Kicsit még főleg nem értem a külfilmek magyarföldi címadásait. Most épp túlestem nézni egy nagyon kortárs svéd drámát, ami annyira kortárs, hogy tegnapelőtt tolták ki a Netflixre, amit nem nézek. Ás a filmnek az hazailag illetékes címe, hogy Engedj el mindent! Miközben angolul annyi a cím, hogy Let Go! ami simán csak engedd el, esetleg hadd menjen, bár utóbbi esetben nem világos, hogy a ki? (Ja, és svédül is csak ennyi, avagy Släpp taget, az már magyaros túlzás, hogy mindent el kell engedni.)
Mert itt csak egy házasságot kéne, kissé a hisztis kamaszlányt, bár a főszereplő negyvenes anyukának, Stellának épp egyik se megy könnyen. Apu fura módon valami párkapcsolati tanácsadó, aki válni akar, mert becsajozott, szóval ő lenne az önmarcangoló, depis pszichológus (vagy pszichiáter, de ez nem is érdekes), a felesége nyúzott, mint egy konyhapulton felejtett hering, a kisebbik gyerek egy fura fiú, de tényleg fura, a kamaszlány meg ugye dührohamokon keresztül éli meg az önnállósodás lelki marcangjait.
És akkor anyu kitalálja, pontosabban előírja, hogy akkor utazzanak el együtt utoljára, ha már a lányának épp egy rúdtáncversenye lesz, és ugye a családi viszonyok megmentésének tényleg adekvát módja, ha megtekintik, amint gimis csajok kurvásra sminkelve rudakon vonaglanak, bár a sminket ők nyilván fiatalosan lázadónak tartják. Azért a szülőknek ez így sem egyszerű, bájos momentum, mikor reptéren el kell magyarázni, hogy minek viszik azt a rudat a hova.
Az egész film, gyakorlatilag az utolsó negyed óráig egyensúlyozik a magánéleti dráma, és valami nagyon fekete komédia között, jobbára az első javára billentve a mérleget, de a katartikusnak szánt befejezés előtt már rárepül a tragédia műfajára, hogy aztán mégis valami keserédes, nem happy end, de megnyugtató lezárás legyen belőle. És ami addig nekem kicsit felszínes volt az egészben, az utólag azért értelmet nyer, amit viszont szeretek az efféle filmekben.
És hát a családot egyben tatani nem kell félniük, csak nem sikerül mindig, itt is egy konkrétan tragikus vég kell ahhoz, hogy Apu mégse lépjen le, bár addigra már lehet, hogy amúgy is maradt volna. Elengedni a félelmeket kell, talán ez a tanulság.
p.s. Ja, az még érdekes, hogy az egész cucc Josephine Bornebusch szerzői darabja, miszerint rendezte, forgatókönyvírta és főszerepelte egy személyben, de persze csak a többiekkel működik a darab.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése