A főkertész egy tavalyelőtti dráma, a nézhető kategóriából, és hihetetlen, de a főszereplője egy udvarház parkjának uralkodó főkertésze, bizonyos Narvel Roth (Joel Edgerton), aki nem kedves, de legalább morcos, és láthatóan mániákus. Nem erőszakos, bár pont kinézzük belőle, viaszon szigorú, mint egy érzéketlenségig kiégett matektanár. Eleinte.
A pasinak van valami sötét a múltjában, ez már az elején sejthető, mert az oké, hogy valaki szeret kertsészkedni, de az aprólékosság, amivel mindent megtervez, dokumentál és elmagyaráz, az valami komolyabb defektusra utal. Ám mivel amúgy normális ember benyomását kelti, a korántsem gyanútlan néző (aki ugye egy drámára fizetett be) valami sötétet/traumatikusat sejt a múlt hátterének sötétjében.
És mikor megérkezik a tulajdonos (valamint munkaadó és szerető) főnökasszony (Sigourney Weaver) unokahúga Maya (Quintessa Swindell), akit meg kell tanítani a kertészkedni, akkor lassan azért kezd felsejleni a morcosság mögötti súlyost titok. Mert a fura nevű Narvel régebben félnehézsúlyú neonáci volt, az erőszakos-lövöldözős fajtából, szóval nem az, aki csak kommentekben, verbálisan lincsel. De azóta kitért a hitéből, és miután felnyomta egykori eszme- és harcostársait (mert végül már nem akart részt venni egy kettős gyilkosságban), tanúvédelem keretében lesz belőle fajvédő helyett botanikus náci, az elvágólagos bokrok, és a rövid pórázra fogott segédek kérlelhetetlen autoritása. Mondjuk jobb is így, elvégre a növények jól bírják a diktatúrát, a munkatársaival meg nem igazságtalan, csak elég érzéketlen, ahogy a főnök-beosztott viszony normális ügymenete zajlik a vidéki Amerika feudálkapitalizmusában.
Mayával meg eleinte utálják egymást, aztán már nem, sőt Narvel (akinek mintha érzelmei is kezdenének lenni) segít neki leszámolni a múltjával, és benne annak rémes főszereplőivel, amiből aztán sok bonyadalom adódik. (Most nem részletezem, ha valakit érdekel a cucc az indavideo a barátja.) Márpedig a fokozódó bonyadalmak fokozódó erőszakhoz vezetnek, amiben a pasinak jelentős a rutinja...
Van itt minden ami kell egy érzelmi mélyrepüléshez, közelgő halál, féltékenység, sötét múlt, erőszak, gondoskodási ösztön, vezeklés, igazságtalanság, a megbocsájtás rázóssága, kábé ezek a címkék. A főkertész nem nyomasztó, inkább csak szomorkás, a dráma erősen a múlthoz is kötődik, a jelenben meg már csak sivár pusztaság a lélek, bár a sztori lényege, hogy a főhős épp próbálja újra termőre fordítani. (Oké, abbahagyom ezt a fellengzős dumát, de néha belőlem is kijön valami elcseszett alanyi költő verbálisan sérült epigonja... Na, már megint.)
És mivel a film nem tolja túl az erőszakot (még a visszaemlékezéses szekvenciákban sem), van lehetősége a valódi drámára, amihez adottak a szereplők is. Joel Edgerton annyira jól hozza a néhai nácit, hogy simán el bírjuk képzelni SS-tisztnek is egy háborús moziban, Sigourney Weaver meg hetven felett végre egy korához illő karaktert játszhat, nem akarják minden áron középkorúvá gyurmázni. Mint ahogy Winona Ryder, is lehetett végre ötvenes nő, aki. (A tegnapi filmben.) Szóval ez egy jó trend, részemről már nagyon unom, mikor közel harmincasok színészkednek középiskolás tiniket, erősen korlátozott hitelességgel persze.
Jó, a hitelesség itt se nagyon passzol, de ez nem egy realista darab, ez kérem egy erkölcsi példabeszéd, bár annak kicsit közhelyes. Miközben tudjuk, hogy a közhelyek azok igaz és érvényes kijelentések, csak kissé túlhasználjuk őket, ettől lesznek közhelyek. Például - mint ezesetben is - hogy ne tetováltass magadra horogkeresztet (de az se, hogy „Szeretlek Rozi!“), mert ki tudja, merre sodor még az élet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése