A dél-koreai filmek már sok éves mániáim, a kedvenc máig az Oldboy (meg Park Chan-wook bosszú-trilógiájának másik két darabja, A bosszú ura és A bosszú asszonya), de a címben jelzett című 2006-os film a rendezőtől, eddig valahogy radar alatt maradt. Most pótoltam elvégre jbb későn mint soha, persze még jobb lett volna nem későn.
Valahol, talán a Porton olvastam egy kommentet a filmről, ami tökéletesen írja le a cuccot, miszerint „10% Száll a kakukk fészkére, 10 % Amélie csodálatos élete, 80% Park Chan-wook. Jó kis koktél.“ És tényleg, kicsit őrült (persze a nagy része eleve egy elmegyógyintézetben játszódik), elég szürreális, kellemesen sötét humorú, és mindeközben meglehetősen lírai is, szóval számomra egy komfortzónán belüli néznivaló.
A főszerepló Young-goon egy fiatal lány, aki tényleg cyborgnak képzeli magát, nem akar enni, mert egy robotnak minek, de bírja az elektrosokkot, mert azt gondolja, olyankor töltik az akkumlátorait. Beszélget a lámpákkal, órákkal és a kávéautomatával, és a nagymamája, aki felnevelte, egérnek képzelte magát, ezért csak retket evett. Savanyított retket. Ezek után nem csoda, ha a zárt vigyorgóban köt ki, mint ápolt, helyi látványosság, és pszichiátriai rejtvény. (Aki bár nem akar enni, de hordja a nagyi műfogsorát, többek közt attól olyan ijesztő, mikor mosolyog. De hát milyen is lenne egy robot, aki egy egér unokája, illetve ezt hogy hozhatták össze?)
És ha már elmegyógy, akkor persze tele van mindenféle elvarázsolt alakkal, akik inkább viccesek, mint ijesztőek, de az alkotók mégsem csinálnak hülyét belőlük, igazán lehet empatizálni majdnem mindenkivel. Kisebb-nagyobb mértékben. Akkor is, ha valamelyikük ellopja a csütörtököt.
A tolvaj pedig minden bizonnyal Park Il-sun (Rain), akinek érzelmei először elég ambivalensek Young-goon irányába, de aztán lesz az egészből valami elcseszett románc, ami a végére már nem is annyira. Elcseszett. Sőt, a csávó a maga módján megmenti lány életét, mikor ráveszi, hogy egyen végre, meg mikor nem hagyja, hogy agyonvágja a villám. Mert akkor felrobbanna...
És az eléggé mozaikos cselekmény folyamán (megannyi abszurd szkeccs között) azért előjönnek az elfojtások és gyerekkori traumák, de az egész annyira el van emelve a realitástól, hogy a drámaiság nem fordul tragikumba, a leggyanútlanabb néző is sejti, hogy a végére lesz valami személyes megváltás, hisz minden afelé mutat. A líraiság, a humor, az egész elvarázsolt világ a lány körül.
A Young-goont alakító Su-jeong Lim egyszerre rémesen cuki és rémesen ijesztő, szerepének megfelően nála az a színészi teljesítmény, hogy vérfagyasztó mosollyal tud meredni bármire, a mimika teljes mellőzésével. És nem ironizálok, ezt tényleg nem lehetett könnyű megcsinálni. A látvány meg precízen hozza a szürreáliához szükséges mindent, és jobban belegondolva, a fentebb hivatkozott százalékokhoz hozzá lehetne még tenni, hogy mindezek „Wes Anderson modorában“, ami nálam nagy dicséret. De egy Park Chan-wook film esetében ez legalább nem meglepő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése