Február tizenhatodika, többek által vasárnak mondott nap van, a vas áráról ehhez gépest gőzöm sincs, e tekintetben csütörtököt mondok. A világháború még nem tört ki, persze korán is van hozzá, én meg tegnap írtam egy hosszú dalszövegelemzést egy Pogues-számról (Thousands Are Sailing), aztán rájöttem, hogy már volt, nem egy hosszú elemzés, csak egy rövid impresszió. Átírtam volna, de véletlenül töröltem, aztán pánikreakcióként elmentettem a törlést, avagy az üres fájlt, úgyhogy a fene se írja újra, ha már én felülírtam, egye fene, főleg meg. Egye.
Pedig briliáns volt, kreatív és legalább egy órát olvastam utána, de annyira, hogy a végére már magam is majd' belealudtam, de legalább összehoztam egy ritka unalmas posztot, ami rajtam kívül nyilván nem érdekelt volna senkit. Ilyen felfedezéseim voltak, hogy az első versszakban emlegetett sziget, ahol csend van, az Ellis Island, New York kikötőjének bejáratánál, oda érkeztek az innen nézve emigráns, onnan nézve immigráns írek, a fáklya meg ami megvilágít egy éhező fazont, az ugyanott található Szabadság-szobor kezében található. („The island, it is silent now/ But the ghosts still haunt the waves/ And the torch lights up a famished man/ Who fortune could not save“) És efféle meglátások mentek sok-sok bekezdésen át. Mindegy is.
Ellenben deviszont, ma van Christopher Ecclestone (lásd fent) születésnapja, a hatvanegyedik, és pont húsz éve vele, mint a Kilencedik Doktorral indult újra a Dr. Who, az egyetlen kedvenc sorozatom (plusz a blog névadója ugyebár). Mondjuk én nagyjából ekkortájt tudtam meg mi is ez igazából, pedig eredetileg 1963-ban indult, mondjuk a korai évadok elég nevetségesen is hatnak ma már.
Azóta meg van egy halom DVD-m, ilyen díszdobozos komplett évadok, egy csomó könyvem (főleg angolul), egy Tardis a könyvespolcon, egy Dalek az asztal alatt, Dr. Who-s bögrém, kulcstartóm, naptáram és feltehetően lenne szónikus csavarhúzóm is, ha létezne olyan. Amúgy sok év távlatából is kösz Petrának, ezeket javarészt tőle kaptam. Miként a dedikált képet is, anno a negyvenedik születésnapomra.
Az is kurva régen volt már, ha az ember annyi idős, amennyinek érzi magát, én azóta húsz évet öregedtem, kábé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése