Nem bírom nem észrevenni a saját szövegeimen, hogy ha valami közéleti-politikai izét rángatok elő a hajamnál fogva, akkor rendszeresen a nyilvánosság kérdéseinél lyukadok ki. Már ha nem onnan indulok eleve, ami persze gyakori. Úgyhogy egy rövid, ám relatíve unalmas megfejtés arról, mi is itt a kérdés lényegének veleje, avagy egykor régen ötösre vizsgáztam a témából. (És nem lehetetlen, sőt biztos, hogy én is adatm ötöst olyanoknak, aki ezt húzták valami kultúrszociológia vizsgán.) Szóval a nyilvánoosság alaptípusai.
A jó öreg Jürgen Habermas (tényleg öreg, idén már kilencvenhat lesz), anno (még 1962-ben), A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása (Strukturwandel der Öffentlichkeit. Untersuchungen zu einer Kategorie der bürgerlichen Gesellschaft, - így sokkal szebb, nem?)című klasszikusában megkülönböztette a reprezentatív nyilvánosságot a polgári nyilvánosságtól. És gyanús, hogy ez a különbségtétel mifelénk a jelenre is érvényes, amennyiben az állam, ami a kormány, ami a Párt, ami a Vezér akarata és képzetei, szóval hogy egyértelműen az előbbi irányába akarja eltolni a komplett közbeszédet, nem is sikertelenül.
A reprezentatív nyilvánosság ugyanis azt jelenti, hogy a hatalom megmutatja magát a népnek, hogy nézzétek parasztok, mi a Hatalom (királyok, hercegek, grófok, püspökök, tábornokok), nagyok vagyunk, erősek és gazdagok, hódoljatok nekünk.! Egyrészt mert mást úgysem tehettek, másrészt meg ha nem borultok le előttünk, arcon lesztek rúgva, de igen durván ám!
A reprezentatív nyilvánosság olyan eseményekben, gesztusokban jelenik meg, mint egy koronázás, egy királyi esküvő/temetés, egy vallási ünnep, körmenet, vagy egy győzelmi parádé, ezek mind-mind a hatalom, a felül lévők felsőbbségét voltak hivatottak demonstrálni, az amúgy semmibe vett nép felett. (A feudalizmusban a nép nagyjából annyit jelentett, hogy fizessen adót, amennyit csak bír.)
Ehhez képest a polgári nyilvánosság, már a modern társadalmakra (lenne) jellemző, amikor a nyilvánosság a közösséggé szerveződött magánemberek vitáinak terepe. „...amely a magánszférát érintő döntések és információk nyilvánossága mellett harcba szállt azért is, hogy a kormányzati tevékenység nyilvános kommunikáció és vita tárgya legyen.“ (wiki) avagy a nyilvánosság polgári tagozata alapvetően racionálisan érvelő, deliberatív (tanácskozó, megvitató) diskurzus, ami feltételez egyfajta állampolgári autonómiát, és ennek nyomán valamiféle komolyan vehető civil társadalmat.
Na, ez utóbbi nálunk gyenge, mint a harmat, vagy én a reggeli kávém előtt, és a rendszerváltás után sem volt ideje megerősödni. A felcsútista hatalomgyár meg pont erre játszik rá, hogy egyfelől le kell uralni a média minél nagyobb részét, és tolni az egyoldalú und egyirányú üzeneteket (minél egyszerűbben: Jönnek a migránsok, kurvára jönnek! -ez az egyik toplistás slágerük), másrészt meg gondosan kerülni kell az esélyét is annak, hogy a kormányzati-állami főfarkakat bárki érdemi kérdésekkel zaklathassa. (Az ugye megvan, mikor az aktuális felcsútista pofozógép valami lakossági fórumon kikéri magának, hogy őt itt kérdésekkel provokálják?) Főleg ezzel a két eszközzel igyekeznek az egész hazai nyilvánosságot minél inkább a reprezentatív változat felé nyomni. Ahol propaganda van jól, visszapofázás meg ne legyen!
Mert persze a habermasi kategóriák ideáltípusok, azaz tiszta formában nem léteznek, a nyilvánosság mindig tartalmaz demonstratív és deliberatív elemeket is (fú, már én is kezdem unni ezt a szakzsargont, de így a legegyszerűbb), a kérdés csak az, hogy milyen arányban? A polgári nyilvánosságot felszámolni már nem lehet, de visszaszítani változatos eszközökkel, lásd az élenjáró orosz meg kínai példákat. (Észak-Koreát most direkt nem hozom ide, az speciális eset, ám a moszkvai meg a pekingi elvtársak gyakorlata igenis egyre inkább példa a magyar rezsim számára. Most épp a megfigyelőálllam felé sasszészik egyet a hatalom.)
A középkorban a reprezentatív nyilvánosság része volt például a mindenféle nyilvános kivégzés, és bár ma már nem égetnek el máglyán senkit a város főterén, csak hogy megmutassák, ez vár rád is csicska, ha sokat pattogsz, de a zorigós, meg állami médiás nettó karaktergyilkosságok pont ugyanezt jelentik, csak egy szimbolikus térben. Eltaposunk, kicsinálunk, ellehetetlenítünk, elvégre aki nincs velönk, az ne is legyen! Úgy sokkal egyszerűbb uralkodni...
És erről szólnak a felcsúti péntek reggelenként elkövetett rádiós igehirdetései, amiket lassan már meg sem próbálnak interjúnak álcázni, és erről szól a „Kormányinfó“ című heti alákérdező-show is. Utóbbinál vicces, hogy a miniszter meg az ormányszóvivő perfekt, kompakt, összeszedett válaszokat ad a kormányhitű sajtó „kérdéseire“ (gyanús, hogy eleve maguknak íratják azokat), ellenben ha valami független, de adj isten ellenzéki (óh, borzalom anyja, távozz tőlem sántán) újságíró kérdez, akkor a miniszterúr vagy nem is halott még a témáról, vagy nem illetékes, vagy ha egyik se, szimplán csak nincs véleménye, a maga részéről megvárná, összeomlik-e például az egészségügy, de rendesen, aztán majd lehet felelősöket keresni. Brüsszelben, ja.
Mondjuk ebben az (online) információs korban már nincs sok esélyük a totál reprezentatív nyilvánosságra, szerencsénkre persze, bár igényük az nyilvánvalóan lenne rá. És igen, a szuverenitás-mantra is csak arról szól, hogy senki ne pofázzon bele a mi kis önkényuralmunkba, majd mi belepofázunk mások demokráciájába!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése