Lázas harc az intelligencia ellen

„Influenza esetén magas láz, erős fejfájás és végtagfájdalom figyelhető meg, általában hurutos tünetek, például tüsszögés nélkül. A nátha vezető tünete ezzel szemben a tüsszögés, viszont a láz esetében alacsonyabb és jellemzően nincs izomfájdalom vagy fejfájás sem.“

Van izomfájdalom, fejfájás, szédülés láz, hogy a fene egye meg, tegnap este óta kihívást jelent a teafőzés, az alvás, az evés a létezés általában. Minden influenza-szezonban vevő vagyok az aktuális vírustörzsre, először úgy november környékén, aztán mostanában, nálam ez a szarul levés keretezi a telet. (Jó hír: ezek szerint jön a tavasz! Előbb-utóbb biztosan...)

Utálok beteg lenni (ki szeret?), az életem nagyjából egészségesen sem egy zenés felvonulás konfettivel, és mióta nem járok általános vagy középiskolába, értelme sincs. Akkoriban még jól esett egy hétig itthon fetrengeni, de ma már...

Ellenben most már nagyjából képes vagyok folytatólagosan a fotelben punnyadni, híreket fogyasztok, és mint látható, írok is (nem híreket!), főleg a panaszkodás mentén, de egy jó kis felháborodás is képes az élet látszatát verni belém.

Mert olvasom, hogy „Országjárásba kezd a KDNP, megvédenék a családokat a mesterséges intelligencia túlterjeszkedésétől“.

Ebből  a címből pedig rögtön következik három dolog. Vagy négy:

1. A családok legnagyobb problémája a mesterséges intelligencia, főleg ha túlterjeszkedik, az kérem durvább, mint a nyolcvan forintos zsemle, az elszálló  banki költségek, vagy a feudalizált oktatás.

2. A mesterséges AI ellen országjárással lehet a leghatékonyabban küzdeni, az országjárás mint olyan gyógyítja az influenzát (én meg itthon ülök?), megoldja a vasúti menetrend anomáliáit, olcsóbb lesz tőle a zsemle, valamint extra ünnepnapokat okoz azoknak, akik országa felé járnak a politikai keresztények. (Mellékszál: az nem kereszténység, a „politikai“ ez esetben fosztóképző.)

3. A KDNP még mindig azt gondolja magáról, hogy ő egy párt, pedig legfeljebb a felcsútista hatalomüzem klerikális tagozata, ámde

4. ... nehéz  lehet úgy komolyan országjárni, hogy az összes tizenkét párttagból három nem ér rá, kettőnek orvosi igazolás van, hogy nem hagyhatja el Budapestet, Semmilyen Zsót meg külföldön építi a vadászati kapcsolatokat.

Egyáltalán, a nemkeresztény rég nem demokratáknak van fogalmuk arról, mi a mesterséges intelligencia egyáltalán. Tanuló algoritmus, nagy nyelvi modellek, ilyesmi? Asszem nem. Hiszen az egyik konkrét országjárós céljuk, hogy a boltokban legyenek humán pénztárosok is, ne csak automata pénztárak. De annak meg a mi a frász köze van az MI-hez? Szerintük egy digitális mérleggel összekötött bankautomata az más Skynet, aki legkésőbb jövő kedden ránk küldi Arnold Terminátort? Hát, hülyébbek már ezek se lesznek, bár ki tudja, lehet hogy kihívásnak tekintik saját szellemi leárnyékoltságuk kiterjesztett fokozását.

Mindegy is, a lényeg, hogy "Mi, keresztények is úgy gondoljuk, hogy a mesterséges intelligencia hatalmas lehetőség, mind a gazdaság, mind az egész ország számára, ugyanakkor számos veszélyt is hordoz.“ Rátapintottak a legégetőbb problémára e lángoktól ölelt kis geopolitikai realitásban, harcolj a mesterséges intelligencia ellen, s haza fényre derül! (Pedig az álkeresztény nertársaknak jól is jöhetne a mesterséges változat, mert a természetes intelligenciájuk láthatóan rég elfogyott.)

Kantri Blúz, ték mi hóm!

A mai zeném meg valami, amit tegnap találtam úgyszólván véletlenül, kellett nekem iratkozni (fel meg le, meg megint fel, meg máshová) mindenféle mélydéli bendzsóbűvölők csatornáira, miközben annyira nem kedvelem a bluegrass-t. De Mr. Algoritmus szerint mi az hogy, nagyon is, úgyhogy elém lökte Peyton Tiszteletes Nagy Átkozott bandáját, aminek mondjuk a neve hosszabb, mint a névsora. Mert hárman vannak benne, nem bluegrasst játszanak, hanem country bluest (pedig ezeket külön-külön is hogy utálom ma már), és nem mélyen délről valók, hanem csak Indianából, ami meg ugye a középnyugat. 

Nem akarok rosszindulatú lenni, de szerintem ezzel együtt is Trampli-szavazók, valahogy olyan a fejük. (Azért ennél nagyobb sértés tőlem nemigen telik, legalább is a nem teljesen trágár  szegmensből. Azaz a niggerezős, dagadtozós, huligánozós bazmegelést mellőző üzemmódban, mondjuk pont ezeket eleve mellőzöm is.) A zenéjük viszont a saját legnagyobb meglepetésemre bejön, nem is értem, de tényleg, ez műfajilag nagyon nem én vagyok, viszont érdekesen artiszikusnak érzékelem.

Napi dühös

Sosem értettem, minek egy „frakcióülést“ „kihelyezni“. Nem lenne egyszerűbb megtartani a szokott helyen? Legalább minden harci droid odatalál, akkor is ha papíron Szekszárdon át megy Kispestről a belvárosba, a költségtérítés miatt. (Meg mert legalább Szeksz, bébi!) 

Mondjuk a felcsútista szekta hatalomgyártási melléküzemága (ez lenne a régebben frakciónak hívott izé) esetében eleve nincs értelme az egésznek, hiszen az ülés az csak sima eligazítás, jön a főnök és kiadja a parancsokat, nagy stratégiai gomolygásaiból valamiféle taktikai utasításokat párol a kizárólag őt képviselő képviselőknek, és annyi. Nem hiszem, hogy nagy és érdemi viták lennének ott. A parancsokat ki lehetne küldeni egy körímélben is, aztán meg véletlenszerűen feleltetni a parlamenti jobbágyokat, éjjel kettőkor, egy komoly névtelen telefonhívás keretében. Hogy megtanulták-e rendesen a brossúrát?

A mostani kihelyezésnek, a tököm tudja hol, de nem is érdekes, utána se nézek,  szóval ennek egyik fő témája volt a „a Soros-birodalom kiszorításához szükséges jogalkotási feladatok” kijelölése. Veri nájsz. Mondhatni a hatalomgyár esszenciája ez az egy mondat.

Először is a Soros-birodalom. Már nem hálózat, nem sötétben bujkáló, látensen befolyásoló háttérhatalmi törekvés, hanem Birodalom, bazmeg! BI-RO-DA-LOM! Márpedig a Star Warsból is tudjuk, hogy a Birodalom ellen lázadni kell, már csak ki kell jelölni a Soros-halálcsillagot, gondolom lokálisan ez a független sajtó, tetszőleges nem álcivil civil szervezetek, meg a gyurcsány, mint a komplett ellenzék köznevesített kategóriája, még az is Akinek a Nevét Inkább Nem Mondják Ki.

Másodszor pedig a rövid hatótávolságú hatalmi jogalkotás. Ezek a csávók mindent előre lepapíroznak, azaz kitalálják, hogy lehessenek még nagyobb despoták, hogy rúgjanak hasba bárkit, akinek nem tetszik a pofája, és Semmilyen Zsót már nyújtja is be a törvényjavaslatot éjfél előtt tíz perccel, és mire tényleg rúgnak, már pro forma joguk van hozzá. Sőt, hazafias kötelességük!

És mostanában ha ellenállás van, az főleg a valódi civilektől érkezik, ha a párttól, akkor az még a parlamenten kívül árad, de hát a parlament az amúgy is le van már uralva, egy szánalmas és szar kis bábszínház maradt csak belőle. Ügyészség, alkotmánybíróság dettó, az olyan nyálkás gusztustalanságok, mint a szuvenírvédelmi hivatal, meg már eleve arra készültek, hogy papucs orrán a hatalom faszán legyenek pamutbojt.

A civilek neve meg felcsúti dialektusban simán csak Soros-birodalom, ennél nem is akarják jobban cizellálni az ellenségkijelölést (az megvan, hogy ezt mostanában úgy hívják: ellenségmenedzsment?), így bármikor bárki lehet birodalmi ügynök, akikre ráküldik a rohamosztagosokat. (Ez már egy az egyben a putyini diktatúra receptje.) 

Arra viszont kínosan ügyelnek, hogy a rohamosztagosaikat civilnek, független intézménynek, nemzetközi kutatócsoportnak meg ilyesmiknek  címkézzék, bár nyilván minden kis segédjük a hatalom alfeléből lóg ki, a helyzethez illő módon, csatakos-büdösen.

De a negyedik világháború még nem tört ki, és ebédről is maradt valami vacsorára.

Agyam eldobom, vár a vérhold már

A Jancsi és  Juliska nyilván mindenkinek megvan, klasszikus gyerekmese a kisdedeknek a nagydedektől, van benne minden, ami a  kölykök személyiségfejlődéséhez nélkülözhetetlen: nyomor, gyerekbántalmazás, elhanyagolás (J&J-t azért teszik ki az erdőbe  a szüleik, mert nem tudnak enni adni nekik), testhorror, kannibalizmus, élveboncolás.

Nem is értem miért készült  ilyen túl kevés horrorfilm eddig a sztoriból, ez a cucc töményebb, mint a Csipkerózsika mutánsai a nekrofil királyfival. Volt azért a Hansel&Gretel, 2013-ból, meg ugyanezzel a címmel egy másik feldolgozás 2020-ból (erről itt), de én most a A Hansel & Gretel: Witch Hunters című Boszorkányvadászokat fogyasztottam, nem is tudom miért. A vicces, hogy ez is 2013-as, de nem azonos a másikkal, erős  év lehetett, hogy két H&G film is készült. (No igen, a Hansel a Gréti az a Jancsi és Juliska magyarul... izé, bármilyen más nyelven. A Piroska is Little Red Riding Hood ángélusul, de a farkasnak ott sem jut saját név.)

Szóval, a műegész műfaji műmeghatározása szerint fantasy-akcióhorror, ami nem hangzott jól, ebből a háromból kettő nálam eleve felejtős, miszerint az akció meg a fantasy, azokat inkább bottal  se. A női főszereplő viszont Gemma Arterton, aki ugyan nincs is a kedvenc színésznőim listáján, de hajlamos vagyok megnézni valamit, amiben egyrészt benne van, másrészt nem várok tőle katarzist. Azt mondjuk csak ritkán várok, kell a fenének megrendülne mindenféle kitalált alakok világidegen sorstragédiáin.

Na most, ebben a filmben az ismert történetet letudják mintegy hat percben, még a főcím előtt, itt a testvérek már felnőttek, és boszorkányvadászatból tengetik életüket, mint afféle helyi celebek valahol a korabeli (koraközépújkori, kissé steampunk középfölde mondjuk, hát amilyen díszlet meg dögösebb jelmez akadt a stúdióban) Augsburg környékén, még rajongóik is vannak. (Akik a végére rendes, kinevezett fegyverhordozókká avanzsálnak a főszereplők oldalán.)

A vadászatnak, avagy a harcnak persze csak akkor van igazi tétje, ha mindenkinek megvannak az erősségeik és gyengeségeik.

A boszorkányoknak egy valódi gyengeségük van, nem tűzállók, ami mondjuk nem egy igazi differentia specifica, hiszen nagyjából senki sem az, de mindegy, ők tűzállók akarnak lenni, amihez meg gyermekfeláldozás útján lehet eljutni. Fontos hogy legalább 12 gyerek legyen áldozva Vérholdkor (az az, mikor vonyítanak a fákon a vérmókusok), különben nem jön össze a buli.

Hansel Jancsi (szerintem hagyom a neveket, innentől: A Csávó) sebezhetősége meg annyi, hogy cukorbeteg, legalább is mióta gyerekkorában megpróbálta felhizlalni a boszorkány, elvégre egy kövér Csávó sokkal porhanyósabbra süthető a saját zsírján. (És erőssége, hogy az anyja, pontosabban a Csajjal, Gretel Juliskával közös anyjuk egy fehér boszorkány volt, ami itt praktikusan annyit jelent, hogy nem úgy fest, mint akinek nem volt ideje lesminkelni egy zombifilm félresikerült castingja után.)

Szóval a csúnya boszorkányok, valami Muriel nevű  sátáni kacajjal az élen nekiállnak gyerekeket rabolni, hogy a holdfogyatkozásig kilegyen a tucat, a lakóság meg kilegyen az idegtől, de a végére persze , pedig a vadászokat is megpróbálják levadászi. De ebben maximum részsikereket érnek el, a Csávó még kefél is egy jót, pedig aznap reggel - elrablása okán - egy fán ébredt. Meg ilyenek.

A Boszorkányvadászoknak nincs igazi tétje, fantasynak lapos és kiszámítható, a  látvány inkább vicces, mint rémes, a karakterek kétdimenziósak, az akciójelenetek meg... nos, akciósak.

És fura módon mindezzel együtt egy teljesen élvezhető darab, annyi a trükk, hogy nem szabad elvárásokkal nézni, de tényleg, minden elvárás kerülendő! Így egy kellemes délutáni punnyadás  ideális kiegészítője, bár pont édességet nem mertem enni mellé (a mézeskalácsház azért mégis csak mézeskalácsház, meg én is cukorbeteg vagyok, és ez így együtt túl sok lett volna), ez a film a percepció rágógumija (képzavar pipa!), no gondolkodás, no gender, yes war!

Az egész filmnek kicsit egyszerű, videojátéknak túlkombinált, bűnös élvezetnek meg nagyjából oké volt, de azért terápiás  céllal ki kellett írni magamból az én igen nagy vétkem, hogy másfél órát erre...

Nem ismerni, nem szeretni, ütni

Pintér Béla társulatának talán  tavaly őszi bemutatója volt az Idegen testben. Melynek főszereplője egy transz-férfi (született nő), és egy meleg pasival jár, aki nem mellesleg kolléga a mostani rezsim valamelyik minisztériumában. Jól élnek, mert ügyesek, és a rendszer másodosztályú kedvezményezettjei.

Mivel nem láttam a darabot, gőzöm sincs milyen, de már megint mandineres kommenteket olvastam róla (ez afféle bűnös, rémülve-szórakozás nálam), és kigyűjtöttem pár típusos darabot, vélelmezett nézőpontok szerint, és változatlan írásmóddal:

A Történész: "De miért hívja ezt a társulatot függetlennek? Ez egy kőkemény ősbolsevik színház, akár csak a többi "független" színház.“ - Tök jó, szóval a Pintér Béláék már megdöntötték a cár uralmát, még harcolnak a konzervatív liberálisokkal, és nemsoká nekiállnak erőszakkal kolhozokat szervezni a muzsikokból. 

Az Esztéta: "Ez valami olyasmi, mint amikor valaki ki szokta paródizálni ad absurdum módon, hogy nagyjából milyen egy libsi színház, és hirtelen az összes legprimitívebb libsi sablont összegyúrja egy mondatba és vicces, mert hát annyira abszurd. Így amikor kiderül, hogy ez nem paródia, hanem a libsi művészetnek a teljes valósága az kicsit csalódást keltő. 

Hiszen egy világ, ami már nem paródizálható, az egy nagyon beteg világ.“ Ab ovo nem sok értelme van, valamit konfabulál a túlzásról, mint művészi eszközről, de nivellálja az abszurd és a vicces differentia-ját, a paródiát meg simán nem érti. Ám posztmodern dekonstruktivitással képes garmmatikailag is szar lenni.

A Részeg: "Kommumistákból ömlik a perverzio.Gryllus dorka olyan sexmüsort csinált mint rendező?hogy csuhaj.Kipróbálta magát rendezőként,de csak a sex jött össze.Igaz nem szinházban ,mert az. elsö sor sem telt volna meg.Micsoda élete lehet egy alkoholista férj mellett.,ha ebben terjeszkedik ki.“ No comment, a végén még kiömlik belőlem a kommunista pervezio, azt« ki fogja meg addig sörömet?

Az Egyenes Náci: "Pintér egy fasz zsidógyerek. Igazi, fostalicskáknak való téma. Rágjátok csak! :-))))“

És a nagydíjas, a mindent vivő komment:

"Nem tudom, hogy ki a fene a Pintér Béla, de nagyon aljas! Javaslom, hogy csináljon előadást Gyurcsány Ferenc és Dobrev Klára  milliárdos üvegházában, hogy mindenki láthassa!“ - Aha én se tudom milyen íze van a vörös kaviárnak, de nagyon büdös, és csőtörésekben terem! Valamint zsidó!

Nem mellesleg a női testbe zárt meleg férfi egy létező dolog, elég csak emlékezni El Kazovszkijra (Jelena Kazovszkajára), a nem mellesleg Kossuth-díjas festőművészre, aki pont ez volt. Kívülről nézve egy férfias, de hetero nő, aki viszont férfinak élte meg saját magát, egy meleg férfinak, aki így a a pasikra gerjedt. 

Az meg hogy Ártunk és Ormányunk kis segédei lopnak maguknak egy kis Marbellát, az nem hír, hír az lenne ha véletlenül nem.

El vagyok háborodva fel! (jegy.hu)

Hogy aztán politizáljon-e a színház, az szerintem nem kérdés, hát persze hogy nyugodtan! Arra való. Politizált más Shakespeare is, amennyiben a kor közéletéről beszélt sok darabjában, csak a művelt utókor se annyira művelt, hogy képben legyen az Erzsébet-kor botrányaiban és közkeletű pletykáiban, amikre S. reagált, alig csomagolva a cuccot valami kis mitológiai vagy történeti keretbe, hogy azért mindenki értse pontosan.

Az a színház, ami egyáltalán nem reflektál a saját korára és társadalmára, az csak hangos-mozgó múzeum, és mint ilyen unalmas, ha múzeumi darabokra vágyik az ember, múzeumba megy, nem színházba. Pintérék viszont színházat csinálnak.

A Mandi törzsgárda-jelvényes kommentelői meg jól felbasszák magukat, pedig épp a mocskos libsik vallják azt, hogy virágozzék ezer műalkotás, és mindenki választhasson közülük, miközben egyiket sem kötelező nem hogy szeretni, de fogyasztani sem. A független színházat se kell nézni, ha valaki idegi alapon nem bírja, mondjuk a fenti (valójában reprezentatív) hozzászólásokat olvasva nem is teszik. Hiszen mégis csak könnyebb arról sarkos véleményt mondani, amit nem ismer az ember, az ismerés csak összezavarja azt a szépen egy sorba rendezett mind a három gondolatot, ami egyesekben már világnézetté áll össze. Igen, ez lenne a művészet lényege, de az se kötelező senkinek.

Underground chimney cake

"Egy korszak vége: nem lesz többé gírosz és kürtőskalács a budapesti aluljárókban“  Ez a hír lesújtó, nagyon lesújtó. Épp most akaratam venni egy intercity-jegyet Pestig, hitelbe persze, vagy a  rosszabbik vesémért cserébe, hogy felmehessek végre a pestre, kürtőskalácsot enni aluljáróban. Mert ugyan a lakásomtól öt percre lehet olyat enni, a teszkó előtti mézeskalács faházikóból, ahol a kis fahéjas fánkok is jók, de túl kulturált az egész, például nincs húgyszag, ami fiatalságomra, a pesti egyetemi éveimre emlékeztetne, mármint az akkori aluljárókra. (Tényleg, már az aluljárók se a régiek, mi?)

Igaz, akkoriban nem szeretettem a kürtőskalácsot, pontosabban nem tudtam, szeretem-e, sosem vettem, de azt pontosan tudtam, hogy a Keleti aluljárójában dögösebb a sajtos róló, de szarabb a fröccs, mint a Nyugatiéban. Gíroszt viszont a Déliben kellett enni, pizzaszeletet az Astoriánál, csalamádés őshamburgert meg a Moszkván, ahol csavarlazítós kátránylevet is adtak hozzá, vodka-narancs fedőnéven, de olcsón.

Szóval terveztem, hogy mondjuk őszre intézek egy devizahitelt vonatjegyre meg kürtőskalácsra, de akkor ez is kuka, pedig szeretem a kalácsot , főleg spenótos gírosszal töltve (hagyma, csípős mehet bele), és porcukorral, sok porcukorral. Mondjuk a húgyszag egyébként se hiányozna, pontosabban csak annyira, mint bármilyen szag, mert ugye egy ideje egyiket sem érzem. (Úgyhogy nem zavar, ha valakinek büdös a szája, kár hogy ezt nem tudom kihasználni, mióta senki sem jön közel hozzám.)

facebook

Az efféle érdekesen fúziós ételekre meg akkor kaptam rá, mikor egyszer véletlenül kisütöttem lángosnak néhány édes túrógombócot, de ez már csak azután tűnt föl, hogy ráküldtem a fokhagymaszószt. Rémes lett, de én meg éhes, úgyhogy alapvetően jól esett, elvégre jobban belegondolva, a fokhagyma is édes, csak nem érezni rajta, de fel lehet cukrozni a megfelelő szintre. (Aztán lefőzni pálinkának.)

Egyébként meg nagyon is igaza van a főpolgárjenői hivatalnak, az aluljáróban nem higiénikus ócska fagyasztott kakaós csigákat sütni, oda disznóvágás való, meg tettlegességbe torkolló amfetaminszüreti-mulatság. A péksütit meg árulják csak az utcaszinten, ahol kellően átjárja a kaját a széndioxid és a kénmonoxid tájjellegű aromája, melyért annyi külföldi turista rajong. (Persze szerintük a fáradt motorolajban sütött lángos is finom, igaz drága, mert kell előtte fél liter Unicum, amihez képest már bármi jöhet.)

Úgyhogy csinálok magamnak például mákos padlizsánnal töltött vaníliás palacsintát itthon, aztán cipőt húzok, és elmegyek a város , viszont teljesen felesleges aluljárójáig (ahol nincs sütöde, de négy perc séta tőlem), és ott megeszem, elvégre nem csak kenyérrel él az ember de somlói galuskával is, valamint nosztalgiával, ami az élet sója, vagy valami egész más.

p.s. És street food vonalon a legjobb cornish pastyt a Waterloo pályudvaron lehet enni, a kalózos lánctól, akiknek viszont egyáltalán nincs üzeltük a Charing Cross-on vagy a Liverpool Street Station-ön. Persze ahhoz már drogot is kéne csempésznem, csak hogy kijöjjön az útiköltség, viszont nem merek, bár ki tudja, hogy egy enyhébb fokozatú angol börtön a jobb opció, vagy egy itthoni átlag kórház?

Békeharc sugaras nyaklánccal (Napi békemisszió II.)

Volt a minap Párizsban egy rendkívüli csúcstalálkozó, európai vezetőknek, amire a Felcsútok Géniuszát meg se hívták. Ő nem európai, lelkében keleti despota, gyakorlatában is, és  szerinte az EU-nak amúgy is kampec, de legalább ő a bot a küllők között, aki békeharccal bomlaszt és mindenbe beleszarással provokál. Úgyhogy részéről inkább a hozzá hasonló mentalitású szerb elnököt nyalta körbe Budán, sokadszorra is kutyavásárként adva elő  a nemzetközi kapcsolatokat.  Szuverénen persze.

A párizsi találkozó amúgy azért kellett, mert Trampli elnő kúr és Putyin cár egymás közt tervezik lepacsizni az orosz-ukrán háború ügyét, kihagyva két fontos szereplőt. Az egyik Ukrajna, hisz nekik aztán mi közük az egészhez, örüljenek, hogy nyugatról nem támadták meg őket a jenkik, a másik meg az  Európai Unió (plusz a nagybritánok), amelyik irgalmatlan sok pénzt tolt az ukrán védekezésbe, az egyes országok meg külön-külön technológiát, fegyvert, kiképzést. De a fegyverszüneti béketárgyalásokhoz ne legyen közük,  elvégre ukránok ők vagy oroszok? A sok holland meg francia,  meg finn, mi? Meg német, azok ne pofázzanak, elvégre Hitler ugye... Ja, az osztrák volt, de az osztrákok is csak egy német akcentus.

Nálunk viszont simán lekommunikálta a Dagadt, hogy Párizsban a háborúpárti politikusok gyűltek a vérszagra, akik szerint a háború jó, a béke rossz, miközben szerinte ezt pont fordítva van, ő már régóta mondogatja is az elvileg szövetségeseinek, két küllők közé dugás között. (Szerintem összehoztam a hét képzavarát, de meglátjuk.)

Szóval a francia elnök, a brit miniszterelnök vagy a dán buddhista misszió főlámája mind azt gondolja, hogy: a.) A háború jó!, b.) A több háború jobb!, c.) És minél jobb a háború, annál jobb, hogy nincs béke! 

Elvégre a béke unalmas, a háború izgi, a béke macerás, a háborúban csak oda kell baszni, a békét fenn kell tartani, a háború meg elketyeg magától. És egyébként is tudjuk Orwelltől, hogy a háború=béke (a szabadság=szolgaság, a tudatlanság=erő), nyilván ezért beszél a felcsúti is folyton hadjáratokról, harcosokról meg tisztogatásokról, nagy-nagy békepártiságában neki. Minél pusztítóbb a békeharc, annál nagyobb lesz a béke. 

(Interkontinentális diplomácia: „Ha nem kelsz fel azonnal a földről, és hagyod abba a verekedést, negyedszer is vesén rúglak, te agresszív állat!“)

p.s. Fontos bár lényegtelen adalék, hogy a szerb elnök, aki ellen otthon százezrek tüntetnek, a nem jut eszembe nevű sulyoktól (valami Tamás talán) megkapta a „Magyar Érdemrend nagykeresztje a nyaklánccal és az arany sugaras csillaggal” című izét. Azért vicces kitüntetésekben még mindig jók vagyunk, bár szerintem a balliberális kommunista kormány megszüntette a tizenharmadik havi „Nagy Valagrend levendulás hónaljszaggal“ tiszti fokozatát.

Ha kedd, akkor reggel

A Nők Lapja online verziója szerint a hét minden napjához egy istenség meg egy bolygó tartozik, ez nagyon komolyan tudományos tény, és ne kérdezze senki, hogy kerültem én a nőklapjára. Sehogy, véletlenül, izé... pornót akartam nézni, japánt, de véletlenül mellékattintottam. Mindegy, ha már ott voltam, kiderítettem a titkos tudás feltárását, miszerint a kedd szó szerint: "Mardi, Martes, Martedi stb., azaz Mars isten, vagy a Mars bolygó. Kiáradó, kirobbanó fizikai energia, erő. Ilyenkorra a legcélszerűbb bármi olyat időzíteni, amikhez ezek szükségesek.“

Ez annyira belsőséges, bizalmas tudás (görögösen 'ezoterikosz', latinosan 'ezoterikus'), annyira titkos és misztikus, kicsit utópisztikus, hogy csak beavatottak ismerhetik meg, plusz bárki más, aki nem teljesen analfabéta. Vagyis a beavatást az általános iskola alsó tagozata biztosítja, kötelező jelleggel. Onnantól elég ha a plázában van ingyen wifi. Érteni persze nem érheti mindenki, aki el tudja olvasni, bár utóbbi nyilván kell hozzá.

Mert én se értem egészen, hogy ha kiárad, kirobban belőlem a fizikai erő, de mondjuk már a reggeli kávé után a vécén (ez van, rám így hat a koffein), akkor hogy tudok majd sódert lapátolni a Gézáék illegális pálinkafőzdéjének alapozásánál, pedig az lett volna a terv, és egyúttal az ígéret. (És igen, tudom hogy a pálinkafőzés már legális, de Géza meg Evetke illegálban nyomják, egyrészt a romantikája miatt, másrészt mert ők disznóbelsőségből (lásd ezotéria), maradék sajtból és lopott medvecukorból párolnak törkölyt.)

Szóval ha már  kirobban belőlem, az erő meg az energia (bár szerintem ez a kettő ugyanaz) utána mit lehet tenni? Állítsam vissza az órát délután, és megint kedd reggel lesz? Elvégre a Mars rohadt messze van, más a keringési ideje, szóval az azonos nevű uralkodó istenség onnan nem veszi észre ezt a kis csalást, azt' küldi megint az energiát. A kirobbanót. Persze lehet azt is, hogy az ember lepihen, és várja a másnapi kirobbanást, hátha annak jobb lesz az időzítése (meg nem iszik kávét, arccal a sóder felé), és megfelelő az akciórádiusza, akármi is legyen az.

Egyébként a Nők Lapja szerint is van alapja várni másnapig, brit tudósaik szerint minden napra jut valami energiakisülés. Szerdán ráadásul intellektuálisan is a topon vagyunk, de nem marsilag, hanem merkúrilag, és jól megy a kommunikáció, vagyis ki tudjuk dumálni, hogy előző nap miért nem voltunk lapátolni segíteni, és ehhez képest miért is kell mégis kapnunk egy üveg házipálinkát. A disznómentesből. és akkor csütörtökön már küldheti is jupiter a pénzenergiát, hogy ihassunk valami rendeset, mondjuk viszkit. Írt. (Íret?)

Itt a lírai Én szerelmi okokból, 

de szintén visszatekerné az órát...

A békepárti party

Végre kiderült, mikor lesz vége az orosz-ukrán háborúnak. A nemzetközi diplomácia kamarillapolitikusai még javában intrikálnak a propagandában, kétértelmű bombasztikussággal és komoly seggfej-faktort villantva, de a művészet, pontosabban egy többek által művésznek mondott fazon hozza a megfejtést. A tutit, a hármas befutót, a mindent vivő lapot.

Mert van ez a kiöregedett olasz táncdalénekes, Albano Carrisi, ismertebb nevén Al Bano, aki afféle olasz Korda Gyuri bácsi, már ő is nyolcvan felett, és jó harminc évig az exfeleségével nyomták minden lehetséges falunapon (meg gyerekkorom nyári szüneteit a rádióból mérgezve) a Felicsitát, amitől azóta is lever a víz.

Carrisi bácsi mostanában, és jobbára nálunk attól világhírű, hogy énekelt Kormányinfó Gergely gulyásminiszter esküvői lakodalmában. (Eredetileg Frank Sinatrát akarták, de a nemzetbiztonsági szolgálatok - fedett akció keretében - kikeresték a guglis interneten, hogy az idősebb Frank lassan huszonhét éve halott, az ifjabbik meg kilenc, Rod Stewartnak meg nem Sinatra a középső  neve.)

Most meg azt mondta a talján dalján... izé, dalnok, hogy felhívták őt Moszkvából putyin, hogy énekeljen a háború lezárását befejező ünnepségen. A fellépés időpontja még bizonytalan, de nyár végére, ősz elejére várható. Vagyis akkor lesz a búcsú a fegyverektől, pontosabban csak a rendszeres fegyverhasználattól, legalább is egy időre.

A kérdés már csak annyi, melyik évben? Meg nem erősített hírek szerint ugyanis nyár vége, sőt ősz eleje is szokott lenni minden esztendőben, mondhatni visszatérő jelleggel, különben nem tudnák a gólyák, mikor kell elkezdeni készülődni az évenkénti, észak-afrikai turnéjukra.

De tegyük fel idén lesz a háborút ünneplő végefőcím, és a nótafa tata  nyomhatja majd Moszkvában a show-t, fiatalos dinamikával, és ezeréves, poros táncdalokkal, elvégre a tizenöt perc rosszhírét keltés még neki is jár. Kijevben meg ugye eleve nem mehet, onnan már hat éve ki van tiltva, miután nyilvánosan rajongott VV Putyin cárevicsért, de annyira, hogy még a KGB századik születésnapi buliján(!!!) is előadott néhány számot.

Ez utóbbi azért már messze túl van a józan ész határain. Hogy az orosz diktátor szülinapi bulit szervez egykori munkahelyének, az durva, de beleillik a pszichopata működésmódjába, viszont hogy ez az ízléstelenségben megőszült (dehogy őszült, festi a haját ezerrel) bárd ehhez asszisztál, az már nettó nebazmeg. Gondolom elment volna ő a Gestapo szülinapi bulijára is, de a németeknek nem jut eszükbe ilyet rendezni, pedig pazarul bizarr lenne. Esetlej járhatna még egyet felénk is, elvégre mi itt Nemleszünkgyarmaton nagy barátai vagyunk az egykori KGB-tisztnek, csak meg kell nézni, az ÁVH-nak mikor lesz évfordulója. Születési vagy haláli, mindegy is. Addig meg van nekünk AVH most is, csak alkotmányvédelmi hivatalnak kell olvasni. Esetleg alaptörvényvédelminek, a fene se igazodik már ki ezeken egy ilyen távoli vármegyében, ahol azt se tudja senki, hány éves a főispán...

De béke az lesz, ha kő kövön nem marad akkor is, addig harcolunk a békéért, míg ki nem nyírjuk az összes háborúpárti gecit, akárki meglássa!

Időhurok-média

"Megszűnik a magyarok kedvenc tv-műsora“ - ez egy teljesen komolyan gondolt cím a Zindexen. Gőzöm sem volt mi lehet az, teleshopos nótaműsor az Ezo-tévén? CSI Barátok Közt 11 feat. Sherlock Poirot? Nem, a Konyhafőnök. Ami - és ennek úgy kellet utánanéznem - az Ertéelen ment eddig, vagy mit csinált a magával.

Basszus, én abból egy részt se láttam, a címe se mondott semmit, pedig állítólag tizenegy éve megy, és ugye a magyarok kedvence. Mondjuk utóbbi fényében érthető, miért nem ismerem, elvégre, mint az már sokszor kiderült, nem vagyok magyar, idegenszívű vagyok, hazaáruló aszcendenssel, anglománista mizantróp gyökér, aki az Ertéel Ősmagyar Rádiótelevíziónak is csak a mellékcsatornáit nem nézni, de mondjuk háttértévézi legalább.

Most már mindegy, erre a kis időre már nem fogom nézni, amúgy is tele van a tököm hócipője az ilyen főzős műsorokkal, ahol belőtt sérójú „sztárséfek“ szemétkednek a próbálozókkal, egymással, meg a bunkó lakótelepi nézővel (like me), ez már a Ramzai Gordon esetében se jött be nekem, pedig ő tényleg tud főzni Michelin-csillagokat! (Tényleg, Goodyear- vagy Bridgestone-csillagokat nem osztogatnak? Látok itt némi piaci rést.)

Szóval gasztromédia negligálva, ellenben a komédiasorozatokkal képben vagyok. Mert legtöbbször valamelyik, többek által humorosnak mondott széria a civilizációs háttérzaj a lakásban, de azokból összesen néhány van a világon, legalább is aszerint, ahogy a világ a nappalimból látszik, szerényebb díjcsomaggal.

Nos, van a Jóbarátok, a Zagymenők, és Két és fél kicsi pasi, meg a Csengetett-e Milord, he? című műsorfolyam, ezek egyszerre több csatornán is mennek, más-más évaddal, és amikor véget érnek (mert a legtovább elnyújtott sorozatok is véget érnek egyszer, csak addigra jellemzően már teljesen el vannak baszva), kezdik elölről. A legnemviccesebb, mikor eleve több rész van egymás után, és a tizenkettedik évad befejező epizódját pont egy reklámszünet se választja el az első évad első részétől, annyira a hézagmentes a Vissza a múltba-paradigma.

Ilyen értelemben a világ összes (tehát a fenti négyen túl még öt-hat) humorosnak szánt erőlködése reprezentálja az időhurok amúgy sci-fibe illő témáját, örök visszatérés, mindig minden ugyanaz, ami elsőre vicces volt, az másodikra unalmas, harmadikra idegesítő, a negyedik ismétléstől meg felbujtás erőszakos pofozkodásra.

De legalább ha a konyhafőnököset elkezdik elölről valami mellékcsatornán ismételni (mondjuk a következő húsz évben, napi szinten, összesen úgy tizenötször leadva az egészet), visszaszokom a National Geographic-ra, ott legalább légikatasztrófák is vannak.

Hurrápesszimista egyedülleszünk-forgatókönyvek

"Minden technológiailag fejlett civilizáció arról álmodik (sőt, szinte vallásos hittel kapaszkodik az ideába), hogy egy nap majd megnyílik az út egyik univerzumból a másikba; a nem is olyan távoli jövőben szabadon közlekedhet a buborékok között, és - hogy csak ezt az egyetlen előnyét említsük - sosem kell majd osztoznia saját univerzumának végzetében. Ha ezt sikerül elérnie, azzal elhozza a transzcendens csodát a való világába.“

(Iain M. Banks)

Avagy jöjjenek már azok a rohadt űrlények, mert egyedül nem bírunk magunkkal. Elmenni meg mi nem fogunk innen, az tuti. Több okból is.

Az első, hogy az ember biológiája alkalmatlan a naprendszerek, pláne galaxisok közti utazásra. Túl gyengék vagyunk, csak erre a bolygóra optimalizáltak, és bármennyit is piszkálunk bele az evolúcióba, az nem lesz elég gyors, feltéve persze, hogy emberként akarunk csillagközi utazni. Ha valami felhőbe feltöltött tudatként, akkor meg már nem leszünk emberek, csak ilyen transzhumán gecik, akik minden áron látni akarják a kameráikkal a Beta Marginalis polipfejű vigyorgó halait, és az ő víz alatti városaikat.

Másodszor meg sok mindennek van per pillanat nagyobb valószínűsége, mint a csillagközi utazásnak, efféle kis csacskaságoknak, hogy atomháború, minden eddiginél durvább globális járvány, klímakatasztrófa, meg ugye a kurva nagy aszteroida, ami egy Brúsz Vilisz nélküli filmben már biztosan tömeges kihalást okozó eseményt csinál.

Harmadszor meg ebből az egy bolygóból kéne kipréselni annyi erőforrást, ami - az egyéb globális tűzoltások mellett - reális esélyt adhatna egyáltalán a kirajzás megkezdésére.

Ezért van tehát, hogy ha mi csillagköziek akarunk lenni, az csak úgy jöhet össze, ha az idegen űrlények teleportálnak hozzánk, aztán elvisznek magukkal. Na ja, kísérleti állatnak vagy rabszolgának.

Hisz ahogy minket nem érdekelnek a sarokban megülő penészfoltok, azaz nem akarunk beszélgetni velük, csak egy határozott mozdulattal meg egy hipós ronggyal eltüntetjük azokat, ugyanúgy nem érdekelhetjük majd azt a fajt, amely idejön, és kissé letörölgeti a bolygót, mielőtt elkezdi a saját képére formálni. (Ja, azt hiszem a legvalószínűbb forgatókönyv szerint a Függetlenség napja egy realista filmdráma.)

Plusz egy ilyen faj, szemben a gyenge emberrel inkább valami űrhorror antagonistának képzelhető el, mint a Alien-filmek xenomorfjai, amik (akik?) rovarszerű, savat köpő, páncélozott, élősködő életmódot folytató gyilkológépek. Ösztönvezérelt ám tökéletesen érzelemmentes lények, akik afféle szuperfejlett hangyabolyként képesek együttműködni, mert ugyan lehet, hogy nekik ettől nem lesz kamarazenéjük vagy egzisztencialista szépirodalmuk, és nem értékelik a francia gasztronómiát, de gyarmatosításban mindenkit vernek, szeret a spirálgalaxisban. (Az megvan, hogy valójában a Föld élővilágában is a vírusok a legnagyobb túlélők, de minket még a csótányok is fényévnyivel köröznek le? Egyszerűen már most túl bonyolultak vagyunk, és ettől sérülékenyek. No meg  - többek közt - az orvostudománnyal, a csatornázással, egyáltalán a technológiai civilizációnkkal legalább is részben kiiktattuk a biológiai evolúciót. Már nem csak az él túl, aki a legerősebb, ami persze fontos és jó, de ebből nem lesz Galaktikus Birodalom. Az mondjuk eleve valami náci szar lenne, szóval nem is hiányzik...)

Szóval lehet, hogy nem akkora baj, ha nem jönnek ide E.T. rokonai, barátai és üzletfelei, mert az a nagy helyzet, hogy akikkel szívesen találkoznánk, azok nagy eséllyel pont olyan balfaszok, mint mi, akik meg idáig gázolnának, azok inkább ne. Mondjuk nem is vagyunk nagyon szem előtt, egy nem túl jelentős galaxis szélén, egy félreeső naprendszerben próbáluk folyton kiirtani egymást, avagy magunkat, ez a bolygó egy külvárosi mellékutca szélső házának sötét hátsó udvarában egy kicsi kupac sóder, amit már benőtt a gaz. Mi meg ezen kapirgálva várjuk a Nagyherceg Istencsászár küldötteit, hogy hol késnek már?

Részben erről szól a Fermi-paradoxon is, azaz  miért is van az, hogy egyfelől matematikai-statisztika alapon nagy a valószínűsége a hozzánk hasonló, avagy szénalapú, sőt intelligens életnek egy csomó más bolygón, de ehhez képest nem találkozunk ezeknek a nyomaival sem. Ennek egyik oka, hogy baromi kicsi az esélye a kapcsolatablaknak. Azaz annak, hogy egy időben legyünk nagyjából egyformán fejlettek, és így talán kommunikációképesek más, és elég közeli civilizációkkal. Lehet hogy volt is már ilyen, de mire őseink nagy nehezen lemásztak a fáról, az a másik faj már ki is halt. És ha lenne ilyen, csak túl messze, akkor se működhetne a kapcsolat. 

Mert ha - tegyük fel - épp most  létezik is egy hozzánk hasonló civilizáció, mondjuk  huszonötezer fényévre innen, nem tudnánk vele kommunikálni. Mert egyelőre még mindig úgy van, hogy a fénysebesség a felső plafon, avagy  ha küldenénk egy üzenetet, hogy „Sziasztok“, ők pedig rögtön visszaírnának, hogy „Helló“, akkor csak ez a köszönés ötvenezer évbe telne. Innentől aztán legalább is zavaros, mi is a jelenidő, mi az, hogy velünk „egy időben“  vannak hasonló fejlettségi szinten. Márpedig az emberiség történetébe is csak pár ezer, maximum pár tízezer év mélységben láthatunk bele, egy hellószia tovább tartana, mint az egész írott, meg szóhagyományban fennmaradt komplett emberi történelem. Mi beköszönünk az idegeneknek, de mire válaszolnak, nagyjából már ki is haltunk. Esélyes, hogy az emberiségnek, ezen a bolygón nagyon nincs már ötvenezer éve. A Föld persze elketyeg még kábé ötmilliárdig, de ennek csak az első ötödében lesz még lakható valami hozzánk hasonló lényeknek.

Szóval valószínű, hogy intelligens lényként nem vagyunk egyedül az aktuális univerzumban, de annak esélye, hogy találkozzunk valakikkel a többiek közül, kábé annyi, mint hogy strandpapucsban és gyalog menjünk a Marsra, három napi hideg élelemmel a hátizsákban. És akkor még csodálkozunk, hogy komplett civilizációs probléma  a magány. Egy globálisan is magányos civilizációban mi is lehetne más?

Szex-gyászmunka

Mit csinál az ember többszörös gyász idején? Dug.  Nem mint a nyulak, hanem kissé részegen, hosszan elnyújtva, részletesen, és szépen bevilágítva. Legalább is ez jött a le a Szörnyek keringője című giccses melodrámából. Pedig én tényleg megpróbáltam kedvelni ezt a 2001-es filmet, de a végére inkább csak valamiféle melankolikus hányinger jött rám tőle, már ha van olyan egyáltalán. (Nincs.)

Itt mindenki gyászol, mindenki sérül, pontosabban mind a ketten, a mellékszereplőkről meg vagy nem tudunk meg semmit, vagy gyorsan elhaláloznak. 

Hank (Billy Bob Thornton) egy börtönőr, mint az immár demens faterja is volt egykor, meg mint a fia is (Heath Ledger), aki viszont nem szeret az lenni, különös tekintettel a kivégzésekre, amikbe épp rendesen bele kéne  tanulnia. Ha már apja fia, aki meg profi kivégző-kiképző, a villamosszék rezzenéstelen arcú Mozartja. Csak ő nagyfeszültségre komponált halállal dolgozik.

És egy villanyverőfényes fenetudja mikor, kivégzik a Lawrence nevű halálsor-lakót (a korábban Paffneki Dedi néven is ismert Didi repper), nem tudjuk miért, de a fiú kiborul, ettől a fater is, a csávó meg - immár otthon - előbb pisztollyal fenyegeti a gondosan megrugdosott apucit, majd mégis magát lövi le. Egy hulla kipipálva, pontosabban másfél, mert a nagyapa, a néhai börtönőr fejébe sincs már  senki otthon.

Hank meg biztos szomorú, de ez nem látszik rajta, kívülről robot a pasi, vastag bőr a belső csontvázon, viszont összemelegedik a törzshelye beugró pincérnőjével (Halle Berry). Akinek a paffdedi Lawrence a volt férje volt, szóval nála is egy hulla, aztán lesz még egy, mikor az ő fiát meg halálra gázolják. Három null a hulláknak. (Plusz Hank hátsó kertjében még van - a fiát jelzőn kívül - két extra sírkő is. De lehet, hogy az egyik az exkutyája okán.)

Hőseink bebasznak, dugnak, aztán nagyjából összejönnek (külső okok miatt muszáj is), a csaj a végére rájön, hogy a pasi végezte ki a néhai gyereke néhai apját, de neki akkorra már mindegy. Didi bá' nyilván megérdemelte a halálost, Hank meg legalább nem agresszív, bár érzelmei nincsenek, plusz lehet nála lakni, szóval a végén együtt esznek csokifagyit a hátsó  lépcsőn, de nem a naplementében, hanem jóval később.

Az egész lehetett volna egy remek film is, mert benne van a dráma lehetősége, ott lógnak a levegőben súlyos kérdések, morális dilemmák. Például hogy lehet-e szeretni azt, aki kivégezte az ember exét,  de törvényesen,  mint a törvény embere, és a kérdés nem az, hogy kötődhet-e a férfihoz a nő (az lehetne simán egy jó kis Stockholm-szindróma újratöltve), hanem hogy tényleg szeretheti-e egyáltalán? Tudja-e hogy Hank azt mondta a saját fiának, mielőtt az szíven lőtte magát, hogy igen, mindig is gyűlöltelek, illetve hogyan árnyalná ezt a tudást, hogy ő is durván alázta a saját tinédzser fiát, csak mert az kövér volt? És egyáltalán, ezekről hallgatni jobb-e vagy beszélni egymással (alternatíva: beszélni egy harmadikkal)? De a film mindezekkel a kérdésekkel nem kezd semmit, a két főszereplő nagyokat hallgat,  nagyokat kefél, és utána fagyiznak, mélabúsan.

A felszínt is alig karcolva. Ebben a műalkotásban mindenki kicsit gépies (merthogy akiken véletlenül érzelmek ütköznek ki, azok hamar meghalnak), ilyen értelemben a leghitelesebb a prosti, aki apjának és fiának is letolja a bugyiját (két külön alkalommal persze), miközben egyszer szenvtelen szakszerűséggel közli, hogy csak óvatosan hátulról, ma kicsit száraz. Mint egész film, csak erről senki nem szól az elején a gyanútlan nézőnek. (És HB ezért Oscar-díjat kapott. Oké a feneke formás volt, de igazi mélységet eleve nem írtak a karakterének, úgyhogy sokat nem is kezdhetett vele.)

p.s. Ja, és az eredeti cím Monster's Ball, ami egy ilyen siprituál-rituális, bibliázós  buli, a kivégzés résztvevői (mínusz elítélt) tartják maguknak, mielőtt ropogósra sütik az alanyt, a villanyos székükben nekik.

Rövid és unalmas már

"- Kutyát vagy macskát eszel?

- Én nem szoktam...

- KUTYÁT VAGY MACSKÁT a kérdésemre válaszolj!

- Én egyiket sem...

- Szeretsz háziállatokat enni?

- Nem esz...

- IGEN VAGY NEM????

- Már válaszoltam a kérd...

- MIÉRT NEM AKAROD ELÁRULNI????“

(ismeretlen kommentelő a hvg.hu-n)

Ezt ma délelőtt leltem az internetes világhálón, midőn szokásos rossz szokásomnak hódolva politikai híreket olvasgattam. Na jó, híreket nem annyira, csak a címeket,  az átlag közéleti cikk a magyar oldalakon rendszerint ki is merül annyi infóban, amit már a cím közöl. (Amúgy minél propagandább egy oldal, annál inkább. Meg persze annál több benne a bulvárcsöcs, a celebfenék és a villantás. Meg hogy melyik harmadosztályú híresség miért sírta el magát a múlt hónapban, már kora délután.)

Igazából kommenteket olvasok, már ahol egyáltalán vannak, és nagyjából addig, míg a vérnyomásom be nem áll a kívánatos szintre. Ami néha túl gyorsan bekövetkezik, jobbára ezért nem nézek a Jutyúbon „politikai vitaműsorokat“, azok már már verbális szardobálássá züllöttek, reggeli/ebéd közben meg ugye...

De a fenti komment megtetszett, valami menczertamásos kontet alatt, ennél velősebben nehéz bemutatni, hogyan is működik a sajtónak az a fele, amelyiket a pártszerű üzenet átpréselésén (praktikusan a karaktergyilkosságon) túl nem érdekel semmi. Szekértábortól nem teljesen függetlenül, de igény az persze mindegyikben volna rá, hisz a törzsközönség törzsgárdáját rajongók/révült hívek alkotják.

Hajad is már milyen... Anyád hogy van?

Dr. Chris

Február tizenhatodika, többek által vasárnak mondott nap van, a vas áráról ehhez gépest gőzöm sincs, e tekintetben csütörtököt mondok. A világháború még nem tört ki, persze korán is van hozzá, én meg tegnap írtam egy hosszú dalszövegelemzést egy Pogues-számról (Thousands Are Sailing), aztán rájöttem, hogy már volt, nem egy hosszú elemzés, csak egy rövid impresszió. Átírtam volna, de véletlenül töröltem, aztán pánikreakcióként elmentettem a törlést, avagy az üres fájlt, úgyhogy a fene se írja újra, ha már én felülírtam, egye fene, főleg meg. Egye.

Pedig briliáns volt, kreatív és legalább egy órát olvastam utána, de annyira, hogy a végére már magam is majd' belealudtam, de legalább  összehoztam egy ritka unalmas posztot, ami rajtam kívül nyilván nem érdekelt volna senkit.  Ilyen felfedezéseim voltak, hogy az első versszakban emlegetett sziget, ahol csend van, az Ellis Island, New York kikötőjének bejáratánál, oda érkeztek az innen nézve emigráns, onnan nézve immigráns írek, a fáklya meg ami megvilágít egy éhező fazont, az ugyanott található Szabadság-szobor kezében található. („The island, it is silent now/ But the ghosts still haunt the waves/ And the torch lights up a famished man/ Who fortune could not save“) És efféle meglátások mentek sok-sok bekezdésen át. Mindegy is.

Ellenben deviszont, ma van Christopher Ecclestone (lásd fent) születésnapja, a hatvanegyedik, és pont húsz éve vele, mint a Kilencedik Doktorral indult újra a Dr. Who, az egyetlen kedvenc sorozatom (plusz a blog névadója ugyebár). Mondjuk én nagyjából ekkortájt tudtam meg mi is ez igazából, pedig eredetileg 1963-ban indult, mondjuk a korai évadok elég nevetségesen is hatnak ma már.

Azóta meg van egy halom DVD-m, ilyen díszdobozos komplett évadok, egy csomó könyvem (főleg angolul), egy Tardis a könyvespolcon, egy Dalek az asztal alatt, Dr. Who-s bögrém, kulcstartóm, naptáram és feltehetően lenne szónikus csavarhúzóm is, ha létezne olyan. Amúgy sok év távlatából is kösz Petrának, ezeket javarészt tőle kaptam. Miként a dedikált képet is, anno a negyvenedik születésnapomra.

Az is kurva régen volt már, ha az ember annyi idős, amennyinek érzi magát, én azóta húsz évet öregedtem, kábé.

Kikéri magának abszurd

Aszongya a Felcsútok Géniusza, a tramplista újságinfluenszer-írónak, Dubajban naná,  abszurd, hogy „...én egy fasiszta vagyok, egy középkori, feudális, keresztény-radikális” ember. Aha, abszurd. Meg hát nem is igaz. Nem keresztény, egyáltalán nem, amennyit én egyáltalán érthetek ehhez, a fazon kereszténységet nyomokban sem tartalmaz, szóval ha valaki allergiás a kereszténységre, nyugodtan lehet felcsútista szektatag, nem fog hányingert kapni ettől a korszakos államférfitól. (Aki komolyan keresztény, az viszont jó eséllyel.)

Ellenben középkori és feudális,  (huszadik századi díszletekkel, a huszonegyedikhez mintha nem sok köze lenne), fasiszta talán még nem, bár gyakran úgy tűnik, igénye az volna rá.

Az egész persze - már megint - igazából szót sem érdemel, csak annyira jellemző (elvonatkoztatva a Dagadt valóság utáni világérzékelésétől is), hogy egy magát nagy formátumúnak képzelő/hazudó tetszőleges politikus tipikusan maga fogalmazza meg, hogy mi is a baj vele. Tagadó módban persze, de sokszor eleve maga állítja magáról, hogy egy fasiszta, nekrofil  kannibál, aztán nem cáfolja, hanem tagadja! (Ja, a nekrofil a halottakra gerjed, azokat szereti, a  kannibál meg nem szeret élő embert enni, az olyan macerás, úgyhogy definitíve minden őszinte és kőkemény kannibál nekrofil, de nem minden nekrofil kannibál, elvégre nagy részük csak dugni akar hullákkal, de nem enne belőlük. Na, már megint hova asszociálódtam a politikától! Véletlen?)

Szóval az van, hogy a jelen totál mediatizált közéletében az egyik alapvető propagandafogás, hogy vádolt meg az ellenfeled azzal, amit te magad csinálsz, főleg ha rendszerszerűen csinálod. (Lásd, ne szóljanak bele mindenféle külföldiek ártunk és ormányunk szuverenitásába, majd beleszólnak ők, de ez már volt tegnap is.)

A másik alapelem pedig, hogy tagadj mindent, tagadd azt is, amivel meg se vádoltak, mert így legalább te irányítasz, te tematizálod, miről szóljanak rólad a hírek.

Nálunk ezt egyébként kormányzásnak hívják, amit persze nem művelnek, de a szájkaratét behazudják annak, ezért kell folyton háborúba állniuk valakikkel. (Brüsszel áll még?) A kurva nagy békepártiság természetes, bár duplagondol-alapú leágazásaként, ami egyúttal  a permanens szarban levés természetes következménye is.

Lassú, nosztalgikus, ismerős

Mindenkinek vannak gyengéi, bűnös élvezetei, kulturálisan főleg, én bírom ha a sci-fi horror, a ska az punk, a túrósrétes meg sós, és egy egész kicsit érdekelt az új Bridget Jones film is. A fanyalgó  kritikák (na jó, részben fanyalgó, részben kritikák) nem zavartak, mert nem vártam sokat a műegésztől, legfeljebb egy kis kényelmes-kellemes nosztalgiát. És pont ezt hozta, mondjuk egy grammal se többet, de részemről rendben, legalább két órán át nem voltam jelenidőben a saját életemben. (Némelyik film főleg erre jó, nagyjából ebből él Hollywood, én meg szimbolikusan abból, hogy azért vannak rendes, szerzői filmek is. De attól mert az ember szereti a fine dining, konfitált zsíroskenyeret, marinírozott lilahagyma-ágyon, néha jól esik egy Big Mac.)

Szóval a negyedik film ez esetben a harmadik regény megmozgóképesítése, mert be kellett szúrni azt a babavárós izét, ami nekem már kicsit sok volt, nagyon rajta akarta tartani az ütőerét a korszellem pulzusán, és tolta a szakállas-hipszter seggfejeket a szósöl médjájukkal, meg hogy a mítingeken az az issú, hogy mi a trendi. Oké, Bridget ehhez képest volt a normális, még nem az ábécé utolsó betűivel jelölt generációs, csak a film egésze lett nem kicsit izzadságszagú.

Ehhez képest ez a Bolondulásig, ez sokkal fontolva haladóbb, meglehetősen keserédes, úgyhogy már azt is elnézem neki, hogy lassú, mint egy reumás csiga, és annyi benne az eredetiség, mint mackósajtban a brummogás. (Bocs, annyi benne az eredetiség, mint az én előbbi, szánalmasan ócska és elhasznált hasonlatomban. Mackósajt, mi?)

A főhősnő még mindig nő, már megint szingli, csak már az ötvenes évei tapossák őt (ezt mondjuk átérzem), özvegy két gyerekkel, úgyhogy a romkomok írott szabályai szerint beújít egy fiatal pasit, mert mindenki annyi idős, mint akivel smárol. (Én például pár éve ezért öregedtem hirtelen másfél évtizedet.) Kolinförsz halott, de élvezi, hisz mégse hagyták ki a filmből, a Hugh Grant (Valamilyen Deniel) meg öreg, de él, ahhoz képest, hogy az előző rész a temetésével indult, szóval megy a sakkozás  a figurákkal (mondjuk sakkfigurákkal mi mást is lehetne csinálni?), időnként sírás lesz a vége, de mondom, ennek a filmnek már elég sötét a humora, ami nálam nagyon plusz pont.

És közelebbről nézve, egy olyan metakritikus oldalon, mint amilyen a Rohadt Paradicsom(ok), nem is áll rosszul, vannak pozitív kritikák is, bár ez itt nem az. Merthogy nem akarok kritikát írni, felületeset se (esetleg majd a hónap végén pénzért), tegnap késő estétől nyúltam éjszakába vele, úgyhogy leginkább csak impresszióim vannak. Dramaturgia, kamerakezelés, színészi játék, ugyan már! (Mondjuk Renée Zellweger azért nagyot megy, egy ennyire szarrá botoxolt fejjel is képes érzelmeket kifejezni, bár pont az ilyesmiért nem jár Oszkár.)

Szóval az is lehet, hogy egyszer még megnézem, pláne ha írni akarok róla valami komolykodót, de egyelőre marad jó élmény ez a két óra, pláne mert közben kisütött a nap, ami felháborítóan ellentart egyik kedvenc foglalatosságomnak, a borongásnak. Fenébe!

Laikus nyelvészet

Mi az az artemikus? Oké, a szót, mit több, a szavat én találtam ki magamnak még a múltkor, de egyelőre nincs jelentése, úgy meg mi értelme egy szónak, hogy van ugyan, de nem jelent semmit? Magam arra gondoltam, beírom az internetbe, de magyarul nem ismeri. (Jó, hát honnan is tudhatná, most találtam ki.) Erre kipróbáltam angolosan, hogy artemic, úgy már dobott találatokat, de a fordító szerint az artemic magyarul artemikus. Tök jó, innen indultam.

Na most, annyit sikerült kideríteni, hogy az artemia az magyarul sórák, minek következtében latinul már egy létező szó, persze sokra megyünk vele, mióta a latin meg egy holt nyelv. De akkor az artemikus az mondjuk sórák-szerű? Sórákos? Utóbbi tuti nem, a só nem tud rákos lenni, persze ha egy rák lehet só, akkor mondjuk ki tudja... A sórák viszont kedvelt haltáp, gondolom sóhalaknak. (Bár jobban belegondolva, minden tengeri hal sós vízben él, ergo sóhal, hacsak nem kamu az egész, mert ha minden tenger vize sós lenne, mindenhol a felszínre dobná a halakat, mert fizika órán tanultuk kémiából, hogy a sós víz az olyan. Feljön benne a minden.)

Szóval ilyen egész apró rákokról van csak szó, a teknősöm biztos szeretné, legközelebb megkérdezem a boltban, van-e? Bolharák szokott lenni, de csak ha nem a drogériában keresem. Vagy a postán. (Mit csináljak, egymás mellett van a kettő, itt a sarkon, de az állatkereskedés meg több saroknyira, minimum!)

Viszont most találhatok ki valami jobb szót, ami nem ilyen vacak kis ízeltlábúra utal. Hanem mondjuk arra a jelenségre, mikor találkoznom kéne valakivel, akit már ismeretlenül is utálok, de szerencsére esik az eső, így ráfoghatom egy defektre, hogy nem érek oda.

Fóbiákat mondjuk korlátlan mennyiségben ki tudok találni, de annak nincs sportértéke, a világ egy veszélyes hely, és félni lehet bármitől, amitől csak szeretnénk. Illetve szeretne a fene, de ugye jobb félni, mint megijedni, avagy jobb, ha az ember magának találja meg/ki a félnivalóit. Azokra készülhet. (pl. Salexcurrensphobia - félelem attól, hogy elfogy a só, vagy dimidiumlagenamphobia - félelem fél üveg bármitől, esetleg a zöld ruhás lányoktól: puella-in-viridivestephobia. Nagyon szakszerűen hangzanak, pedig gányolt konyhalatin mind, ám ugye egy holt nyelv az az, hogy néma gyereknek anyja se tépi a haját.)

(Ez meg egy Leonard Cohen dal, 

amolyan poszt-valentin hangulat, de szombat van,

 úgyhogy az egyik Courtney elővezetésében.)

Rövid és felületes elméleti kitérő, túl sok felkiáltójellel!

Nem bírom nem észrevenni a saját szövegeimen, hogy ha valami közéleti-politikai izét rángatok elő a hajamnál fogva, akkor rendszeresen a nyilvánosság kérdéseinél lyukadok ki. Már ha nem onnan indulok eleve, ami persze gyakori. Úgyhogy egy rövid, ám relatíve unalmas megfejtés arról, mi is itt a kérdés lényegének veleje, avagy egykor régen ötösre vizsgáztam  a témából. (És nem lehetetlen, sőt biztos, hogy én is adatm ötöst olyanoknak, aki ezt húzták valami kultúrszociológia vizsgán.) Szóval a nyilvánoosság alaptípusai.

A jó öreg Jürgen Habermas (tényleg öreg, idén már kilencvenhat lesz), anno (még 1962-ben), A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása (Strukturwandel der Öffentlichkeit. Untersuchungen zu einer Kategorie der bürgerlichen Gesellschaft, - így sokkal szebb, nem?)című klasszikusában megkülönböztette a reprezentatív nyilvánosságot a polgári nyilvánosságtól. És gyanús, hogy ez a különbségtétel mifelénk a jelenre is érvényes, amennyiben az állam, ami a kormány, ami a Párt, ami a Vezér akarata és képzetei, szóval hogy egyértelműen az előbbi irányába akarja eltolni a komplett közbeszédet, nem is sikertelenül.

A reprezentatív nyilvánosság ugyanis azt jelenti, hogy a hatalom megmutatja magát a népnek, hogy nézzétek parasztok, mi a Hatalom (királyok, hercegek, grófok, püspökök, tábornokok), nagyok vagyunk, erősek és gazdagok, hódoljatok nekünk.! Egyrészt mert mást úgysem tehettek, másrészt meg ha nem borultok le előttünk, arcon lesztek rúgva, de igen durván ám!

A reprezentatív nyilvánosság olyan eseményekben, gesztusokban jelenik meg, mint egy koronázás, egy királyi esküvő/temetés, egy vallási ünnep, körmenet, vagy egy győzelmi parádé, ezek mind-mind a hatalom, a felül lévők felsőbbségét voltak hivatottak demonstrálni, az amúgy semmibe vett nép felett. (A feudalizmusban a nép nagyjából annyit jelentett, hogy fizessen adót, amennyit csak bír.)

Ehhez képest a polgári nyilvánosság, már a modern társadalmakra (lenne) jellemző, amikor a nyilvánosság a közösséggé szerveződött magánemberek vitáinak terepe. „...amely a magánszférát érintő döntések és információk nyilvánossága mellett harcba szállt azért is, hogy a kormányzati tevékenység nyilvános kommunikáció és vita tárgya legyen.“ (wiki) avagy a nyilvánosság polgári tagozata alapvetően racionálisan érvelő, deliberatív (tanácskozó, megvitató) diskurzus, ami feltételez egyfajta állampolgári autonómiát, és ennek nyomán valamiféle komolyan vehető civil társadalmat.

Na, ez utóbbi nálunk gyenge, mint a harmat, vagy én a reggeli kávém előtt, és a rendszerváltás után sem volt ideje megerősödni. A felcsútista hatalomgyár meg pont erre játszik rá, hogy egyfelől le kell uralni a média minél nagyobb részét, és tolni az egyoldalú und egyirányú üzeneteket (minél egyszerűbben: Jönnek a migránsok, kurvára jönnek! -ez az egyik toplistás slágerük), másrészt meg gondosan kerülni kell az esélyét is annak, hogy a kormányzati-állami főfarkakat bárki érdemi kérdésekkel zaklathassa. (Az ugye megvan, mikor az aktuális felcsútista pofozógép valami lakossági fórumon kikéri magának, hogy őt itt kérdésekkel provokálják?) Főleg ezzel a két eszközzel igyekeznek az egész hazai nyilvánosságot minél inkább a reprezentatív változat felé  nyomni. Ahol propaganda van jól, visszapofázás meg ne legyen!

Mert persze a habermasi kategóriák ideáltípusok, azaz tiszta formában nem léteznek, a nyilvánosság mindig tartalmaz demonstratív és deliberatív elemeket is (fú, már én is kezdem unni ezt a szakzsargont, de így a legegyszerűbb), a kérdés csak az, hogy milyen arányban? A polgári nyilvánosságot felszámolni már nem lehet, de visszaszítani változatos eszközökkel, lásd az élenjáró orosz meg kínai példákat. (Észak-Koreát most direkt nem hozom ide, az speciális eset, ám a moszkvai meg a pekingi elvtársak gyakorlata igenis egyre inkább példa a magyar rezsim számára. Most épp a megfigyelőálllam felé  sasszészik egyet a hatalom.)

A középkorban a reprezentatív nyilvánosság része volt például a mindenféle nyilvános kivégzés, és bár ma már nem égetnek el máglyán senkit a város főterén, csak hogy megmutassák, ez vár rád is csicska, ha sokat pattogsz, de a zorigós, meg állami médiás nettó karaktergyilkosságok pont ugyanezt jelentik, csak egy szimbolikus térben. Eltaposunk, kicsinálunk, ellehetetlenítünk, elvégre aki nincs velönk, az ne is legyen! Úgy sokkal egyszerűbb uralkodni...

És erről szólnak a felcsúti péntek reggelenként elkövetett rádiós igehirdetései, amiket lassan már meg sem próbálnak interjúnak álcázni, és erről szól a „Kormányinfó“ című heti alákérdező-show is. Utóbbinál vicces, hogy a miniszter meg az ormányszóvivő perfekt, kompakt, összeszedett válaszokat ad a kormányhitű sajtó „kérdéseire“ (gyanús, hogy eleve maguknak íratják azokat), ellenben ha valami független, de adj isten ellenzéki (óh, borzalom anyja, távozz tőlem sántán) újságíró kérdez, akkor a miniszterúr vagy nem is halott még a témáról, vagy nem illetékes, vagy ha egyik se, szimplán csak nincs véleménye, a maga részéről megvárná, összeomlik-e például az egészségügy, de rendesen, aztán majd lehet felelősöket keresni. Brüsszelben, ja.

Mondjuk ebben az (online) információs korban már nincs sok esélyük a totál reprezentatív nyilvánosságra, szerencsénkre persze, bár igényük az nyilvánvalóan lenne rá. És igen, a szuverenitás-mantra is csak arról szól, hogy senki ne pofázzon bele a mi kis önkényuralmunkba, majd mi belepofázunk mások demokráciájába! 

Csak röviden (nem ér ez annyit)

"A Trump tornádó itt kopogtat, sőt dörömböl Európa ajtaján“ - Ez röppent ki a pártvezér és kancellár fogainak kerítésén. Nos, a tornádó nem dörömböl, az kitépi az ajtót keretestől bazmeg, aztán elrepíti az embert Óz birodalmába. Bár szerintem a felcsúti már ott van egy ideje. Aki meg dörömböl, az a mesebeli farkas, ez esetben viszont mi vagyunk a három kismalacból az egyik. ( A másik kettő pedig nyilván a doktorminiszterelnök úr, világpolitikai súlyát, és testtömegindexét tekintve egyaránt.)

És jut eszembe, a tornádó az arról közimert, hogy pusztít. Rombol, szétbasz, legyalul, és nem marad utána más, csak isa por es homu, meg könnyeknek csikorgatása. Ha a karmelita sztrítfájter szerint ez így fasza, akkor lelke rajta, de a normális többségnek hadd ne kelljen már örülnie neki.

Amúgy ez a tornádó olyan, mint a repülőrajt? Mert a gazdaságról ezt szajkózza az összes kormányférfi, hogy akkora repülőrajtot veszünk (egyesek szerint vettünk), hogy a fal adja (már adta is) a másikat. Ezzel csak az a gond, hogy a repülőrajt nem azt jelenti, hogy kilövünk, mint a rakéta, csak azt, hogy nem álló helyzetből indulunk. Elvégre ez egy autóversenyes hasonlat, de ott csak annyit a fogalom, hogy a mezőny autói szép sorban mennek egy felvezető kört, aztán nem állnak meg a rajtrácson, hanem csak rágyorsítanak. 

Na most, attól hogy egy versenygépjármű repülőrajtot vesz, attól még indulhat az utolsó helyről, és maradhat is ott. Az nem azt jelenti, hogy rögtön előzni kezd, egy repülőrajt esetén akár még le is maradhat az élmezőnytől, egyre jobban, hisz nem véletlen, hogy mondjuk az utolsó helyről startol. Nos, ez a magyar gazdaság (a jogállamiság, a nyilvánosság, az egészségügy, a satöbbi), szóval nem érdemes ezt a repülőrajtot emlegetni. Ha a komplett karmelitában senkinek nem esett le, hogy baromságokat adnak a főnök szájába, az elég jellemző erre a rezsimre, bár egyáltalán nem meglepő. (Amúgy ez jó kis punkzenekar lenne: Komplett Karmelita, feltéve ha az énekesnőt minimum Kamillának hívnák.)

Fülf (I Ash)

Egyszerűen fáj a fülem, biztos megfázott, azaz én fáztam meg (a fülem állítólag én vagyok, bizonyos  mértékig), pontosabban fülön fáztam magam. Ez lehet, hogy orvosilag nem precíz kifejezés, de szubjektíve tűpontos, és pont úgy fáj. Gondolom az lehet mögötte, hogy mikor enyhe idő volt, nem találtam a kedvenc bézbólsapkám, csak valami kötöttet, amikor meg rohadt hideg, akkor pont azt nem. És a fülfájás meg kisugárzik, előre a homlokom, lefelé meg az állkapcsaim felé, nem vészes amúgy,  csak az a kellemetlen, ha beszélek, eszek, nevetek, ülök vagy vagyok.

Úgyhogy próbálok nem lenni, azaz nem itt, egy régi bevált népi gyógymódom (hisz nép vagyok), a  Figyelmen Kívül Hagyás. Ennek lényege már nomen est omen alapon a nevében van, ennyiben is különbözik a menzai finomfőzeléktől. Ez megy is egy darabig, de aztán elkalandozik a figyelmem, és ahelyett, hogy kívül hagynám rajta, kifejezetten arra leszek figyelmes, hogy fáj. (Tudom, tudom, hogy igazából nem is fáj, csak úgy érzem! De ez nekem elég.)

A Gugli szerint  a kövirózsa az bevett népi gyógymód fülfájásra, ki kell csavarni levét, ha van neki, és azt kell csöpögtetni, gondolom a fülbe, mert az íze nagyon szar. De mindegy is, nem volt itthon kövirózsa, csak pár kavics, egy közepes tégla meg néhány fakó művirág, igaz pont rózsa is. De annak nem lett leve, bárhogy is tekertem,  a szomszéd csaj meg nem Rózsa (bár egy téglánál lédúsabbnak néz ki), ellenben Gréta, de róla semmit sem mondott a népi Gugli.

Ellenben olvastam, hogy a fülgyertya az jó rá, de nem találtam gyertyát se, úgyhogy megpróbálkoztam a fül-teamécsessel (vagy fültea-mécses?), de nem jött be, csak még jobban fájt tőle, pedig vagy húsz percig tartott, míg a fülembe tuszkoltam. Ám legalább elgondolkodtam valami dobhártya-piercingen, sokkal szarabb attól sem lehet, de nagyon egyedi lenne.

Minden esetre mióta a lábamra ejtettem egy nagyobb lábast, már egyáltalán nem fáj a fülem, a lábam fáj. Ettől még egész tűrhetően aludtam, és innentől felkészült vagyok: Ha elmúlik a lábfájás, és visszatolakodna a fül, majd beszólok a postásnak, szép nagy darab ember, és van nála biciklipumpa is, szóval biztos nagyot tud ütni, és akkor majd a maradék fogaim se fognak fájni. Elvégre egy dobozban már minek is?

És akkor egy kis reggeli zene, nem Mozart modorában, ellenben stílszerűen az Earache (Fülfájás) kiadó egyik híres zenekarától, a Carcass-tól. A szám egyébként szerintem Kreator-koppintás vagy feldolgozás, vagy a kettő elegye, esetleg kozmikus véletlen, nem érdekel, fáj a nagy lábujjam!

Enklávé

Ja nem, konklávé. Ez ilyen rituális törzsi esemény, mikor öreg szoknyás agglegények választanak maguk közül egyet, aki onnantól fehér szoknyában lesz kenetteljes, jellemzően nagy nyilvánosság előtt, folytatólagosan. Ezt a fazont hívja a köznép Pápának, pedig az egy város valahol a Dunántúlon. Az a város, amiről ebben a filmben, mintegy háttérként szó van, az a Vatikán, egy erősen felülértékelt római kerület, egy enklávé az olasz fővárosban, és ott tartják a konklávét, szóval utólag úgy döntök, hogy mégsem írtam el a címet.

Tehát a film, mint akarat és lelkiállapot elvileg tavalyi, a benne megénekelt intézmény ellenben még mindig dermesztően középkori, ami furcsa egy helyzet. Mert a mai katolikus egyháznak egyfelől nem sok köze van a jézusi spirituális mozgalomhoz, ez egy feudális intézméyy, szigorú hűbéri rendszerrel, és dúsan aranyozott díszletekkel, kívülről nézve messze-messze már az eredeti elvektől. Merthogy igazodott a kor kihívásaihoz, de csak egy darabig, például a modernizáció javarészt elmaradt, így aztán az ókori Galilea és modern globális világ közt félúton rekedtek, konkrétan ez európai késő-középkorban. Időbeliségében is egy enklávé az egész.

Ennek megfelelően nem is igen bírok máshogy nézni egy ilyen filmet, mint mikor múzeumba megyek, hogy érdekes, igen érdekes, de ez a múltnak pont az a része, amit már csak üveg alatt mutogatnak, és nem is igénylem, hogy megtapogassam. (Jó, mikor láttam üveg alatt eredeti Gutenberg-féle Bibliát, abba azért belelapoztam volna.) De ez az egyház - mondom, kívülről nézve, és nekem - egy haltalmi-szellemi rezervátum, látványos ám uncsi díszletekkel, egy szelet múlt, ami nemhogy nem érti a jelent, de jó néhány ponton kifejezetten el is utasítja. (Igen, a jelen mondjon le! Több múlt = szebb jövő! Intrikákkal a hitért! Vissza a múltba, áldassék a feudalizmus...)

Úgyhogy bár a Konklávé című film jó, a szereplők (Ralph Fiennes, Stanley Tucci, John Lithgow, Sergio Castellitto és Isabella Rossellini) jók, a dramaturgia jó, a látvány a szokásos, de egy hangyafarm az egész. Na jó, ez túlzás, ám a bíborosok itt tényleg olyanok, mint egy kupac óvodás, akik a homokozó feletti uralom megszerzése érdekében veszekednek, intrikálnak, szövetkeznek egymással, és egymás ellen, inkább érdekeik vannak, mint elveik. Talán Lawrence (Fiennes) az egyetlen, akinek  még vannak absztraktabb ideái, a többiek olyan alapon liberálisak vagy épp ókonzervatívok, hogy fiatalabb korukban melyik főpap táskáját cipelték.

Egyikükön sem sugárzik át a hit fénye, vagy mije, ezek dörzsölt öregemberek, az égig legfeljebb az ambícióik érnek. Ha egyházkritika (is) akart lenni Edward Berger filmje, annak pazar, ha ez a szál csak nekem jött le (amit azért őszintén kétlek), akkor meg egy fontos, legfeljebb nem szándékolt következmény.

És ehhez képest már másodlagos, miféle sötét titkok vannak az elhalt pápa múltjában, meg azokéban, akik a helyére pályáznak, a Konklávé esetén pont a krimiszál volt az, ami nem tudott felcsigázni, egyszerűen mert az egész arról szól, hogy mindenhol vannak sötét titkok. Odakint nagy a várakozás, vannak tüntetések (hát ja, az kaotikus egyház elmúlt időszaka  a nyilvánosság számára eléggé botrány-orientált), kis terrorizmus, ez-az, de a szoknyás férfiemberek rendületlenül  maguk kis harcaival vannak elfoglalva, meg Fiennes karaktere a nyomozással, bár nem egy kiköpött Poirot.

Azért a nyomozás se rossz, a végére legalább tartogat némi csavart (miután az előre sejthető, hogy egyik favoritból sem lesz befutó), kicsit  gender-vonalon, de most nem árulom el, akit érdekel nézze meg, mert akár hangyafarm, akár terepasztal, de semmiképp sem unalmas, amolyan minőségi, kézműves darab ez.

p.s. Közben eszembe jutott, a hogy a derék bíboros bácsik mintha csak megszemélyesítenék a hét főbűnt, ki-ki a magáét. Gondolom... (Az van, hogy bár felsorolni nem tudnám mind, bujaság, kevélység, fösvénység, irigység, ilyenek, de tuti jó vagyok bármelyikben, szóval ha mennek ezek nekem, és gyanúm szerint mennek ezek majdnem mindenkinek, minke külön listázni? ja, és ha mind nyakig ülünk bennük, akkor mitől "fő" bűnök?

Amúgy egy papi jellegű ismerős szerint ez a főbűnözés nem bibliai, csak egyházi cucc. De a film mondjuk erről (is) szól.)

Az ehető szimbólum, és az út széle

Tegnap óta hivatalos, hogy a Felcsútok Géniusza egy politikai ribanc. Eddig is tudtuk, csak nem sejtettük, de tegnap végre (és megint) egyértelműen kiderült. Ugyanis a populista-szélsőjobbos német AfD kancellárjelöltjét, Alice Weidelt látta vendégül a Karmelitában, ahol baráti, elvtársias hangulatú légkörben beszélgettek, valamint hasonló szellemben sajtótájékoztattak. Mondjuk a Dagadt az első hivatalban lévő állami főkutya, aki egyáltalán szóba állt a nővel, perce Alice néni beleillik a Trump-Erdogan-Bárki Diktátor tengelybe, legalább is első látásra.

Mert ugye nálunk a fene tudja mióta tolja már a kormány, hogy migránsok, melegek, Brüsszel fújj, a család az olyan, hogy apa részeg, anya főz, és egyébként is: az apa férfi, az infláció nő. Ehhez képest Weidel asszony egy másik nővel él együtt, és két gyereket nevelnek. Erre a pártvezér és kancellár meg negédesen körbeudvarolta, pedig részemről arra számítottam, hogy ott helyben lefóliázza majd, csak a miheztartás végett. Aztán gyorsan körbenéz, hogy van-e kétszáz méteres körön belül templom, vagy iskola? Aztán maszk az volt-e a felcsútin? Mert úgy hallottam a Birodalmi Fajnemesítő Intézet munkatársaitól, hogy a leszbuzulás az szájon át fertőz, ilyen vírussal, ami megcsippeli 5G-vel a DNS-t! (Ugyanott digitális fűnyíró, megkímélt állapotban eladó!)

Elvégre két nappal korábban Madridban még azt mondta a főminiszter:  „Az alkotmányba beleírtuk: minden állami szerv kötelessége védeni a keresztény kultúrát. Beleírtuk az alkotmányba: az anya nő, az apa férfi. Korábban azt hittük, ezt mindenki tudja." (Én meg azt hittem ő tudja, hogy az alkotmányt az nálunk Alaptörvénynek hívják, elvégre ő íratta a Jóskával.)

Szóval tessék mondani, ezt az apaférfi-dolgot megbeszélte a hölggyel is? Kíváncsi lettem volna az arcára, meg a főnök képére is, mikor a nő olyanokat mondott, hogy speciel családügyben ő liberális. Liberális! - de hát az a Sátán neve, hívószava és keresési előzménye, úgy az egyéni lélek, mint a kollektív traumák szintjén. De nyilván van az a hatalmi érdek, amitől a felcsútinak még egy ilyen hallatán se rebben a szeme se, bár a száját biztos sűrűbben nyalogatta kissé. Szóval a karmelita utcai harcos valójában egy útonálló fazon, álldogál ő az út  szélén, csak nem rablási célzattal. Kurválkodásival. Elvek und érdekek ugyebár, ha szembetalálkoznak... hát nem megy minden egyszerre, a francba is!

p.s. Mindeközben egy mandineres cím: "Nem tudnak betelni a németek Orbánnal: szimbólummá vált a magyar miniszterelnök“. A szimbólumot szerintem hagyjuk, az nem feltétlen pozitív tartalmú, Hitler például a népírtás szimbóluma, azt' mégse büszkék rá pont a németek. (És szemben a gyakori kormányhitű narratívával: Nem, nem azért volt a Time magazinban az Év Embere Adolf, még 1938-ban, mert a szerkesztők bírták nagyon a stílusát, hanem mert nem az Év Legjobb Emberét keresték, simán csak azt, aki a legnagyobb hatással volt a világ sorsára. Sajnos akkor ez épp a Führer volt, pedig még ki se robbantotta a világháborút...)

Az meg, hogy nem tudnak betelni vele, nem csoda. Se kiköpni, se lenyelni nem bírja őt Európa normális többsége, mert tudnak késsel-villával enni. Sőt szoktak is, de embert nem. 

A megbosszult gyermeki Én

„Én csak egy jármű vagyok, amit ő vezet.“

Nagyjából egy éve állomásozott már a gépemen a 2016-os Prevenge című brit izé, mondjuk hogy fekete komédia. (A magyar címe az hogy Méhbosszú, ami nagyon gáz, én szeretek hülye szavakat kitalálni, de ez még nekem is sokk. Oké értem, ez angolul egy szójáték: a prevenge megelőzést jelent, miközben ott a pregnant mint terhes és a revenge mint bosszú, de méhek magyarul sincsenek benne, csak egy sorozatgyilkos terhes nő, a kis méhzengúz... te jó ég, ez fertőző!)

Szóval a műegésznek annyi a veleje, és ez már  a sztori eleje, hogy néz a szélbe a főhősnő, és épp ugrani készül egy öngyilkos szikráról a tengerbe bele, aztán nagyon hamar kezdjük megtudni, hogy miért is? Mert meghalt a férje egy hegymászó-balesetben, otthagyta őt terhesen, ő pedig elindul, hogy egyesével levadássza a többi hegymászót, akik ott voltak a pasival, mert neki most  miattuk szar. (Vagy mindkettejüknek, a néző azért él a gyanúval, hogy a néhai pokolra került, de ha inkább a reinkarnációban hitt, akkor most ágyi poloska egy útszéli motelben. Vagy ha nincs semmi a halál után, lehetett akár jó ember is, erre a témára film egyetlen képkockát sem veszteget.)

Szóval Ruth, aki az özvegy (Alice Lowe, úgy is mint forgatókönyvíró, rendező és producer) gyilkol, nem hobbiból hanem szívből, pontosabban (a közkeletűen giccses helymeghatározás szerint) a szíve alól, mert az a kényszerképzete, hogy a magzat a' benne, az súgja neki, hogy ölni kell, mert ölni jó és felszabadító, de legalább is muszáj bosszút állni, a fene tudja miért. És van egy pont, mikor a gyilkolás aktusában is megképződik a humor, mert Ruth épp kinyírja az aktuális (asszem harmadik) áldozatát,  erre az bejön az ajtón. Ő pedig ott térdel a vérbefagyasztott pasin, hogy ó basszus, ez nyilván az ikertestvér...

A vicces az, hogy Alice Lowe tényleg terhes volt a forgatás idején, bár azt tudja fene, hogy ezért dobta-e össze az egészet, vagy volt egy jó forgatókönyve (naná, ő írta), és direkt ezért lett terhes, mintegy a method acting túlértelmezéseként, esetleg csak szerencsés véletlen, hogy pont akkor fogant meg, mikor már biztosan nem akarta eljátszani mondjuk a Macskanőt. (Pedig az igazán mókás lett volna, igaz, nem néztem volna meg.)

Ám mivel ez egy tragikomédia, naná hogy sírás lesz a vége, de általában ez van, mikor az alany rájön, hogy a hang a fejében, hááát... az is végig ő volt. Avagy ő nem egyszerűen egy jármű, egy eszköz, hanem maga a cselekvő, akit viszont valóban a tudatalattija mozgat. Addig viszont mi is hallhatjuk, ahogy a magzati gyerek végignarrálja anyu ámokfutását, és furcsa, hogy anyunak nem tűnik fel, hogy a méhéből honnan ismerhet a leendő gyerek olyan kifejezéseket, hogy például PlayStation?

Érdekes, hogy ez a film úgy egy kerek egész, hogy nem is akar az lenni. Ruth-ról szinte semmit nem tudunk meg, nekem csak a végén jutott eszembe, hogy például mi a foglalkozása? A halott férjről végképp semmit, de az áldozatokról is csak alig-alig egy-két morzsát, és ezzel együtt nincs hiányérzet. Ez igazából egy parabola, egy példabeszéd a veszteség és őrület kéz a kézben járásáról (meg a végén elmaradó kijózanodásról), hisz a nő nem tudja egyszerre feldolgozni a párja elvesztését és a terhességet, miközben valami munkát is találna, meg ráférnének az emberi kapcsolatok. De azok nincsenek, így marad a vékonyka kislányhang a fejében, ami gyanúsan az ő gyermeki énje a múltból. Az meg bosszút állna a világon, bármi áron, de főleg bárkin.

Charles, a madarak meg én

Ma van Charles Robert Darwin (1809-1892) születésnapja, a kétszáztizenizéedik. Eredetileg orvosnak tanult az Edinburghi Egyetemen, de nem bírta nézni az ekkor még érzéstelenítés nélkül végzett műtéteket, végül két év után emiatt hagyta ott a fenébe az egészet, és nem ment el horrorfilm-rendezőnek se.

Neki tulajdonítják az evolúció feltalálást, pedig azt Isten teremtette (az evolúciót), Darwin csak észrevette megfigyelni, valamint írt is róla könyvet, amitől azóta se szeretik sokan. Pedig logikus, ha van Isten, miért ne teremthetett volna evolúciót is, csak hogy ne kelljen minden faj und fajta változataival külön-külön babrálnia. (Ez amúgy összecseng a 19. századi Anglia egyik legnagyobb spirituális tanítójának és látnokának, Madame Canapé-Telewin elhíresült mondásával, miszerint „Viszket a seggem, jövő hétre megjön a havazás is", hiszen egy efféle látomással nyilván nem vesződött külön az isteni gondviselés. Ez csak így alakult.)

Az evolúció észrevevése pedig úgy, hogy hősünk oda-vissza végighajózta a Földet, egész a Beagle-szigetekig a Galapagos nevű földmérő tengerjáró vitorláson, és közben természetrajzolt, mert már az egyetemen is az volt a kedvenc tárgya. (Még akkor is, mikor egy ideig teológushallgató volt Cambridge-ben, de unta hogy folyton szentképeket kellett rajzolnia rókák helyett, bár zsebpénzért.) A természet pedig meglepően sokfélének bizonyult, beszélt olyan növényekkel, amilyen állatok otthon egyáltalán nem is voltak, pedig Shropshire-ban látott egyszer egy kétfejű kecskét is. Meg neurotikus tyúkokat kapirgálni.

Én és Charles, bár én azóta fogytam 

(Natural History Museum, 2008.)

Darwin megfigyelte, hogy egyes madarak tök máshogy néznek ki, mint más madarak, nem is beszélve arról, hogy a halak például egytől-egyig máshogy néznek ki, mint bármelyik madár. (Bár valami közük lehet egymáshoz, amennyiben azok a nagy fehér madarak ott, halat esznek, és nem biztos, de lehet, hogy egyes halak madarakat. Cápák, vagy ilyesmik, főleg ha a madár nem tud úszni.) És ez a sokféleség nyilván nem lehet véletlen, akkor viszont véletnek kell lennie, csak annak már nyelvtanilag sincs semmi értelme. Így aztán a már nem annyira ifjú Charles gondolkodni kezdett a dolgon, és rájött, hogy a bár a hazug embert is hamar utolérhetik, de a sánta kutyát szinte mindig hamarabb, hisz a hazudástól még lehet gyorsan futni, de sántán már sokkal kevésbé. Természetes kiválasztódás: A hazug embernek egyszerűen jobbak a túlélési esélyei, mint a sánta kutyáknak, nem csoda tehát, hogy sokkal, de sokkal többen vannak. (És a hazug géneket örökítik át a következő generációra, bár ezt Darwin még pont nem tudhatta, a géneket, pontosabban a kromoszómákat csak a huszadik század elején, gyakorlatilag a használható repülőgépekkel egy időben fedezték fel. Bár asszem nincs kapcsolat közöttük...)

Ugyanakkor az állatok egy nagy közös halmaz, hozzánk képest mindenképp, mert egyetlen dokumentált esetről sem tudunk, mikor egy állat skót dudán játszott, sört csapolt, vagy elhagyta a könyvtári olvasójegyét. Egy átlag városival Glasgow-ban, ezek közül azért egy-egy bármikor előfordulhatott, hegyi parasztokkal mondjuk nem nagyon, de azok elég nagy állatok amúgy is. Avagy mi is teszi az embert különlegessé az állatvilág ellenében? Nyilván, hogy  tud házat építeni, főzni, néha írni-olvasni, dohányozni és aludni az operában akkor is, ha a színpadon nagyon hangosan énekelnek. Valamint tart állatokat, miközben az állatok nem tartanak embereket. (Kivéve Mrs. Sloaneworthy esetét, akit köztudottan a két uszkárja sétáltat és tart kordában.)

Vagyis az ember a kultúrája révén emelkedett ki az állatvilágból, a kérdés csak az, hogy de megérte? Darwin szerint nem tudta, minden esetre őt a biológiai evolúció érdekelte, azt meg az állatvilágban lehetett megfigyelni (mondjuk egy házi hangyafarmon sok-sok generációt rövid idő alatt lekövetni), miközben az ember biológiai törzsfejlődése már akkor is problémásabb ügy volt. Hisz ha városban élünk, és orvoshoz megyünk betegen, ahelyett hogy az erdőbe mennénk, egy csendes bokor alá meghalni, nos akkor a természetes kiválasztódás se a régi már.