Hurrápesszimista egyedülleszünk-forgatókönyvek

"Minden technológiailag fejlett civilizáció arról álmodik (sőt, szinte vallásos hittel kapaszkodik az ideába), hogy egy nap majd megnyílik az út egyik univerzumból a másikba; a nem is olyan távoli jövőben szabadon közlekedhet a buborékok között, és - hogy csak ezt az egyetlen előnyét említsük - sosem kell majd osztoznia saját univerzumának végzetében. Ha ezt sikerül elérnie, azzal elhozza a transzcendens csodát a való világába.“

(Iain M. Banks)

Avagy jöjjenek már azok a rohadt űrlények, mert egyedül nem bírunk magunkkal. Elmenni meg mi nem fogunk innen, az tuti. Több okból is.

Az első, hogy az ember biológiája alkalmatlan a naprendszerek, pláne galaxisok közti utazásra. Túl gyengék vagyunk, csak erre a bolygóra optimalizáltak, és bármennyit is piszkálunk bele az evolúcióba, az nem lesz elég gyors, feltéve persze, hogy emberként akarunk csillagközi utazni. Ha valami felhőbe feltöltött tudatként, akkor meg már nem leszünk emberek, csak ilyen transzhumán gecik, akik minden áron látni akarják a kameráikkal a Beta Marginalis polipfejű vigyorgó halait, és az ő víz alatti városaikat.

Másodszor meg sok mindennek van per pillanat nagyobb valószínűsége, mint a csillagközi utazásnak, efféle kis csacskaságoknak, hogy atomháború, minden eddiginél durvább globális járvány, klímakatasztrófa, meg ugye a kurva nagy aszteroida, ami egy Brúsz Vilisz nélküli filmben már biztosan tömeges kihalást okozó eseményt csinál.

Harmadszor meg ebből az egy bolygóból kéne kipréselni annyi erőforrást, ami - az egyéb globális tűzoltások mellett - reális esélyt adhatna egyáltalán a kirajzás megkezdésére.

Ezért van tehát, hogy ha mi csillagköziek akarunk lenni, az csak úgy jöhet össze, ha az idegen űrlények teleportálnak hozzánk, aztán elvisznek magukkal. Na ja, kísérleti állatnak vagy rabszolgának.

Hisz ahogy minket nem érdekelnek a sarokban megülő penészfoltok, azaz nem akarunk beszélgetni velük, csak egy határozott mozdulattal meg egy hipós ronggyal eltüntetjük azokat, ugyanúgy nem érdekelhetjük majd azt a fajt, amely idejön, és kissé letörölgeti a bolygót, mielőtt elkezdi a saját képére formálni. (Ja, azt hiszem a legvalószínűbb forgatókönyv szerint a Függetlenség napja egy realista filmdráma.)

Plusz egy ilyen faj, szemben a gyenge emberrel inkább valami űrhorror antagonistának képzelhető el, mint a Alien-filmek xenomorfjai, amik (akik?) rovarszerű, savat köpő, páncélozott, élősködő életmódot folytató gyilkológépek. Ösztönvezérelt ám tökéletesen érzelemmentes lények, akik afféle szuperfejlett hangyabolyként képesek együttműködni, mert ugyan lehet, hogy nekik ettől nem lesz kamarazenéjük vagy egzisztencialista szépirodalmuk, és nem értékelik a francia gasztronómiát, de gyarmatosításban mindenkit vernek, szeret a spirálgalaxisban. (Az megvan, hogy valójában a Föld élővilágában is a vírusok a legnagyobb túlélők, de minket még a csótányok is fényévnyivel köröznek le? Egyszerűen már most túl bonyolultak vagyunk, és ettől sérülékenyek. No meg  - többek közt - az orvostudománnyal, a csatornázással, egyáltalán a technológiai civilizációnkkal legalább is részben kiiktattuk a biológiai evolúciót. Már nem csak az él túl, aki a legerősebb, ami persze fontos és jó, de ebből nem lesz Galaktikus Birodalom. Az mondjuk eleve valami náci szar lenne, szóval nem is hiányzik...)

Szóval lehet, hogy nem akkora baj, ha nem jönnek ide E.T. rokonai, barátai és üzletfelei, mert az a nagy helyzet, hogy akikkel szívesen találkoznánk, azok nagy eséllyel pont olyan balfaszok, mint mi, akik meg idáig gázolnának, azok inkább ne. Mondjuk nem is vagyunk nagyon szem előtt, egy nem túl jelentős galaxis szélén, egy félreeső naprendszerben próbáluk folyton kiirtani egymást, avagy magunkat, ez a bolygó egy külvárosi mellékutca szélső házának sötét hátsó udvarában egy kicsi kupac sóder, amit már benőtt a gaz. Mi meg ezen kapirgálva várjuk a Nagyherceg Istencsászár küldötteit, hogy hol késnek már?

Részben erről szól a Fermi-paradoxon is, azaz  miért is van az, hogy egyfelől matematikai-statisztika alapon nagy a valószínűsége a hozzánk hasonló, avagy szénalapú, sőt intelligens életnek egy csomó más bolygón, de ehhez képest nem találkozunk ezeknek a nyomaival sem. Ennek egyik oka, hogy baromi kicsi az esélye a kapcsolatablaknak. Azaz annak, hogy egy időben legyünk nagyjából egyformán fejlettek, és így talán kommunikációképesek más, és elég közeli civilizációkkal. Lehet hogy volt is már ilyen, de mire őseink nagy nehezen lemásztak a fáról, az a másik faj már ki is halt. És ha lenne ilyen, csak túl messze, akkor se működhetne a kapcsolat. 

Mert ha - tegyük fel - épp most  létezik is egy hozzánk hasonló civilizáció, mondjuk  huszonötezer fényévre innen, nem tudnánk vele kommunikálni. Mert egyelőre még mindig úgy van, hogy a fénysebesség a felső plafon, avagy  ha küldenénk egy üzenetet, hogy „Sziasztok“, ők pedig rögtön visszaírnának, hogy „Helló“, akkor csak ez a köszönés ötvenezer évbe telne. Innentől aztán legalább is zavaros, mi is a jelenidő, mi az, hogy velünk „egy időben“  vannak hasonló fejlettségi szinten. Márpedig az emberiség történetébe is csak pár ezer, maximum pár tízezer év mélységben láthatunk bele, egy hellószia tovább tartana, mint az egész írott, meg szóhagyományban fennmaradt komplett emberi történelem. Mi beköszönünk az idegeneknek, de mire válaszolnak, nagyjából már ki is haltunk. Esélyes, hogy az emberiségnek, ezen a bolygón nagyon nincs már ötvenezer éve. A Föld persze elketyeg még kábé ötmilliárdig, de ennek csak az első ötödében lesz még lakható valami hozzánk hasonló lényeknek.

Szóval valószínű, hogy intelligens lényként nem vagyunk egyedül az aktuális univerzumban, de annak esélye, hogy találkozzunk valakikkel a többiek közül, kábé annyi, mint hogy strandpapucsban és gyalog menjünk a Marsra, három napi hideg élelemmel a hátizsákban. És akkor még csodálkozunk, hogy komplett civilizációs probléma  a magány. Egy globálisan is magányos civilizációban mi is lehetne más?