És a micsoda éjszaka volt! Annak ellenére is, hogy javarészt nappal olvastam újta Tony Prasons regényét, a Nem lehetsz angyal... címűt. Ami azonban tényleg egyetlen éjszaka játszódik, egész pontosan 1977. augusztus 16-án. Ez azért fontos, mert ekkor halt meg Elvis Presley, a főszereplők meg egy zenei lap fiatal, lelkes, és anyagukban mintás lázadó munkatársai.
Én speciel nem emlékszem erre a napra, éjjel gondolom amúgy is aludtam, nappal meg a háromkerekű biciklimmel száguldoztam, de ez van, ha az ember úgy három és fél éves, és ő sem volt ott Woodstockban. Jobban belegondolva persze fura, hogy ha háromévesen háromkerekű volt a biciklim, akkor négyévesen miért nem kaptam autót, illetve hol tartanék mára, te jó ég! Pontosabban később kaptam, volt ilyen pedálos Moszkvicsom... De ennyit Elvis haláláról.
A könyvben a négy főhős kifejezetten nem keresi az élet értelmét (legalább is eleinte), hisz az már megvan nekik, bár ahogy egyre régebben van sötét, egyre több bennük a kétség, hogy tényleg csak a szex és a drog és az a harmadik lenne az egész? A nagybetűs Élet, a kisbetűshöz képest, amikor a gingyárba kellet műszakba menni anyuék padlásszobájából?
És tényleg, nagy történetek helyett a kisbetűs élet banális kérdései jönnek szembe, hogy akkor Terryt megcsalja-e a barátnője, vagy inkább mégse, Leont meg akarják-e verni egy rossz kritika miatt, Skipnek meg az a baja, hogy futószalagon cikkeket írni, az mennyiben különbözik attól, hogy állni a gyárban a futószalag mellett? Még Raynek van a legnagyobb ívű sztorija, ő - mivel nem akarja, hogy kirúgják a szerkesztőségből - John Lennont üldözi egy interjú reményében, aki viszont átutazóban csak ezt az egy éjszakát tölti Londonban.
Van valami furcsa rezgése az egésznek, a négy srác egyszerre lelkes és kiábrándult, naiv és cinikus, várják a holnapot, amitől közben tartanak is. De 1977 ilyen lehetett arrafelé, legalább is ilyennek képzelem. Hőseink nosztalgiáznak, milyen kár hogy nem látták a Beatles felemelkedését és tündöklését, nem voltak ott Woodstockban, de közben épp zajlik körülöttük a punk, és érzik, hogy azért a Clash kortársának lenni se semmi. Az előző heti ÚJságban (ez a címe a lapjuknak, a magyar (f)ordításban legalább is) Joe Strummer a címlap, de ettől még Muddy Watersnél tartanak.
De hát ilyen ez a nosztalgia, ők a hetvenes évekből vágynak vissza valahová, én innen a hetvenes évekbe, pontosabban (és igen, többször is leírtam már) a hetvenes évek második felének Londonjában szeretnék mondjuk huszonkettő-huszonöt éves lenni. Az az ideális kor, azóta csak műveltebb lettem, egy kicsivel, de jobb vagy bölcsebb biztos nem. Viszont egy ideje karmolom a kortárs rockot, csak legyen kellően indie. És kissé polgárpukkasztó, ha már nem polgárosodtam eléggé...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése