg felülmotivált alternatív valóságosozás igazából csak a sci-fikben már sokszor megcsócsált multiverzum-hipotézis, virágos falvédőre hímezve. Avagy nézhető a film, az öreg Redford, és Rooney Mara mint a fura csaj egész jók, és vannak benne súlyos párbeszédek is, csak épp a mű egésze lett egy lassan folydogáló, kellemesen langyos lábvíz, pedig forró fürdő vagy hideg zuhany is lehetett volna. Csak hogy felzaklasson kissé, az ilyesmit elvárom egy drámától.
- O -
Viszont A felfedezésről eszembe jutott egy John Updike-regény, az Így látja Roger (Roger's Version) amiben van egy vallási fanatikus programozó-matematikus, aki egy kisebb New England-i egyetemen dolgozik, és a teológiai kar egyik oktatóját zaklatja, hogy támogatást szerezzen a kutatásához, melyben Isten létét akarja számítógépes modellezéssel bizonyítani. Erre Roger, a korai egyháztörténetet oktató, kiégett, és nagyjából már hitetlen egykori lelkész közli, hogy szerinte ez marhaság, mert Isten (vagy bármilyen isten) léte minden lehet, csak bizonyosság nem. Hiszen ezzel elveszne a vallás alapját adó hit, Isten meg olyan lenne mint a felhőzet, a szerda vagy egy térfigyelő kamera, azaz evidens része a mindennapoknak, amit alapesetben már külön figyelemre sem méltatunk.
És végül is ezzel babrál a film is, hogy ha van létezés a halál után, akkor nincs miért élni, avagy a bizonyosság egyik esetben elmossa a hitet, a másikban már az életösztönt is. Merthogy utóbbinál sincs már szükség a túlvilágba vetett hitre, és az élet egy eldobható élménycsomag lesz, amit ha nem élvezünk, sőt szenvedünk tőle, akkor lehet próbálkozni egy másikkal. (És ebből a szempontból mindegy is, hogy az a másik akkor a túlvilág, vagy csak egy alternatív valóság, a lényeg, hogy vészkijárat az itt és mostból.)
Az meg rám jellemző, hogy bár van a regénynek is egy határozott magánéleti vonala ( a programozó fickó románca, Roger házasságának válsága etc.), de engem itt is a hit és tudomány viszonya, a megismerhetőség határai érdekeltek, és úgy általában az élet, a világmindenség, meg minden. Csak Updike-nál ez is megvan, A felfedezésben meg nem eléggé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése