Mindenkinek vannak gyengéi, bűnös élvezetei, kulturálisan főleg, én bírom ha a sci-fi horror, a ska az punk, a túrósrétes meg sós, és egy egész kicsit érdekelt az új Bridget Jones film is. A fanyalgó kritikák (na jó, részben fanyalgó, részben kritikák) nem zavartak, mert nem vártam sokat a műegésztől, legfeljebb egy kis kényelmes-kellemes nosztalgiát. És pont ezt hozta, mondjuk egy grammal se többet, de részemről rendben, legalább két órán át nem voltam jelenidőben a saját életemben. (Némelyik film főleg erre jó, nagyjából ebből él Hollywood, én meg szimbolikusan abból, hogy azért vannak rendes, szerzői filmek is. De attól mert az ember szereti a fine dining, konfitált zsíroskenyeret, marinírozott lilahagyma-ágyon, néha jól esik egy Big Mac.)
Szóval a negyedik film ez esetben a harmadik regény megmozgóképesítése, mert be kellett szúrni azt a babavárós izét, ami nekem már kicsit sok volt, nagyon rajta akarta tartani az ütőerét a korszellem pulzusán, és tolta a szakállas-hipszter seggfejeket a szósöl médjájukkal, meg hogy a mítingeken az az issú, hogy mi a trendi. Oké, Bridget ehhez képest volt a normális, még nem az ábécé utolsó betűivel jelölt generációs, csak a film egésze lett nem kicsit izzadságszagú.
Ehhez képest ez a Bolondulásig, ez sokkal fontolva haladóbb, meglehetősen keserédes, úgyhogy már azt is elnézem neki, hogy lassú, mint egy reumás csiga, és annyi benne az eredetiség, mint mackósajtban a brummogás. (Bocs, annyi benne az eredetiség, mint az én előbbi, szánalmasan ócska és elhasznált hasonlatomban. Mackósajt, mi?)
A főhősnő még mindig nő, már megint szingli, csak már az ötvenes évei tapossák őt (ezt mondjuk átérzem), özvegy két gyerekkel, úgyhogy a romkomok írott szabályai szerint beújít egy fiatal pasit, mert mindenki annyi idős, mint akivel smárol. (Én például pár éve ezért öregedtem hirtelen másfél évtizedet.) Kolinförsz halott, de élvezi, hisz mégse hagyták ki a filmből, a Hugh Grant (Valamilyen Deniel) meg öreg, de él, ahhoz képest, hogy az előző rész a temetésével indult, szóval megy a sakkozás a figurákkal (mondjuk sakkfigurákkal mi mást is lehetne csinálni?), időnként sírás lesz a vége, de mondom, ennek a filmnek már elég sötét a humora, ami nálam nagyon plusz pont.
És közelebbről nézve, egy olyan metakritikus oldalon, mint amilyen a Rohadt Paradicsom(ok), nem is áll rosszul, vannak pozitív kritikák is, bár ez itt nem az. Merthogy nem akarok kritikát írni, felületeset se (esetleg majd a hónap végén pénzért), tegnap késő estétől nyúltam éjszakába vele, úgyhogy leginkább csak impresszióim vannak. Dramaturgia, kamerakezelés, színészi játék, ugyan már! (Mondjuk Renée Zellweger azért nagyot megy, egy ennyire szarrá botoxolt fejjel is képes érzelmeket kifejezni, bár pont az ilyesmiért nem jár Oszkár.)
Szóval az is lehet, hogy egyszer még megnézem, pláne ha írni akarok róla valami komolykodót, de egyelőre marad jó élmény ez a két óra, pláne mert közben kisütött a nap, ami felháborítóan ellentart egyik kedvenc foglalatosságomnak, a borongásnak. Fenébe!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése