A sors, meg a valószínű, meg a történelem

Érdekes fricskája a sorsnak (már ha van olyan, szerintem nincs,  véletlen van, meg legfeljebb valószínűség, csak ez a Sors ez nagyon dagályosan szól, főleg nagybetűvel),  szóval hogy tegnap rutinszerűen nézegettem, kinek lesz ma születésnapja, és. Azt láttam, hogy holnap (azaz ma) lenne 91 éves Richard Chamberlain, de tegnap meghalt. Pontosabban a mostból nézve tegnapelőtt, de mindez tegnap volt. Mármint a nézegetés.

Mert valamiért érdekes, hogy milyen híres ember születettt vagy halt meg a mikor, ki kinek volt kortársa, vagy kit került el akár napokkal is. Ennek persze nincs túl sok értelme, lehet hogy semmi, de van olyan szórakoztató, mint egy puzzle-t kirakni, és határozottan szórakoztatóbb, mint a porszívózás, miközben ugyanúgy morzsák maradnak utána a szőnyegen, csak indokoltabban, hisz nem porszívóztam.

Chamberlaint amúgy sok filmben láttam, de hirtelen csak a Három testőr számomra klasszikus, 1970-es évekbeli feldolgozása jut eszembe, ahol ő volt Aramis, Michael York meg D'Artagnan, és Faye Dunaway a Milady (de Winter!) A többiekre nem emlékszem, miként Chamberlain túl sok szerepére sem, de jobban belegondolva az eredeti Bourne rejtély főszereplében is ő címszerepelt, meg volt az a torokból japánul ordibálós tévésorozat, a Sógun, amit már gyerekként is utáltam.

Úgyhogy korunk immár  halott hőse kábé arról volt híres, hogy jóképű volt, és nők tömegei voltak szerelmesek belé, miközben reménytelenül, hisz a művész úr meleg volt, mint a friss kifli.

Úgyhogy gondoltam nézek valami jobb filmet tőle, amiben tényleg látszik, milyen volt színésznek, így megnéztem tegnap este a Wallenberg: Egy hős története című darabot, amiben szintén címszerepel. Márhogy ő a hős, aki még Wallenberg is. És ez az 1985-ös cucc tényleg elég  jó, RC is jó benne. 

Meg van ugye az egésznek magyar vonatkozása is, hisz Raoul Wallenberg svéd diplomata a náci megszállás, meg a nyilasuralom idején mentett zsidókat Budapesten, amiért aztán meg is kapta méltó büntetését. De nem a náciktól vagy a nyilasoktól, mert 1945-ben a felszabadítva megszálló Vörös Hadsereg hurcolta el, és feltehetően, 1947-ben végezték ki a szovjetek, miközben ők azt állították, hogy 57-ben halt meg szívinfarktusban, a svéd adóhivatal meg 2016-ban nyilvánította halottnak, 1952-es dátummal. Mindegy, a ruszkik  szerint kém volt, de ha zsidókat mentett, akkor kinek kémkedett közben? Az akkor  még szövetséges amerikaiaknak, vagy az akkor még nem létező  Izraelnek? Ez mondjuk a filmből sem derül ki, gondolom nehezen is derülhetne, mert egyrészt szomorú, másrészt meg nem valószínű, hogy W. kém lett volna.

Richard Chamberlain esetében legalább effajta bizonytalanságok nincsenek, ő most halt meg szombaton, két nappal a születésnapja előtt. Hogy ez átok vagy áldás azt nem tudom, gondolom egyik se, de lehet csak időjárási anomália is.

imdb.com

Polgári-konzervatív, békepárti morális fölény

Tegnapi cím a HVG-n: Most fideszes polgármesterjelölt rugdosta a Tisza Párt népszavazási pultját.

Tegnapelőtti ugyanott: „Fel foglak akasztani, ha lesz rá lehetőségem” – most Kelenföldön estek neki a Tisza aktivistáinak.

Péntek, dettó: „Ne magyarázzá’, mert megbaszlak, te!” – Magyar Péterék pultját most Budapesten támadta meg egy férfi.

És indult  mindez már csütörtökön: Részeg férfi verte szét a Tisza népszavazásos pultját Egerben. 

Hát igen, beérett a dogtorminiszderelökúr békemisszió-hadjárata, úgy globálisan, mint helyileg nálunk a lokálban. Akkora béke van itt, hogy a fal adja a másikat, mint Makó Jeruzsálemnek a mackósajtban brummogást! És a sok békepárti felcsútista aktivista spontán kitörő, és felettébb felebaráti szeretettel árasztja el a Tiszát, főleg mikor rájönnek, hogy az nem csak egy folyó.

Nekem ez a Tisza párt egyelőre nem sokat jelent, még mindig egy nárcisztikus alak egyszemélyes showműsorának, de proteszt-alapon azért megfontolom őket, avagy meghányom magamban, mint Fülig Jimmy szokta volt mondani a naplójába írva. Basszus, a végén még rájuk fogok szavazni (eltartott kisujjal persze, egy ilyen képmutató sznob, mint én, csak így képes), mert akiktől ennyire látványosan kapnak agyfaszt a kormányhitű helyi  komisszárok, azok még jók lehetnek valamire. Egy ormánybuktatást megnéznék már, valójában akkor is, ha valami nekem alapvetően szimpatikus ormányzat ormányozna, és nem ez a dögletes despota, aki egy személyben. Mert négy ciklus egyhuzamba legyen elég mindenkinek, sőt, legyen elég mondjuk három, mert tizenév teljhatalom láthatóan párttitkár-kolhozelnökké degradálja az amúgy sem jellembajnok politikusokat.

Azt amúgy érteni vélem, miért vagdalkoznak egyre durvábban a pártvezér és kancellár, meg kis kesztyűbábjai, de hogy egy falusi/kisvárosi kisfelcsútista  mitől kerül agyvérzésközeli állapotba egy tiszapártos pulttól, az már nehezebb eset. Valószínűleg arról van szó, hogy miként a Dagadték előadják országos szinten a Döbrögit, (miközben európai szinten meg Lúdas Matyinak igyekeznek sminkelni magukat, csak azt nehéz orosz akcentussal eljátszani) úgy a kis szolgabíróik is igyekeznek a maguk egész kicsi szemétdombján nagykakasként kukorékolni, jellemzően nem is sikertelenül. Egyes polgármesterek ma már tényleg élet-halál urai, amennyiben rajtuk múlik kinek jut közmunka, kit rúgnak ki a helyi iskolából egy ideológiailag helytelen lájk miatt, meg egyáltalán, hogy  a kocsmárosnak jut-e majd valami tényleges pénzt is a majdani Nemzeti Alkolholistaképző Alapból, vagy inkább az egészet elteszi a hombárfejű bürgermájszter. (Tényleg nagyon ócska már ez a Mi kis falunk című tévés szenvedéstörténet, de kétségtelenül vannak benne realista elemek, mondjuk indokoltan, ha már úgyse vicces.)

Ez a nagy löttyös agresszió persze majd lecseng, így vagy úgy, de le. Inkább úgy, ha kérhetném, mármint úgy, hogy nem megy át nettó erőszakba, hanem a tagadás fázisa után jön a kishatalmi gyász következő lépése, a beletörődés. Azt még megnézném.

A whisky fiatalít, de mindig csak másokat!

"Volt idő, amikor a bőröndöknek nem volt kerekük. (...) Vén szatyor vagyok, de legalább nem kell rám kerék!"

Mostanában pont nem vágytam valami vígjátékra, amiben Diane Keaton már megint Diane Keatont játssza,  a múltkor Niki kedvéért megnéztem egyet, nem is volt rossz, csak nem volt túl eredeti. 

Ellenben a Barátnők újratöltve mégis műsorra került a monitoromon, nagyjából két okból: egyrészt angol és nem amerikai (ez very big jó pont), másrészt meg kiderült, hogy az eredeti címe Arthur« s Whisky, ami azért jobban hangzik, legalább is nem implikál valami szabvány unalmas romkomot. Pedig majdnem az.

Mert az úgy történt, hogy a három főszereplő nő egyikének meghal a férje, Arthur, aki valami kisebb szeszfőzdét működtet, és mielőtt elhuny meghalni, felfedezi a fiatalító  viszkit, az Átmeneti Fiatalság Forrását. Ami csitriket  csinál az öreglányokból, legalább is egy időre, azaz időnként be kell viszkizni a csajoskodáshoz. (Mondjuk az stílszerű, hogy pont ez a pia lesz a nem Olyan Nagy Megfejtés az  öregedés ellen, mert maga a whisky szó is az ír uisce beatha és a skót uisge beatha (az élet vize) kifejezésekből ered.)

És akkor jön a kulturális-társadalmi nyekergés, hogy hetvenes nők hiába néznek ki húszharmincnak, már nem képesek tartósan akként viselkedni, hisz elment felettük az idő vasfoga, avagy le vannak maradva néhány generációval, új nekik a Tik-Tak-Tok meg a leszbilebuj, és rájönnek, hogy nincs is olyan nagy igényük mindezekre. A whiskytől másnapos lesz az ember, a hirtelen és indokolatlan megfiatalodástól meg szintén, csak másképp. Mert mindig vissza kell vedleniük hetven környékére, ami fárasztó, frusztráló... és még egy F-betűs szó, ami most nem jut eszembe, mert nem vettem be a gyógyszerem.

Ezzel együtt küzdenek, mint malac a jégen, egyikük pasizni a próbál, a másik csak simán kijönni a már középkorú fiával, a harmadik meg eredeti formájában is fiatalabb lenni. Aztán mind elmennek Las Vegasba, de ott se lesz vigasz. 

Az egésznek meg persze az a vége, hogy ez a  darab is pont olyan, mint amit láttam a múltkor. Nem akkor múltkor, hanem még előtte. De tényleg gyanús, hogy ezt a filmet is megtekintettem már vagy kétszer, csak más címen, főleg a centire azonos karakterek, problémák, bonyadalmak és meg nem oldások miatt. Vígjátéknak az egész kicsit  langyos, drámának vékony, középfajú valaminek viszont akár szóda nélkül  is elmegy. Szódával azért jobb. A vége pedig megbocsáthatóan érzelgősködő, majdnem giccs már, de mégse megy odáig.

Valamint meg kell jegyeznem, hogy eme film szimpatikusan rövid, stáblistája jelentős, és az operatőr volt a legjobb az egészben. Plusz már megint utána kellett néznem, ki a fene az a Lulu? Mivel Keaton és Patricia Hodge mellett ő harmadik újratöltött főszereplő. Nos, ő egy skót énekesnő, igazából Marie McDonald McLaughlin Lawrie, de szerencsére ennek rám nézve az égvilágon semmi jelentősége nincs.

p.s. A whisky amúgy nem fiatalít, régebben próbálkoztam többfélével  is, de csak átmenetileg lettem tőle fitt, energikus és mindent lebíró akarat, aztán egy napig fájt a fejem. Mondjuk csaj pláne nem lettem tőle.

TMK

A felcsútista think-tank kitalálta agytröszt jelleggel, hogy mit szeret a nép, már túl az állatkerti zebrákon és a házipálinkán. De először is le kell szögezni az evidens nyilvánvalót, miszerint a nép az falusi, a városiak nem nép, ők tömeg! A falusias népnek viszont három dolog kell. Kocsma, ATM, Templom. Ebben a sorrendben, bár Semmilyen Zsót szerint (aki a kádéenpé elnöke, és egytizede egyben) ezt biztos vitatná, nála mint nagy szájkereszténynél az ATM lenne az első, mert meg kell adni a császárszalonnát, ami a császáré.

A bankótómata amúgy azért fontos minden faluba, mert mostanában már alkotmányerejűen alaptörvényes, hogy a kézpénzhasználat alapvető emberi jog, a kézpénzhez ezért mindenhol hozzá  kell jutni. Oké, hát kell hozzá egy bankkártya, ahhoz meg egy számla, és ha ezek megvannak, a helyi kisboltban is lehetne vele vásárolni, mert a kisboltoknak is kötelező  az ilyesmi, de biztos megvan a hangulata annak is, mikor Lajos néni beteszi a bankba (akár az ótómatával) a nyugdíját, amit papírpénzben hozott a postás, aztán leveszi a kártyájával, hogy ez ám a huszonvalahányadik század!

De ha ezen túllendülünk, lehet menni a TMK-ba, a Templom Melletti Kocsmába, ami mivel mellette van, már majdnem a templom, sőt végső soron össze is vonható  a kettő. Székek a kocsmában is vannak, de fűtés is, Krisztus vére meg finomabb szilvából, pláne ha csak valami ócska direkttermő szőlővel, meg ilyen kínai porokkal borászkodnak a Gézák és Sanyik, faluszerte. Amitől persze a kocsma is döglődik, de a templomból a híveken kívül  a pap is hiányzik, jobb helyeken a templom is.

Ez persze senkit sem zavar, a pártvezér és kancellár már régóta valami óvodás kifestőkönyvből igyekszik megismerni a valóságot, ami állítólag ott van a páncélozott kisbusz ablakán túl, már várom is a Nemzeti Katicabogárka Program elindulását, rendesen ahogy kell, óriásplakát-kampánnyal, pár milliárdért. 

Szerintem meg még mindig az MTK-modell a működőképes, azaz Munkahely, Térerő, Kocsma, ezen a vonalon már lehetne csapatni falun is a tizenötéves Opellel, ami kissé nagyon csapágyas már, de még mindig jobban megy, mint a komplett agyar kormány.

Ja, és itt városon (városban?) kérjük vissza a lámpagyújtogatók céhét is, felháborító, hogy estefelé a környéken minden harmadik utcai lámpa sötéten világít, miközben egész nap borult idő volt, szóval legalább naplemente után lehetne valamivel kevésbé leárnyékolt a Fekvehányás utca.

Ma este gyilkolunk

Nem rossz film ez, leszámítva hogy nem igazán jó, és nem igazán film. Ez egy hangulat-tévéjáték, és ha így nézzük, minőségi darab. Na jó, leszámítva az utolsó tíz percet, ami valami töményen önfényezős, giccsesen kikacsintós giccs, bennfenteskedő hányinger. (Ha valaki látta, vagy majd később fogja láttani, az érti.)

Az egész rövid, alig másfél óra, és ehhez képest lassú, mint egy idősotthoni sprintverseny, de hát egyrészt tényleg egy idősotthonban játszódik, másrészt meg ezzel a lassúsággal lesz jó egy esős, és részemről álmos szombat délutánra. Ja, a sztori kerete:

Van Kern András, aki szokása szerint Kern Andrást játsza, Woody Allen szinkronhangján (de tényleg, magát is narrálja, amennyiben mond egy szar viccet, aztán rögtön halljuk is, amint azt gondolja, hogy ez de szar vicc volt), ezúttal közepesen, egy tehetséges parodista jobb Kern András lenne nála. Mondjuk nem is nagyon erőlködik, hisz szerepe szerint egy kiöregedett színész, amit meg külön nem is kell eljátszania. Egykor híres volt ez a Tivadar, aki Kern, egy régi-régi tévésorozatban játszotta Radeczky hadnagyot, őfelsége (Kaiser und König) nyomozóját, még valamikor 1874-ben, az akkori egyetlen tévécsatornán. Most meg egy színészek öregotthonába költözik a hetedik válása után, ahol kábé lenéz mindenkit, de legalább a többiek is utálják.

Lesz egy rejtélyesnek aligha nevezhető elhalálozós eset megtörténte (megpusztul Jordán Tamás, egy másik bentlakó, aki Hugó álnéven tüdőbajos, ám Hans Castorp allűrjeinek szinte teljes hiányával) , amit Tivadar tata gyilkosságnak vél, és nyomoz is, ha már egyszer játszott nyomozót, valamikor a koraújkorban. Nagy meglepetés nincs a végén, aki valaha olvasott akár egy Ugat A Kriszti krimit (én kettő és felet is),  az tudja, hogy mindenki gyilkos, csak épp senki sem az, miközben a halott sem. De mondom, ez egy hangulat-tévéjáték, amit afféle jutalomjátéknak szánhattak a Pogány Judit, Takács Katalin, Bánsági Ildikó, Kern András, Bodrogi Gyula, Koltai Róbert, Jordán Tamás, Bálint András nyolcasfogatnak, mérsékelt de nem teljesen elmaradt sikerrel.

Mert a jutalomjáték lényege per definitionem az lenne, ha megmutathatják, mit is tudnak sok évtizednyi tapasztalattal a hátuk mögött, és ugye öreg színészeket játszani egyiküknek sem lehet kihívás, úgyhogy be kell érnünk azzal, hogy legalább nem ripacskodják el. Az tényleg méltatlan lenne, de mindegyikük jelentősebb művész annál.

Ezzel együtt a Ma este gyilkolunk nem fáj (bár a filmbéli színészotthon névadójához, Luigi Pirandellóhoz sajnos nem sok köze akad), de nem is emlékezetes, valóban egy délutáni tévéjáték, meg pofavizit egy nagy generáció még élő tagjainak. Ha már valakik összerántották ezt a gárdát, valami nagyobbat is dobhattak volna, mert ez így ugyan egy kedves marhaság, és alapvetően szórakoztató, csak vékony mint a jég, amire rá sem mertek menni.

Közönségi túlmédia és tartalomfüggés

Azt olvastam a Telexen, hogy jobban függünk a közösségi médiától, mint a telefonjainktól. Ez eleve nem hangzik marhaságnak, az ember egy olyan módon bedrótozott állat, hogy a tartalom jellemzően elsődleges számára, az eszközhöz képest. Vagyis ha szeretjük a rántott húst, megesszük kanállal is, csak , pont mint a szilvásgombócot. Vagy a fenét se érdekli, hogy a kedvenc írója új könyve most akkor puha- vagy keményfedeles, esetleg e-book, a lényeg hogy valahogy meglegyen a szöveg, én se nyavalygok azon, ha drága a mozijegy (biztos az), megnézek én bármit a laptopon is, a trükk annyi, hogy közel kell menni hozzá.

De ezzel a telefonos-médiás-közösségis izével valami nem stimmelt. Egy rövid idézet a cikkből:

„A legtöbben az okostelefonjaikon fogyasztják a közösségi médiás tartalmakat, de egy kiscsoportos kísérlet azt sejteti, hogy jobban függünk magától a közösségi médiától, mint a mindig nálunk lévő telefonoktól.

A London School of Economics and Political Science kísérletében olyan 22 egyetemi hallgatót és hivatali dolgozót figyelt meg, akik saját irodájukban vagy szobájukban laptopon dolgoztak. Az első napon a telefonjaik csak karnyújtásnyi távolságra voltak, míg a második napon legalább másfél méterre helyezték azokat, tehát ha meg akarták nézni, fel kellett állniuk, hogy elérjék.“

Hát ja, egy százmilliókat érintő kérdésben nem tűnik túl reprezentatív mintának 22 arc egy londoni egyetemről, ők még csak a brit társadalmat sem reprezentálják. Meg hol volt a kontrollcsoport, mondjuk kettő, ahol az egyikben csak telefonhoz férhetnek hozzá a függők  (csak hogy lássuk, laptop nélkül ugyanannyit közösségimédiáznak-e?) , a másikban meg mondjuk       választani lehet a fészbuk, egy spangli, vagy egy jó szex között. Mi lett volna ott a preferencia-sorrend?

(És mi van, ha az egyik kütyüvel a fotelból felkelés nélkül is kapcsolódni tudnak a másikra? Én is tartok itt mellettem egy kanna teát, hogy ne kelljen a konyhába menni inni, ha épp cselekményes pornó megy a közszolgálati tévében.)

Egyébként magam is nagy közösségimédia-függő vagyok. A twitteres X-en még nem jártam, insta-fiókom van, csak nem csináltam vele soha semmit, de mint komoly és eltökélt felhasználó, mostanában már néha hetente kétszer tíz percre is felnézek a fészbukra, ami a nyugdíjas változata valami másnak, amit viszont nem ismerek.

Ellenben az okostelefonom az olyan, hogy nincs, pontosabban van egy, de SIM-kártya mentesen, mert rádiót hallgatok rajta, meg hangoskönyveket séta közben, a telefonálós telefonom viszont egy igazi buta darab (ezt én úgy hívom, hogy klasszikus), ezen még az SMS az internet, illetve helyette. (Ja igen szándékosan vettem egy ilyet tavaly, mert még ez is többet tud, mint amennyire egyáltalán szükségem van.) Mit mondjak, nem érzem, hogy nem tudnék élni nélküle, pontosabban érzem, hogy mi az hogy! 

Az persze igaz, hogy a legtöbb forma, ha három percre magára marad, akár  a tömegben a buszon ülve, vagy ennyit kell várnia egy kávéra a büfében, rögtön a digitális póráza után nyúl, ez teljesen általános, viszont egyáltalán nem teljes körű. én sem teszem, nincs mivel, és szándékosan nincs, mondjuk nem is dolgozom egy londoni egyetemen, bár már jártam ilyenen, és nem mindig csak pisilni.

Egyébként feltűnt másnak is, hogy ahogy nő az emberiség lélekszáma, úgy tágulnak a szükségletei is? Régebben csak egy barlang kellett, meg valami táplálék, és az ősember vidáman elélt akár huszonöt évig is! Vagy míg meg nem ette egy kardfogú bármi. Ma meg kell minimum háromrétegű vécépapír, multivitamin ásványokkal, fehér csoki, térerő, mobilnet, fagyasztott pizza, kurva sok online ismerős, automata váltós autó, fapados repülőjegy, csípőprotézis, Valentin-nap, bio-macskaalom, mikrosütő, lúdtalpbetét és diploma, csak hogy az ősemberhez képest sokkal tovább, akár kilencven éves korunkig panaszkodhassunk, hogy szar az életünk, és bezzeg régen minden jobb volt.

Elméletem szerint ez a túlnépesedés miatt van, minél többen vagyunk a bolygón (állítólag épp most úgy 8,2 milliárdan, bár sokaknak gyanús, hogy ezzel alulbecsülik a tényleges számot), annál több másik emberhez képest kell jobban élnünk, hogy valakinek érezhessük magunkat. (És mi itt, Európában, még annak a  boldogtalanabbik végén is, nem elégszünk meg annyival, hogy eleve az emberiség legjobban élő, mondjuk felső  ötödéhez tartozunk.) És pont ezért kell minél több ismerős is, annyi, akikkel a való világban eleve nem tudnánk együtt lenni, és folyamatosan kapcsolatot ápolni, úgyhogy jöhet a virtualitás. Meg a valamiért még mindig "közösségi médiának" nevezett, big data-alapú globális üzlet.

Asszem itt abba is hagyom, mielőtt tényleg kijön belőlem az antiglobalista, mizantróp anarchista aki azért utálja az államot meg a multicégeket, amiért egyébként bármelyik embert is képes.

A posztdiplomácia-paradigma

Kakadu Péter kükümminiszter (külgazdasági és belsőségügyi) olyat szólt az ő szájával  a sajtónak neki, hogy micsoda dolog az, mikor 22 belpesti és külbudai nagykövet (csupa külföldi ám!) közös nyilatkozatban tiltakozott a gyülekezési jog magyarországi korlátozása miatt. Volt képük hozzá, mikor ők nálunk vendégek, és bármikor bármelyiket haza lehet utasítani macskát szarni! Aztán közölte: „Ha nekem egy nagykövetem bármikor részt venne egy ilyen akcióban, azonnal kirúgnám. És mivel ezt pontosan tudják, ezért soha nem is vesznek részt ilyen akciókban. Én nem azért küldök nagyköveteket külföldre, hogy belebeszéljenek az adott ország belső ügyeibe, és azt várjuk el a nálunk szolgálatot teljesítő nagykövetektől, hogy ők sem tegyék” 

Na most az van, hogy neked nincsenek nagyköveteid Kakadu elvtárs, senki nem a tulajdonod, bár sokan elszenvedik, hogy kénytelenek neked dolgozni. (Gondolom eltanulta a vezérétől az egyes szám első személyt, hogy majd emelek a nyugdíjon, ha úgy állnak a számok...) Szar lehet amúgy nettó háborús bűnösökkel meg maffiózókkal haverkodni 7/24-ben, bár gondolom van az a pénz, magángép, meg mogyorós csoki a limó minibárjában, de diktatúrák főkutyáival haverkodni az nem diplomácia, az csak érdekvezérelt seggnyalás. Másfelől pedig Szíjj Ártó miniszterféleség abszolúte semmit nem várhat el egy-egy külföldi nagykövettől, mert ők nem az „övéi“, hozzá képest is szuverén országokat képviselnek. Nem is értem, a szuterénszuvenír-védelemre oly nagyon kényes Ártunk és Ormányunk egy olyan jeles alakja, mint Ártó Szíjj (ez biztos az indián neve) miért is akarna más országokba belepofázni? Szuverénekbe!

Tényleg, ha jól tévedek talán Kakadu főnöke is megaszonta, hogy Agyarországnak nem szövetségesei, hanem érdekei vannak, ami azért sok mindent megmagyaráz. Az egyik, hogy Magyarországnak lennének szövetségesei, de ha egy M betűvel rövidebb (nerszerűbb), akkor már valóban csak az érdekek maradnak, másrészt meg érthetjük, miért háborúzik folyton „Brüsszellel" a Dagadt. Nem érdeklik a szövetségek, értékekről meg pláne hallani sem akar, viszont a belpolitikai érdeke az állanó háborús pszichózis, mert mással lassan nem tudja indokolni, minek is neki másfél évtizede a teljhatalom? (Az megvan, hogy az állatkerti zebra örökbefogadása kapcsán is az jött le a felcsúti fészbukján, hogy indul a zebra-hadjárat? Hadjárat baszki, már ez is hadjárat, magától a békemissziós, békepárti békától, aki pont azt teszi amit brekeg, azaz kizárólag háborús metaforákban beszél bármiről, hogy azzal lendülettel dugjon botot az EU, a NATO vagy az ENSZ kerekének küllői közé, nagy békességességében neki. Hányingerkeltő, az összes miniszternek címzett hűbéresével együtt, sőt velük még azabb.

papaigabor.wordpress.com

Átállok

Már megint órát kell állítani a hétvégén át, amitől egy órával kevesebbet alhat, aki nem fekszik le egy órával korábban minek? A nyavalyás Európai Szovjetunió már megint nem bírta eltörölni, nyilván mert az EP-ben nincs egy Semmilyen Zsót sem, aki éjfél előtt fél perccel benyújt egy törvényszabály-módosítást, aztán másnap lehet róla tárgyalni, és harmadnapra feltámadik a hatályba lépése.

A télinyári valamint a nyáritéli időátállítás arra kellett eredetileg, hogy lehessen spórolni az árammal, hogy minél inkább nappal legyünk fent, és mondjuk karácsony előtt ne délután háromkor sötétedjen be a naplemente. Ellenben aludjuk át annak az időnek a nagy részét, amit amúgy lámpával világítással töltenénk. (Ez ma már nem érdekes, egy szerverpark sokkal többet fogyaszt, mint egy LED-lámpa, pedig utóbbiból is van rengeteg, de attól meg világos bármikor.) 

Pedig ezt egyszerűbben is meg lehetett volna oldani. Ha ugyanis feltoljuk Európát az északi sarkkörre, vagy azon is túl, rögtön lesznek akár fél évig tartó  nappalok, hasonló éjszakákkal váltásban, és akkor elég lenne csak úgy száznyolcvan évente óraállítani az át, nem mintha szükség lenne rá, csak olyan szép hagyománnyá koptatná az emlékezet addigra.

Most viszont még kelhetek fél ötkor szombaton (az idő járásjelentése ezt holnapra jelzi előre), csak hogy szokjam az új fél hatot hétfőre, ettől majd korán fekszek, hogy későn alhassak el, mert a bioritmusom is dialektikus alapon működik, bármit is jelentsen ez.

Részemről és szerintem töröljék el az óraátállítást, pontosabban az átállítás akár maradhat is, elég ha eltörlik az órát. Úgyis durva, személyes und társadalmi időrezsimekben élünk, buszmenetrend, munkaidő, boltok nyitvatartása, határidők, lapzárták, lejárati idők, én egy átlagosan semmilyen napomon is a percmutató szerint létezem. Oké, némileg kényszeres is vagyok (a múltkor azt vettem észre, hogy számolom, pontosan hány lépés, míg leviszem a szemetet, a középső kukába, na azóta igyekszem nem számokba fojtani magam, egyelőre kisebb sikerekkel), de valójában jobban esne, ha óra helyett lenne reggeli, meg déli, meg esti harangozás, vagy annak nyilván valami digitális verziója, és kettő között ne kelljen hogy érdekeljen, hány az óra Vekker úr?

Persze én erdei remete is lennék,  ha nem félnék egyedül az erdőben éjszaka, és lenne ott wi-fi, meg egyáltalán, ha jól fizetne a remeteszakma, de a hírek szerint mostanában pont nincs rá nagy kereslet. Pedig a komoly, szakszerű remete ritka kincs, csak a sok hülye városi ezt nem veszi észre, aki meg ott is remete, az nem szól nekik, hiszen remete, aki tudja, hogy vannak szomszédai, csak nem gondolja. Lehet, hogy órája sincs, amit így aztán át  sem állít, mint mi, a Mutatók Rabszolgái.

Kevert címlap visszaolvas

Van az az eset, mikor össze-vissza olvasok híreket, meg jóformán bármit ami szembe jön, hogy például a visszavonult CIA már az 1988-as olimpián megtalálta az eredeti Frigyládát, amit korábban Harrison Ford is a Csillagok Sztárvórzában, csak nem volt jogosítványa, a fényképére meg alig hasonlított a filmből. Így aztán keményen beszóltak a legolcsóbb repülőjegyeknek az AI szerint, mert a frigy ládája genetikusan tönkretette a farizeus ikreket, akik nem tudtak ketten egy matekdolgozatot írni franciából. Már csak azt nem tudom, ki a frász az a Beatrix hercegnő, akin nők milliói mennek keresztül, illetve farizeus-e a milánói divathét étlapján, de az biztos, hogy valami frigyre már  lépett, de valószínűleg nem egy ládával. 

Ez kábé a tegnap esti Index-címlap, összeolvasva a vissza, de ez van, mikor fejben fáradt vagyok, testben meg álmos, csak kényszeres médiafogyasztó, így ennyi kristályosodik zselévé bennem, hogy információnak ebben a formában már nem igazán információ, mert nincs tartalma, de hülyeségeket lehet álmodni tőle. Mondjuk pont ilyeneket szoktam, szóval valószínűleg az van, hogy a aktuális napi szellemi szellemi hanyatlás állapotában már eleve a tudatalattimmal olvasok. Vagy a tudatalattim olvas, attól függően, hogy mennyire vagyok azonos vele. (Titokban még bízok benne, hogy nem egészen, rémes egy alak az agyam hátsó fele, frusztrált, félős és folyamatosan elvágyódik valahová, ahová én nem.)

És akkor még szembe jött valami szokásos marhaság, hogy hat vagy hét vagy valahány étel a naptárban, ami rém egészségtelen, de esszük, mintha lenne választásunk. Amúgy nincs, minden étel halált okoz, emberek milliárdjai ettek már addig, míg meg nem haltak. Akik meg nem ettek, azok attól, szóval az evéssel nem lehet jól kijönni. Akkor együnk inkább olyat, ami jól esik, hisz végső soron bármelyikbe beledöglünk. 

Az ideális meghalasztó menü egyébként az ömlesztett sajtos, mirelit pizzás fánkcsipsz, két szelet fehér kenyér közt, gumicukor-öntettel. Mondjuk lehet helyette inni ír kávét is, mert az viszont közmondásosan tartalmazza a négy alapvető tápanyagot,  miszerint cukor, zsír, koffein és alkohol. És ha valaki ettől, pontosabban ennek ellenére el tud aludni, akkor majd legalább tudja, mitől álmodik marhaságokat, mert speciel az ír kávé nagyon úgy hangzik, mint valami extra üzemanyag a tudatalattinkhoz. (Többek között ettől is boldogok a lelki szegények: nincs pénzük szerekre, de nem is aggódják túl az életet, úgyhogy a tudatuk alatt sincs más, mint ami benne. Kérdés persze, hogy boldogságnak hívhatjuk-e, ha valaki csak olyanokat álmodik, hogy a kertben kapálgat, vacsorázik és lefekszik, aztán arra ébred, hogy felébredt? Szerintem a buddhisták szerint ez már - ha nem is maga a boldogság - de jó irány arrafelé. Csak én anarchista vagyok. )

A szagértőtől üvölteni

„Nógrádi György akkorát rúgott Zelenszkijbe, hogy attól még Kijevben is felüvöltöttek „ - És ez egy cím a Mandineren, akik nyilván amolyan másodvonalbeli Zorigóként tolják a rezsim brossúráit, és lassan pont olyan viccesek. Náluk még nem robban fel naponta az internet, valami magyar közéleti ostobaság miatt, és  mire eljutottak volna oda, hogy hetente háromszor is percekre vagyunk a világháborútól, az már viccnek is unalmas volt, de azért igyekeznek erőseket írni, ami odabasz, hiszen az ormányzati propaganda a alaptétele annyi, hogy mindegy mit írsz vagy mondasz, csak visítsanak a libsik.

És libsi minden nem felcsútista szektatag, Nógrádi tata, a finoman szólva is kétes tudományosságú „szakértő“ viszont jó elvtárs, ő nem visít, viszont bármely színezetű kormány idején el tudta mondani eddig is a központi narratívát, szórakoztató  marhaságokkal fűszerezve. Mióta ez mostani rezsim van  kezdett unalmas lenni, de Trampli Donáld választási győzelme óta szinte szárnyal a vén csataló (mint egy Pegazus, nem a kémprogram, hanem az a valdiznis állat, csak NGy még gőzgép-meghajtású), és egyre nagyobbakat mond.

Most például azt, hogy Zelenszkij ukrán elnök olyan közutálatnak örvend otthon, hogy ha Fehérházy Donáld a Sárgafejű, kikényszeríti végre a választásokat, akkor vagy csal, vagy vagy megfélemlíti az ellenfeleit, vagy csal. Esetleg  csal, az volt már?

(Érdekes amúgy, hogy Trampli Elnő Kúr intéz mindent a világban. legalább is hazai kormányhitű narratíva szerint, béke akkor lesz, ha ő kizsarolja, gazdasági prosperitás akkor, ha Gázában lesz a Copacabana, Grönland meg akkor, ha belép Kanadába, a Panama-csatornán keresztül.)

És akkor ezt a nagyívű „elemzést“ tálalja úgy a mandi szánalmas betűipari segédmunkása, hogy ettől aztán már Kijevben is üvöltenek. Kik? Nógrádi bá már itthon is inkább csak kínos (leszámítva a rezsimpropagandát, nekik szívük csücske, a jobb kezük, akit tűzbe tennének), Kijevben meg kábé annyit számít a véleménye, mint légyszar Ferenc József császár  képén, manapság. (Hisz a Svejkben még elvitték érte a kocsmárost a csendőrök, hogy az uralkodó képét nem lehet leszarva hagyni, ez már felségsértés.)

Ez persze valójában nem több, mint a „visítsanak a libsik“ paradigmanemzetközi kiterjesztése, hogy mindegy mi történik a világban, de visítsanak az ukránok is, de különösen az elnökük, aki ugyan hogy is érhetne fel a washingtoni trottyos pszichopatához? Sehogy. Odáig zülleni tényleg akkora projekt, hogy megöregszik az ember, mire összejön, ehhez képest Nógrádi bácsi simán csak sajnálatos. Nem gonosz, igazából ártani sem tud, csak süketeli azt, amire keresletet érzékel. (Mondjuk a vérfelcsútista mandineres kommentelők is lesajnálják, ami legalább is intő jel. A vélt keresletet illetően is főleg.)

p.s. A hét szava: Narratíva! Ma már nem világ van, valóság, létezés, miafrász, hanem narratívák vannak. Mint leírások, értelmezések, sugalmazások, propagandák, ideológiák, valamint papucs orrán pamutbojt. Ehhez képest magam sem félek használni, olyan kicseszettül bölcsésznek tűnök tőle!

A királytki végezni félnetek nem kell

Napra pontosan négyszáz évvel ezelőtt lett Anglia és Skócia királya I. Károly (szerintük Charles), és ez annyira kerekévforduló, hogy azt tisztára véletlen! Nekem is csak azért van meg, mert gyakorló anglomán vagyok, orvosilag ez nem is akut, ez már krónikus, amitől az ember krónikásokat olvas, akkor is ha történésznek hívják magukat, ami sokkal kevésbé költői.

I Károly (1600-1649), a csárli király, igazából skót volt, de nem azonos Charles Edward Stuart herceggel, aki későbbi alak (1720-1788), és a skót népballadák Charlie hercege. I. Károlynak nem lett jó vége, 1640-ben ugye jött a felfordulás, parlamenti zendülés, ír felkelés, polgárháború, Cromwell, köztársaság miazmás. és  ehhez képest csak 1649-ben fejezték le, egy Dumas-regény történetébe ágyazva. 

(Sir Anthony van Dyck festményének

részelet, még a lefejezés előttről, 

1633-ból. A ló neve nem ismert.)

Ez a Húsz év múlva, ami A három testőr  folytatása, és véletlenül pont húsz évvel azután játszódik. Itt D'Artagnan és haverjai (főleg Athos) meg akarják menteni a már nemigen királyt, de végül lefejezés által felakasztják a máglyán, vagy ebből valamelyik. Ezért kellett egy harmadik rész, egyrészt hogy meglegyen a trilógia, ami népszerű  irodalmi műfaj, másrészt meg bele kellett írnia Dumas-nak, az immár komolyan öregedő negyedik testőr hogy segíti trónra asztán a kivégzett király fiát, II. Károlyt. (A harmadikat meg ismerjük, ha van otthon tévé az interneten, és utáljuk, ha amúgy Diana hercegnős bögréket gyűjtünk.) Ja a harmadik regény a Bragelonne ​vicomte, aki igazából Raoul, és Athos fia, aki meg igazából... a fene tudja hogy hívták igazából. (Oké, megnéztem, megvan itthon könyvben a könyv, de la Fère gróf volt ő, akármit is jelentsen ez.)

Szóval I. Károly jelentős történelmi személyiség volt, amennyiben annak számít, ha valaki a forrongó kor áldozatává vergődi magát, ahelyett, hogy békés száműzetésben teniszezne naphosszat. Vagy legalább feltalálná  a teniszt, amire így mér bő kétszáz évet kellett várni, de persze azt is az angolok csinálták meg, mint mondjuk a vasutat. meg azt a másik sportot, mikor emberek szaladgálnak valami golyóbis után a füvön, sokat. De ennyit a Stuart-házról.

Fenébe a nagy szavakkal!

Minden ellenkező híreszteléssel szemben a valóság annyira valós mint a kézzelfogható semmi szimulációjának próbaverziója, azaz létezik de minek, van lenni a merre lesz a fáklyásmenet, de a feleslegességbe vezet, miként az Én sem több a látszat megszemélyesítésénél, amikor az akarás veszi át a levés helyét, és rendszerint nyögés lesz a vége.

Ennyi. Ennyi lenne tömören a saját egzisztencialista filozófiám, kár hogy kamu az egész, illetve dehogy kár, akkora értelmetlen und üres egy zagyvaság, hogy a fal adja a másikat. Csak kipróbáltam, milyen az, mikor ezoanyu-hangulatban, egy bölcsészkedő spiritiszta mondjuk speedet vesz be hashajtó helyett, és efféle semmitmondás szorul ki belőle. (Csak speed helyett én még mindig kávéval.)

Mert mostanában komolyan és határozottan tele van a hócipőm azzal, ahogy a mindennapi konyhapszichológia keveredik az ezoterikusnak gondolt ostobasággal, és ilyen semmit nem  jelentő süketelések sülnek ki belőle. 

Konkrétan az taposott belém, hogy a régebben kedvelt Önkényes mérvadó  című, most már Jutyúbos műsor (feat. Robert Puzsér & Horvát Oszkár) egyre fogyaszthatatlanabb. Mikor politika  van terítéken, jönnek a lendületből ordibált puzsériádák, amiktől gyakran kapcsolok is át máshová, de ha azzal végeztek, jönnek a konyhapszichológiák, a mérgező kapcsolatokról, veszteségről és elengedésről, nem is értem, miért kisbetűvel írom ezeket Nagy Szavakat, amikkel persze nem kezdenek semmit, néhány bölcsészközhely elpuffogtatásán kívül, amiket időnként megható privát történetekkel színeznek, hogy például kit vert már pofán egy volt csaja. Az utóbbi rohadtul nem érdekel, az előbbitől meg egy falvédőre hímzett Coelho-novellában érzem magam, és az nagyon nem jó érzés. Nagy fogyasztója voltam mindenféle podcastoknak, de ma már egyre kevesebb, ami nem untat, vagy nem idegesít fel direktben, a tartalmatlan tartalmat se kiköpni, se lenyelni nem tudom, de inkább köpni próbálom, hisz ha lenyelném, meg is kéne emészteni.

Ráadásul ma már bármikor, gyakorlatilag automatikus írással tudok, előállítani ilyen falvédő-szövegeket, ami részben vicces, részben ijesztő, elvégre az Élet Online Iskolájában ilyenekért osztanak doktorit, laikus filozófiából talán. (A nem laikus filozófia az  amit kinyomtatnak és/vagy fizetést ad érte az egyetem fura ura. A laikus meg a fészbukon fertőz.)

Így maradnak a hangoskönyvek, csak azoktól meg fizikailag tévedek rossz útra, de ezt tegnap már feltámadtam. Izé, vázoltam.

Sokféle istenben nem hiszünk

"Ateistának lenni csak annyit tesz, hogy úgy gondolunk Jahvéra, mint ahogy a legtöbb tisztes keresztény gondol Thorra vagy Baalra vagy az aranyborjúra. Ahogy egyszer korábban mondták: "mind ateisták vagyunk a legtöbb istent tekintve, melyben az emberiség valaha hitt". Néhányan pedig egyszerűen egy istennel tovább mennek.“

(R.D.)

Ma van Richard Dawkins evolúcióbiológus 84. születésnapja, aki kétségtelenül az egyik legismertebb, és legnagyobb hatású tudós, legalább is a nyugati világban, mert elbírom képzelni, egy-egy rendes iszlamista sejkségben mennyire be lehet tiltva. Persze nyugaton is utálják elegen.

Dawkins ugyanis nem egyszerűen ateista, hanem kifejezetten vallásellenes, ő már nem úgy tekint a vallásra, mint anno Marx és Engels, hogy az a „nép ópiuma“ (mert a 19. század második felében az ópium volt leghatékonyabb fájdalomcsillapító), hanem mint valami ittfelejtett babonahálózatra, ami csak gátolja a fejlődést, vagy mit. (Azt ugyanis részemről a fene tudja, az emberiség fejlődik-e egyáltalán, hisz a biológiához nem értek, a civilizációs fejlődés  lehet, hogy sima önpusztítás, a kultúra meg eleve nem tud fejlődni, az csak változik, mert nem egy állapot, hanem egy folyamat, ami nem A pontból tart B-be, ahol B jobb mint az A.)

Nem mellesleg a legtöbben Dawkinsnak tulajdonítják a „mém“ fogalmát is, amit a gén mintájára alkotott meg, a kulturális/szimbolikus mimézisre, azaz utánzásra. Mém lehet egy szokás, egy divat, egy hiedelem, és elég béna, hogy ma a legtöbbek számára az egy hülye kép valami ócska, szellemeskedő szöveggel. (A mémek Durkheim szociológiájában még társadalmi tények, mint kollektív tudatjelenségek - mert nekem még mindig erős gyanúm, hogy valójában már  ő is a mámekről írt, csak még nem így hívta őket. De a mém fogalma azóta mémesedett, és divatosabb mint bármely más, eredetileg kultúrtudományos fogalom, csak persze nem úgy használják, nem arra, és nem jól. De egymilliárd kommentelő  nem tévedhet a fotelben.)

És mém lett az a Dawkis idézet, amit tizenéve láttam nagy, piros és felettébb emeletes londoni buszok oldalára  felírva, hogy „Nincs Isten, szóval ne aggódj, csak élvezd az életed!“

Amire volt válasz is, szintén buszokon, ha jól emlékszem az ottani orosz ortodox egyháztól, hogy de, van Isten (inkluzíve túlvilág is, gondolom) úgyhogy  pont ezért élvezd az életed.

Nem tudom kinek van igaza, lehet, hogy én ezért nem élvezem a sajátomat.

natlib.govt.nz

A tartalomfogyasztás buktatói

A média öl, butít és betonba önt, amennyiben néha tényleg nem figyelek alapvető dolgokra, mert fogyasztok. És legveszélyesebb természetesen a könyv, mert arra koncentrálni kell, a háttértévézés mintájára nem lehet háttérolvasni, vasalás  közben, (még jó hogy nem vasalok, de soha), mosogatáskor vagy alvás közben. Kivétel természetesen a hangosköny, én például hetek óta ne jutok előre egy regénnyel, mert  mindig belealszok a második fejezet közepén. (Egyébként Valerij Jakovlevics Brjuszov: A Csillag Sziklaorma című művéről van szó, állítólag sci-fi, de a odáig ugye még sose  jutottam el...)

A múltkor viszont, na jó tegnap, jönnék haza  a város másik, még ennél is boldogtalanabb végéről,  és az első kereszteződésnél rutinszerűen fordultam arra, amerre egyáltalán nem lakom. Csak mert valami közepesen ócska H.P. Lovecraft-novellát fogyasztottam a fülemben hallgatóval, teljesen feleslegesen, mert szerzőnk esetében a közepesen ócska írások képezik az életmű csúcsait, a többi meg annál is rosszabb. 

De arra jó volt a nem tudom már mi a címe, hogy hülyén nézzek magam elé, hogy de tényleg mi a fenét keresek én a Hősök Temploma nevű rém ronda, és ehhez mérten barátságtalan épület előtt? (Érdekes  módon az addig fel  sem merült, hogy miért a keleti temető mellett sétálok már percek óta?)

Onnantól azért  már tudatosan hazafelé mentem, így a guglis útvonaltervező szerint 45 perces sétát megúsztam egy óra tíz percből, de úgy hogy közben kórházba is kerültem. Nem vittek, magamtól mentem, mert beláttam, hogy útba esik, és ott lehet ingyen pisilni úgy, hogy közben nem bírságol meg valami arra járó közeg. Mondjuk egy parkban, a bokor alatt, ahol különösen kínos a bírságolás, pláne ha nincs is nálam kenőpénz.

Szóval a háttérolvasás nem éri meg, nekem tuti nem, mert nem megy, ha nem teljesen vacak az illető hangoskönyv, elkezdek figyelni rá, biztos mert túl sokáig jártam iskolában, és máig benne van a lábamban a bugi, hogy figyelni kell, hátha valaki később kikérdezi.

Ma a Kossuth rádióval próbálkoztam, elvégre ha nem épp  idegesítően pártszerű propagandát tol, unalmas és hiábavalóan felesleges, mint a körhintán indexelni, így aztán csak egyszer fordultam rossz irányba, de  az csak öt percnyi kerülő volt, és közben láttam ludakat: nem gágogtak, de amúgy nagyon lúdszerűen néztek.

p.s. És mikor hazaértem, még mindig rutinból, avagy robotpilóta-üzemmódban ránéztem a Zorigóra is, pedig egy ideje nemigen, és tisztára eltűnt a kétszáz női mell, ami sosem a sporthírekben volt, hanem a száz kerek fenék közelében. Magyarpéretezés van, magyarfocizás, brüsszelezés, oroszukránozás meg trampozás széles nyelvcsapásokkal. Unalmas na, eddig ócska bulvár volt primitív propagandával, most meg már csak primitív propaganda, amire már legyinteni is fárasztó. Na ez nem vonja el a figyelmemet semmiről, pedig néha rám férne. 

Levéd, visszaél

„Érdemes Magyar Pétert összehasonlító górcső alá vetni, rögtön láthatóvá válik, hogy a Tisza nevével visszaél” - Ilyet szólt a valamiért CÖF-nek rövidített Fúde Civil Felcsútista Miafrász elnök-vezérigazgatója, amin én röhögtem egy jót. Ez a szerencsétlen (valamilyen Csizmadia) akkora marha nagy magyar, hogy kicsit küzd a jó édes anyanyelvével, szóval  inkább nagy marha, de legalább vicces. Mondjuk annyi közpénz jellegét elveszítőért, amennyivel őt és elvtársait kitömték, az a minimum, hogy legalább hülyét csináljon magából.

Én tényleg nem sejtem, mi a vihar lehet az az „összahsonlító górcső“, de az alávetést esetében nem érzem megfelelőnek, így indokoltnak sem. Vessék inkább MP-t a górcsövek elé, hadd tépjék szét! A górcsövek.

De ha mégis ragaszkodik az alához, akkor górcső alá kéne tenni, onnan is kivenni, meg van itt valami sós kerekeskút is a jönnek a törökök vonatkozásában (népköltészetileg), és bár a folyók, miként a Tisza is,  a mitológiákban jellemzően nőneműek, de MP nem Katalinka, bár ki tudja, ezekben a genderdsújtotta időkben.

Amúgy Csizmadia elvtárs levédette már a Tisza nevét? Néhai sportszergyártónak tetszik lenni? Mondjuk levédette volna ő a magyar melléknevet is, ha megtehette volna, hisz ő szereti megmondani ki a magyar, meg ki a nem az, ha rajta múlna, MP is csak simán Péter maradna. De ha a Tiszát sikerülne neki, én levédetném a „csizma“ főnevet, csak hogy röhöghessek még egyet, mikor a főálcivil tata simán csak Dia néven szerepelhet majd. (Amúgy László, de azt is levédetem, hisz így hívnak, más meg hogy meri annak hívni magát? Legyen mindegyik Lajos, hősünk tehát Dia Lajos. Levédetés kérdése az egész, tudja apuka, a levédetés a lényeg! Meg a statuálás.)

Szenes társalkodólift-ember

„Ezekre a városi szakmákra sajnos már csak a nagyszüleink emlékeznek“ - Ez is micsoda cím már, miközben a fenének se hiányzik a tejesember, a cipőpucoló a szenesember, ócska munkák voltak ezek, mára meg feleslegesek, az online világban meg hogy is festene egy rikkancs? Szóval nincs ebben semmi sajnos, azt meg eleve nem értem a belinkelt cikkben, hogy a liftesfiú mikor volt utcai szakma? Milyen az utcai lift? 

Én úgy képzeltem volna, hogy az valami inverz bungee jumping, amikor gumikötéllel fellövik az ügyfelet a harmadikra, de nem. Mert egyszer láttam valahol, valami nagyvárosban egy olyan bódét, amit utcai vécének néztem, vagy telefonfülkének nagyon titkos ügynökök számára, aztán kiderült hogy az aluljáróba vezető lift felső végállomása. De nem kezelte külön senki, mostanában már azoknak is van liftre jogosítványa, akiknek semmi másra, úgyhogy gombokat bárki nyomkodhat benne. (Én se vezetek semmit, régebben biciklit néha, de ma már csak áramot, mikor öntestemmel földelem le a zárlatos szakálnyírót.)

Persze a cikk címe a kattintás után már némileg más, nincs benne a sajnos, mert miért is lenne? Senki nem szomorú amiatt, hogy manapság nincsenek már hóhérok, inkvizítorok vagy akik begyűjtik a hullákat járvány idején. Pontosan utóbbiak vannak, csak a kórház alagsorában tologatják a fenti osztályokról begyűjtötteket, nagy fekete dobozokban, amitől a fizioterápiára érkező nénik először a rózsafüzérükhöz kapkodnak, és csak aztán levegő után. (Legalább is nálunk a helyi ispotályban a gyógytornát is az alagsorban intézik. Ahová lifttel lehet menni, ha véletlenül elromlik a lépcső, de liftesfiú ott se nincs.)

A kedvenc cipőm meg vászon, és  nehéz elképzelni, mit kezdene vele egy cipőpucoló, esetleg kimosná, hogy majd hazafelé menet, szárítás után átveszem, de ezt igazából meg tudom oldani otthon is, és akkor nem néznek rám hülyén, hogy az utcán zokniban. Ja, és bizonyos hőmérséklet felett szandált hordok...

Aztán szerepel még a cikkben az ószeres, de az  van most is, csak kétfelé ágazott a szakma fejlődése. Az egyik ágon vannak a régiségboltok, amik ritka ócskaságokat árulnak drágán (mert kell a pénz a villanyszámlára, üzletbérletre, ilyenekre), a másik ágon meg a lomtalanítás szemétkupacain őrt álló gyűjtögetők, akik közönséges ócskaságokat hiénáznak össze, szorgalmasan.

Társalkodónők is vannak még, nekem is volt néhány, ezeknek virágot meg egyebeket kellett venni a születésnapjukra, időnként nálam aludtak, és  volt akikkel együtt kellett laknom, de társalkodás, az tényleg volt bőven, csak porszívóznom is kellett érte. Mondjuk ők amatőrök voltak, a profik pénzt kérnek érte, mint abban a Woody Allen novellában, ahol bölcsészlányok intellektuálisan kurválkodnak, amennyiben fix tarifákért lehet velük beszélgetni mondjuk az egisztencializmusról általában, de Jean-Paul Sartre már feláras! Az meg még inkább, ha ketten vannak a lányok, és még össze is vitatkoznak a korai indián kultúrák civilizációs értékéről.

Amúgy volt olyan társalkodónőm, aki virtuóz módon kezelte a lifteket, olyan is aki, ugyan nem árult újságot, az utcán de írt bele egy szerkesztőségben, viszont cipőt egyikük se pucolt soha, az valahogy mindig rám maradt.

Sötétség reggel

A legjobb az volt, mikor reggel negyed hétkor újra éjszaka lett. Mert a közvilágítást valamilyen automata gondolom mesterséges unintelligencia kapcsolgatja,  amit úgy képzelek, hogy kicsit már digitális, de még eléggé gőzgép, ellenben egy olyan fontos dolgot, mint fel- meg lekapcsolni az utcai lámpákat, azt nem lehet egy emberre bízni.  Mert Géza bácsi esetleg elalszik, és egyszerre süt a Nap meg egy csomó LED-lámpa, Gáza bácsi betép, és viccesen lassított stroboszkópot játszik a Fekvehányás utcával, vagy ilyenek.

E helyett a közvilágítást a napkelte-napnyugta időpontokhoz igazítják, így reggel hat körül (előtt talán) lecsapja a picsába az egészet a Gép, akkor is, ha nem egyszerűen szürke, de kifejezetten fekete (enyhén trópusi jellegű és vihar) felhők borítják az eget, csak hogy legyen odakint is olyan sötét, mint annak a fejében, aki szerint ez jó ötlet volt.

Rémlik, hogy már a kilencvenes években is létezett olyan, hogy szürkületi kapcsoló (vagy még korábban), de itt meg is állnék, nekem négy évig próbáltak elektronikát tanítani a szakközépben, teljesen esélytelenül, úgyhogy nem tudom az hogy működik. Talán valami érzékelő  van benne, sőt ez még biztos, mert valahogy látja a fényt csak nem akar elindulni felé (hacsak nincs kifejezetten szuicid változata is, bár a fene tudja, ezt áramkörökkel hogy lehet megoldani), és annak függvényében kapcsolgat mint egy gép, merthogy az.

De ilyen úri huncutságokra nyilván nem telik a közvilágító cégnél (ami most az elektromos művek vagy nem vagy részben), meg nincs senki ügyeletben, reggel  nyolctól délután négyid melóznak, olyankor egy külön ember felügyeli a lekapcsolt utcai lámpák vezérlését, azt' délutántól reggelig dolgozzon az ótómata. Legalább is így képzelem.

Ennyi erővel persze át lehetne állítani a helyi gyárak munkarendjét is. Hogy a buszsofőröknek is normális munkaidejük legyen, nyolctól négyig, és akkor mindenki kilencre járna dolgozni, már  aki  busszal, haza meg gyalog, mert fél hat körül már  nincs tömegközlekedés, ez nem valami kizsákmányoló rendszer kérem!

Kora reggel a boltoknak nyitva tartanai is minek, aki reggel  kiflit akar, vegye meg előző nap, sőt, szombatonként egy hétre előre, vagy  vegyen friss tegnapit a sarki kifliautomatából.

Ja, és mindenki csak munkaidőben legyen rosszul, mert van ugyan orvosi ügyelet, de csak munkaidőben.

A közszolgáltatásokat eleve vissza lehetne metszeni jól, hisz a  reggeli sötétségen ki akarna bárhová elbotladozni?

Gyula, a francia is

120 éve halt meg Jules Gabriel Verne, eredeti nevén Verne Gyula, a méltán híres író, akiről mindenki tudja, hogy ő írta meg a Némó kapitány a Holdba  című sándormátyást, amit később többen is eljátszottak, például a Sztrogoff Mihály nevű címlapsztár, filmen főleg.

A későbbi Gyula bá' még mint egészen kicsi csecsemő született, szinte napra pontosan száz évvel anyai nagyapám előtt (1828-ban), de már pólyás korában sem érdekelte az ügyvédi pálya (meg a skót ősei), így lett francia író. Ez leginkább azt jelentette, hogy franciául írt, de nem csak számlákat meg leveleket, hanem sok könyvet, amikből olvastam is jó párat, csak olyan régen, hogy már. 

Irodalmilag feltalálta a tengeralattjárót, a dinoszauruszokat valamint az oltári nagy űrbekúrást. (Utóbbi Kurt Vonnegut kifejezése, aki a „tremendous space fuck“ kifejezéssel kommentálta az Apollo Valahány fellövését.) elképzelte a tévét is, de amaga részéről valamikor a 25. századra jósolta a feltalálást, ami fura, különösen ahhoz képest, hogy nála a már a poszt-polgárháborús amerikai veteránok a holdig ágyúzzák magukat. (Persze kézenfekvő a magyarázat, mivel  nem volt tévéjük, nem azt bámulták egész nap, így volt idejük holdutazni. Később már nem, az Apollo-11-et is Stanley Kubrick rendezte, mint az közismert.)

Egyébként szerintem valójában Verne írta a kedvenc Jókai-művemet (oké, csak ezt az egyet bírom), A jövő század regénye címűt, (csapkodó üvegszárnyakkal repülő gépek, meg gőzgéphajtású parlament, imádom) ami témáját és stílusát tekintve is tisztára Verne, gondolom Jókai csak a rohadt hosszú, fárasztó, és viccesen régies nyelvezetű leírásokat  adta hozzá, hogy azért ő is írjon bele párszáz oldalt, pártucat oldalanként. Ellenben a Sándor  Mátyást  úgy lopta mesterétől, Alexandre Dumas-tól, annyira feltűnően Monte Christo grófja ez a Mátyás, foglalkozására nézve szintén gróf, és hősies ingyenélő, egyúttal a várbörtönök kutatója.

Keresek is mindjárt valami rendes szimfóniát hallgatni, mert azért 19. századi kalandregényeket olvasni már vagy húsz éve nincs kedvem. persze lehet, hogy a nosztalgia előbb-utóbb meghozza azt is.

Georges Méliès: Utazás a Holdba (1902) 

- egy kép a filmklasszikusból

Minek?

Miért akarja bedarálni Donald Trump az oktatási minisztériumot? Ez a kérdés szerte a sajtóban, pedig a válasz igen egyszerű: mert nincs rá szükség! (Amúgy is csak pár évtizede van egyáltalán, a republikánusok meg régóta beszántanák.) 

És itt vagyunk mi élő példaként. Jó, hát lehet, hogy nem a legjobb példaként, de ha a rossz reklám is reklám, akkor a rossz példa is például... példa. Nagyon példa! Nálunk sincs oktatási minisztérium, egy nyugdíjas rendőrtábornok (mellékállásban egy verőember-kölcsönző cég alapítója és korábbi tulajdonosa) felügyeli a közoktatást, a felsőoktatást meg az Ormányközeli Közbe Szerzők és Félretolt Politikusok Klubjának tagjai, szigorúan magánalapítványi keretek közt, és ehhez képest van oktatás  nálunkfelénk? Na ugye, hát persze hogy van, olyan amilyen, de a lényeg, hogy a gyerekek oktatva vannak, sok baromságra is, de oktatva! 

Az egyetemisták előtt meg minimum két út áll, mint a hetvenes évekbeli vicc szerint az akkori értelmiség előtt is: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Na  jó, ez nem teljesen igaz, az egyik út egy valami használhatatlan, futószalagon legyártott diploma (és aztán az árufeltöltés, csak oda nem veszik fel mert túlképzett, tudom, tapasztaltam), a másik meg külföldön ugyanez, csak jobb pénzért és  békésebb közegben. Az utóbbinak persze van egy alváltozata is, miszerint a tűnj el innen fiatal szerez egy használható diplomát akárhol, és azzal húz el külföldre, de ez a szűkülő keresztmetszet, mert ehhez kellene a jó oktatás.

Van itt valami paradox csapdahelyzet: Vagy van minőségi oktatás, csak a rendszer egyre élhetetlenebb (nem a kampány  durvul, a rezsim egésze, és ki tudja hol áll meg), és akkor aki teheti, elhúz innen, azaz az állam sok pénzért emigránsokat képez, vagy szar az oktatás, az óvodától az egyetemig valami ideologikusnak hazudott primitív propagandával agyonnyomott, és akkor diplomás betanított munkásokat képzünk, az esélytelenek teljes nyugalmával.

Az látszik, hogy Ártunk és Ormányunk a második verzióra játszik, a „cirkuszt és kenyeret“ sajátosan posztmodern értelmezése mentén. Mert aki diplomát akar, annak lehet, ez lenne a cirkusz, a tűzijáték, a munkás-paraszt vakítás, de ha enni is akar, majd beáll a szalag mellé tizenkétórázni, hisz egy növényvédelmi kommunikáció vagy üzleti filozófia szakos  alapdiploma, pont nem jó semmire. Márpedig a Párt és annak vezére már kijelentette, hogy ő tényleg egy összeszerelő  országot akar,  ahhoz meg kellenek az „olajos bakancsos" melósok, azokat bírja a Dagadt, tehát tényleg úgy oldják  fel az említett paradoxont, hogy adnak is ajándékot meg nem is, van is oktatás, de nem is jó túl sok mindenre. 

A többi már csak hab a tortán, mint a röghöz kötéssel a kivándorlás ellen projekt, vagy az ázsiai  vendégmunkások a hazaárulók helyett, akik álnok módon Amszterdamban pizzafutárok, nem pedig itthon egyengetik a savtartályt az akkugyárban.

Amerika most ismeri fel ennek a stratégiának a taktikai jelentőségét, de ehhez kellett egy Trampli Donáld, aki buta mint a sár, és lám elnök lett belőle, kétszer is, szóval ő bátran bassza a szét azokat az állami rendszereket, amik egyáltalán még működtek arra. Mert a jenkiknél az egészségügy egy rémálom annak, akinek nincs elég pénze, az oktatás még úgy-ahogy tartotta magát, azért vannak ott világklasszis egyetemek (meg rengeteg szóra sem érdemes), úgyhogy ideje abba a lecsóba is belecsapni, csak hogy érezzék a törődést.

Oktatási minisztérium nem kell, környezetvédelmi vagy egészségügyi sem, nálunk sincs, máshol miért is kellenének ilyenek? Dögöljön meg a szomszéd kertje mindig zöldebb is!

A porszívónak például alig van metaszintje

Most az van, hogy vagy öregszem, vagy már gyereknek is kissé óvilági voltam (sokat olvastam, meg ilyenek), minden esetre ahogy telnek az évek, nekem egyre kevesebb a türelmem a fecsegéshez. A múltkor belefutottam egy podcast-jellegű podcastba, a címét borítsa homály, inkább nem reklámozom, ahol két „influenszer“ beszélgetett egy harmadikkal. 

Nem indokolatlan az idézőjel, ők hívták magukat így, de engem nem fertőztek meg semmivel szimbolikus-kulturálisan, viszont egyre idegesítőbb lett az a belterjesség, ami belengte a valamiért „beszélgetésnek“ hívott egymás körbenyalását.

Amikor influenszerek beszélnek egymás közt az influenszálásról, hogy milyen tudatos véletlenszerűséggel építették a micsodát a kicsoda hatására, és hány közös haverjuk van az influenszer-szakmából, az engem annyira nem érdekel, mint aki másnak vermet ás.

Nyilván maradi vagyok, vagy már nem érdekel bizonyos diskurzusok metaszintje (avagy a beszéd a beszédről, a reagálás a reflexiókra adott reakcióra), így ahhoz, hogy rádobjak az életemből egy-másfél órát egy beszélgetés  hallgatására, ahhoz kell hogy legyen téma, már túl azon, hogy milyen fasza is most nekik itt beszélgetni, és milyen fontos a beszélgetés, valamint hogy a múltkor is milyen jót beszélgettek a beszélgetés fontosságáról valahol máshol a másokkal. Akik ugye szintén influenszerek, pontosabban „tartalomgyártók“, de ennél már tényleg az is érdekesebb, ha valaki tök részegen meg akarja mutatni, mi van a táskájában, de helyette simán csak belehány. Egyrészt mert akkor onnantól tudjuk mi van benne, másrészt meg az az gészenek mégis van legalább tétje, ha minimális is.

(Mellékszál: A második legidegesítőbb változata az úgynevezett tartalomgyártásnak, mikor arról megy a duma sokáig, hogy milyen technikai gondok voltak, amiket le  kellett küzdeni, milyen volt a reggeli kávé, amitől Géza nem alszik bele a saját csatornájába, és ugye milyen faszán szól ez az új mikrofon? Részemről filmek esetében sem érdekelnek a „kulisszák mögött“ érdekességek, mert egy olcsó vígjáték drámaiságához nekem semmit nem ad hozzá, ha tudom, hogy a női főszereplő törött nagylábujjal játszott végig, amitől neki ez fájt.)

Én például simán csak grafomán vagyok, de időnként azért van mondanivalóm a világról, ha nem is túl szofisztikált, eredeti vagy egyáltalán érdekes. És kicsit mindig meg vagyok lepve, hogy valakik ezeket olvassák, a helyett, hogy mondjuk üveges sört innának dobozból, levinnék a szemetet a harmadikon lakó szomszédhoz, vagy legalább joghurttal kennék be a sarokban porosodó műfenyőt. Bármilyen efféle extrém sport remek szórakozás lehet, miközben építi a jellemet, meg a leendő pszichiátriai anamnézist.

De egy-egy podcastot hallgatni hadd ne legyen már teljesítendő kihívás, hogy nem érdekel, nem értem a bennfentes dumát, érzékelem, hogy jobbára tartalmatlan fecsegés, de csak azért is kibírom! Komolyan, akkor inkább már porszívózok egyet, sok haszna annak sincs, legalább is ahogy én csinálom, de az érzés... az érzés az szinte már jobb. Főleg ha kissé leporszívózom a sarokban porosodó műfenyőt.

p.s. A hét szava: KENSZELEZ! (sic!) (Avagy kenszölöz, cancelez, mindegy is, én semmibe veszem a törlést, áthúzom a másik oldalra, valamint süket fülekkel levegőnek nézem.)

Az unalom izgalma és néhai érdekessége

A Forma-1 1egyformán unalmas még mindig, én meg kényszeresen nézem, mert kell valami rendesebb kényszer is azon kívül, hogy mindig centire ugyanoda teszem vissza a konyhapulton azt az egy poharat, amiből a kávén kívül minden iszok.

Úgyhogy ma hajnalban felnéztem megtekinteni, illetve felkeltem ránézni a kínai sprintfutamot, ami naná  hogy unalmas volt,  viszont igen tetszett.  Mert Hamilton indult az első helyről, autózott egy nem túl megterhelő  győzelmet, nálam meg működött az orwelli duplagondol, miszerint tudom hogy unalmas a verseny, csak nem gondolom.

Avagy mindig is hülyének néztem a fanatikus Ferrari-drukkereket (vagy szurkolókat? nem, ha az aki drukkol, az drukker, akkor az, aki szurkol, az szurker, egyszerű logika!), a fanatikus fodbalmániákusokat is, ez  csak verseny a show-business keretrendszerében, nem kell belőle vallást csinálni. De mivel a ferráristák azt gyártanak  belőle, a piros autókat mindig is némi gyanakvással  néztem (jó, anyám Hyundai-a az nem számít), most meg tetszik, ha az egyik nyer. A másik persze még mindig nem érdekel, az egész kultúrkörhöz annyi közöm van, hogy kábé húsz éve  szereztem egy olasz nyelvvizsgát, amit soha nem használtam semmire, de még a (ma már csak néhai) nyelvtudásomat sem.

Viszont beleolvastam a Mandinerbe, mert ott mindig remek félagyú  barmok írogatnak, jellemzően primitív és gyűlölködő hülyeségeket (szóval  abban a töménységben már kis híján szórakoztató, nem csak idegesítően szánalmas), hát ott aztán nincsenek elájulva a kedvenc versenyzőmtől. Én meg perverz vagyok, hogy minek megyek oda,  de talán pont ez a lényeg, hogy az ott nem az én buborékom. Mondjuk szerencsére:

„Primitív csimpánz. Köcsög buzi. Kvótanéger. A  Ferrarinak már volt néhány világklasszis versenyzője. De egy ilyen undorító majom még nem volt közöttük.  Korcs feka. Nigger strici. Közutálatnak örvendő undormány. Mocskos buzi nigger. Primitív állat. Fasszopó köcsög.“

Ez egy csokor a legáltalánosabb, leggyakoribb minősítésekből, hiába no, a mandis kommentelők képesek árnyaltan fogalmazni, és szofiszztikált értékeléseket adni bárkiről, aki  nincs, létező személyekről csak ilyen szinten. (És persze megvan  ennek az inverze, Ártunk és Ormányunk, meg az Ő Hazájuk  nevű nácicska párt szép szavakkal feldicsérése.)

Tényleg nem tudom Hamiltonnal mi a bajuk, gondolom a bőre színe, meg hogy sikeres és gazdag (amik mi nem vagyunk), meg van pofája liberálisnak is lenni, és a rohadék ráadásul anyanyelvi szinte beszéli az angolt, pedig nála ennek nincs is sportértéke! (Dajcstominak meg több újjászületés sem lenne elég hozzá.)

Jobban belegondolva, lehet, hogy én is rühellem,  vagy legalább is indokolt lenne, csak sajnos mostanában már nem megy mind hét főbűn, a  középső, az irigység például egyre kevésbé. A rezignált szomorúság meg még a bigott katolikusok szerint sem az. (Torkos az vagyok, meg lenne még a jóra való restség, csak az nem így külön van, rest vagyok én bármi másra is, lehet hogy az irigykedés hiánya is lustaság kérdése  nálam. Lusta vagyok irigy lenni, az olyan fárasztó és idegesítő, a hajam meg amúgy is korpásodik.)

Holnap viszont megnézem a versenyt, hátha lesz valami tájfun, attól szok izgalmas lenni a versenygépjárművek vetélkedése, kivéve ha Hamilton vezet, mert akkor az az izgalmas, hogy nyer-e  egy unalmas versenyen. Vagy valami ilyesmi.

reddit.com

AZ is ír, de az írást inkább megtartom magamnak

Egy kicsit érdekelnek ezek a nagy nyelvi modellekkel működő chatbotok (amiket szoktak mesterséges intelligenciának hívni, de a 'mesterséges' itt fosztóképző, mert amit a közhasználatú változatok tudnak, az csak az egyelőre az intelligencia látszata), néha eljátszom egy ilyennek. és közben azért  jó, hogy már nem tanítok, mert magamtól vért izzadva se biztos, hogy rájönnék, az én kedves hallgatóim szemináriumi dolgozatai közül melyik készült mondjuk ChatGPT-vel. Vagy melyik mekkora arányban...

(Annak idején az is épp elég macerás volt, hogy a gugliban rákeressek minden gyanús darabra, és hát gyanús az volt bővel, de akkoriban csak letöltöttek komplett dolgozatokat, és beadták, néha többen is ugyanazt. Na ehhez képest képzelem, mi lenne/lehet most.)

Az alábbi versnél viszont nincs kérdés, ezt tényleg a ChatGPT írta, illetve írattam vele, kifejezetten Charles Bukowski modorában, a nőkről (van egy ilyen című kötete is), és nem is rossz.  Régebben egyszer már írattam az algoritmussal egy  Dylan Thomas-verset is, az se lett rossz, de Ginsberget például nem tudott, azt nekem kellett megírni.

Valójában mindkettő elég jó szórakozás, írni egy verset valaki stílusában, vagy megnézni, mit hoz ki belőle a gép, "aki" annyi szöveggel dolgozik, amit egy városnyi ember se tudna elolvasni egy életen át, szóval, nála a mennyiségi előny, de nálam a kreativitás  meg az intuíció. Kábé ezek hiánya miatt nem intelligencia a mesterséges, csak az aminek tényleg hívják, egy nagy nyelvi modell, egy tanuló algoritmus, rémesen nagy számítási kapacitással. 

Egyszer már eszembe jutott, hogy  íratok vele cikket is, amit csak le kell javítanom, de egyrészt az tényleg tisztességtelen lenne (miféle óvilági fogalmaim vannak, te jó  ég!), másrészt meg ha végre ráveszem magam, már kifejezetten élvezem az írást, jól esik csinálni. Úgyhogy ha már nem a gép alszik helyettem, és nem vele itatom meg a reggeli kávém, akkor az írást is megtartom magamnak. Ettől a laptopom persze elmosogathatna, azt nem élvezem, de arra meg alkalmatlan. Mindegy, a mű, ami a maga módján tényleg jellegzetes Bukowski, és csak egy egészen hajszálnyit nyúltam bele. (Kihúztam az első versszakot, az szar volt.)

Nők

Sokszor figyeltem őket

a bárpultnál, a piros rúzsukat

a pohár peremén hagyva,

a füstöt kifújva lassan,

mint akik tudják, hogy

bármikor eltűnhetnek,

és te nem tehetsz ellene semmit.

Volt egy, aki azt mondta, szeret,

de közben úgy nézett rám,

mint egy kutyára,

akit bármikor kidobhat az utcára.

és volt egy másik,

aki sosem mondott semmit,

de mikor elment,

valami bennem is kihunyt.

A nők mindig máshol járnak,

mint ahol te vagy.

vagy túl korán, vagy túl későn

értettem meg őket,

és mire megértettem,

már rég elmentek.

Töltök még egy italt.

Rájuk.

A reggeli zene meg valami, amit mostanában találtam. Igen a Sleaford Mods volt már, de ez tegnapi lelemény, és vicces, meg laza, meg jó, meg Bukowski is biztos bírná, ha nem lenne bő harminc éve halott.

Az ítélethez majd vádat is találnak

Elment a pártvezér és kancellár a Birodalom központjába,  elfoglalni Brüsszelt nyilván, és a legújabb aljasságukat lazán azzal kommentelte, hogy de ha valaki kimegy a betiltott, pontosabban általa betiltani óhajtott Pride-ra, azt nem fogják letartóztatni, simán csak megbírságolják. Milyen rendes!

Először is be akarnak tiltani valamit, amit civilizált európai országokban sehol, hivatkozva valami teljesen fals marhaságra (tényleg, a Békamenet szellemi sötétsége nem veszélyes a gyererekekre, ha véletlenül szembe jön?), miközben nyilvánvaló, hogy a gyülekezési- meg szólásszabadsággal van bajuk, úgy en bloc, hisz az veszélyes lehet az ő kényelmes, neofeudális önkényuralmukra.

De engem azért érdekelne (részemről), hogy honnan a faszból tudja, hogy majd hónapok múlva lesznek-e letartóztatások? Ez ugyanis valami pont olyan, amihez egy miniszterelnöknek totál semmi köze, azt majd ott és akkor a rendőrök döntik el (pontosabban az őrizetbevételt), a Dagadt ilyet előre nem deklarálhat. Persze megszokta, hogy ebben a kis országban ő már élet-halál ura (a halálé főleg, emlékszünk még a járványra?), amit ő felböffent tudatalattija mélységeiből, abból akár másnapra törvény lehet, miközben az EU-ban meg a bot a küllők között (ő identifikálta így önmagát), akit viszont a többiek lassan bottal se piszkálnak, inkább kihagyják mindenből ezt kurva nagy világpolitikai tényezőt.

Amúgy az egész alaptörvény-farigcsálós, törvénymódosítgatós, „gyermekvédelem“ mögé bújós erőlködésük teljesen szembe megy például az Emberi Jogok Európai Egyezménye című, korántsem söralátéttel, ami pedig a magyar jognak is egyik alapköve. Lenne. Az agyar jognak már nem annyira, és egyértelmű, hogy Ártunk és Ormányunk egy  sajátos irányba, Agyarország felé próbálja eltolni a komplett társadalmat, pedig az már most sem komplett.

A felcsúti dumájában van valami nagyon A tanú  című műalkotásra emlékeztető mozzanat, hogy ugyanis ő már előre tudja, mi lesz majd egy esetleges polgári engedetlenség következménye. (Az talán mindenkinek megvan, mikor Pelikán épp a „vallomását“ kellene hogy betanulja a nagy tárgyalás előtt, de szól, hogy elnézést Virág elvtárs, ez az ítélet!) A mini szterelnökszerű is tudja már az ítéletet, pedig még a törvény sincs meg, ami alapján majd perelnének.

De közben legalább felettébb megengedő a leendő felvonulókkal, hisz mint a keserédes viccben Lenin elvtárs, közéjük is lövethetne. És egyre nyomasztóbb a gondolat, hogy részéről akár szándék is volna rá, nyilván nem sortűzre, csak valami heveny gumilövedékezésre, és csak a nettó hatalomféltés tartja majd vissza tőle. Hiszen Fletó  elvtárs is rákefélt az ilyesmire, amit ő meg nem szeretne, miközben az európai szövetségeseink véleményére magasról tesz, szóval tőlük akár szívesen rendeztetne egy jó kis tömegoszlatást is. Csak hogy érezze a nép, hol lakik a magyarok istene, aki a Karmelita várszínházból tekint le, és onnan neki csak térkép e táj.

Ja, és nem mellesleg, az egészet rákenné az ellenzékre, hogy ő milyen remekül kormányoz mekkora nagy béke van, de ez ezek az anarchisták káoszba akarják fullasztanai a keresztény-konzervatív Kánaánt, mert azt tudják, hogy Kánaánnak árt a káosz, de azt nem (pedig már tudhatnák egy hete), hogy a forradalom lényege a Rend. Aki lázad, az rendet akar, ő is mekkorát lázad már a Birodalom ellen, úgyhogy rend lesz itt akkor is, ha kő kövön nem marad!

Csak semmi mi lett volna ha!

Ma van a Tanácsköztársaság születésnapja, és röpke pár hónap múlva el is halálozik majd, még 1919-ben, egykor később. (Az idő még mindig relatív, már a múlt se a régi.) A 133 nap nem volt dicsőséges, mint azt gyerekkoromban még tanították, a forradalmak azok közelről és jelen időben véresek, mocskosak, erőszakosak (és nem, nem a Rendet akarják), aztán ha győznek a lázadók, és később konszolidálódik a rendszer, a történelmi távlat meg a jelenkori nyugalom már átszínezheti valami hősies pátosszal az egészet, de leginkább csak utólag. 19-ben ennek esélyes sem volt, túl rövid volt az idő a konszolidációra,  már ha egyáltalán képes lett volna rá a rezsim, hiszen ez később Rákosiéknak se ment, lett a hatalmukból egy fasza kis totális diktatúra.

Hogy a Tanácsköztársaságból mi lett volna, az alternatív történelmi sci-fi, mint ahogy az is, mi lett volna vele a második világháború idején, amihez ugye annyi közünk volt hogy a vitéz kormányzó ellentengernagy benyalt Hitlernek, Nemnemsoha Trianon -alapon. Lehet, hogy ha akkor az elvtársak a pajtások a kormányrúdnál, ők is benyalnak ugyanazért, csak mondjuk Sztálinnak, de ez csak olcsó játék.

Miként a Nagy Mű, ami írogatok már egy ideje, abban például 1914 és 18 közt zajlik a második világháború, mert az elsővé a porosz-francia konfliktus vált (1870-71, esetemben 70-74), és ott a németek nagyon nem nyertek,  viszont francia részről megpuccsolták III. Napóleont, a poroszok meg készültek a már  következő háborúra, így kicsit a Wright-fivérek előtt találták fel a használható repülőgépet, a léghajós légierő erősítésére. Meg a telefont...

Szóval a Tanácsköztársasághoz nincs igazi viszonyom, az én alternatív történelmemben nem is szerepel, de rémlik, hogy általános iskolás koromban, a sötét nyolcvanas években még volt FIN, a Forradalmi Ifjúsági Napok, ahol megpróbálták egybefűzni március 15-öt, 21-et, meg április negyedikét, mely utóbbi eufemisztikusan felszabadulásnak hívtak. Mondjuk pont 45-ben még az is volt, de az a felszabadító, aki indokolatlanul tovább marad, az ugye már megszálló, velünk meg ez történt. (És érdekes fricska, hogy miközben a szintén megszállt Ausztriából 1955-ben végül kivonultak a szovjetek, hozzánk 56-ban méginkább be, legalább nem kellett gondolkodniuk, van-e szabad vegyértéke a Dicsőségességtelen Vörös Hadseregnek?)

Régi mozgalmi emberek dalárdája

FCUK, Pisa, Flakon Geci

A minap a Klubrádióban valami műsorvezető hatszor kért elnézést, csak mert Esterházy Pétert idézve kimondta a fasz szót. Sőt előtte a gecit is! (Miközben fontos adalék, hogy ez a rádió speciel már csak a neten létezik, földi frekvenciája már nincs, így aztán a magasságos és méltóságtalan médiahatóság se baszogathatja, azaz mondhatnak bármit.) Mire az interjúalany, Kukorelly Endre, szintén zenész... izé, irodalmár rögtön közölte is, hogy de nincsnek  ám „csúnya“ szavak.

Pedig vannak, az hogy „tértivevény“ az például rém ronda, miközben a „hulla“ szép és dallamos. Persze itt nem erről volt szó, hanem a trágárságról, az eltartott szimbolikus kisujjról, arról, hogy bizonyos szavak a beszélők közössége által tabusítottak, pontosabban részben, azaz bizonyos helyzetekben azok. (Ha valaki belerúg az ágy lábába az kurvasitenezik, és nem azt üvölti a világba, hogy azt a rézfánfütyülő rézangyalát! Amúgy mi az a rézfa? A réz bányában terem...)

Hogy mi a trágárság, az nyilván koronként változik (százötven éve a segg egy teljesen mindennapi szó volt, a kurva is), érdekesebb, hogy honnan jönnek a minősítések? A fene tudja, ez biztos valami leszivárgó  udvari etikett volt egykor, a felső-középosztály azt majmolta, így terjedt aztán az alsóbb középosztályok körében, és hát egy nagyjából polgári társadalomban ezek a rétegek adták a mintát. Akik meg nyelvileg is meg akarták különböztetni magukat az alsóbb osztályoktól, és akkor jött az etikett, hogy miképp beszélünk, tudunk-e zongorázni,  eszünk-e halat nem halkéssel, vagy hogy bunkóság-e kockás zakóhoz a csíkos nyakkendőt? (Röviden: szépen tabusítva, naná, soha és hát persze.)

Így aztán a trágárság a viktoriánus karótnyeltség korában egyfajta negatív státuszjelző lett, aki azt mondta hogy baszás meg picsa, az annyit is ért.  Az kívül került az úriemberek és hölgyek világán, már ha odatartozott egyáltalán (bárki szerint) valaha is. Aki viszont kimegy az illemhelyre, mert „kisebb dolga akadt“, az nem szarik az etikettre, az társaságbeli, aki (és ez valami irodalmi idézet, csak már nem tudom honnan) a faszát is glasszékesztyűvel fogja meg, nagy kifinomultságában. Mondjuk kezet azt nem mos, azt például XIV. Lajos se tette ilyenkor, csak ha evés közben mártásos lett az ujja.

És ja, a trágárságnak lehet irodalmi stílusértéke, ezt már leírtam párszor, egy jól elhelyezett nemi aktusra, vagy exkrementummal való foglalatosságra felszólítás nyomatékosíthat, szándékosan elidegeníthet (vagy épp közelebb hozhat), provokálhat vagy megnevettethet, akkor nincs értelme, ha öncélú. Dehát ilyen ez a popszakma, az öncélúan ömlesztett bármilyen tónusú szöveg nehezebben lesz irodalmi, mert ugyan lehet művészi koncepció maga az öncélúság, csak minek.

Mondhatni a trágárság az a csehovi fegyver, ami ha ott van a színpadon, előbb-utóbb el kell sülnie, azaz ha bazmegelsz, akkor derüljön ki, hogy tényleg tétje van.

Az persze valószínű, hogy még nem művészet, ha az alkotást az alkotó felettébb élvezi, de rajta kívül senki más. Mert annak az ideáltipikus esete a szarás. Bármilyen jól esik nekünk, tuti, hogy senki másnak nem fog. A trágárság ehhez képest egy enyhébb eset, mert az előbbi ténykedéssel ellentétben, annak lehet esztétikai értéke, miközben a mindennapokban is elég jól be tudjuk lőni általa, hol húzódik a Másik, melyik sávban ember, úgy a gimnázium, a gyár, a gyülekezet vagy a lakótelep konkrétságáig.

p.s. Ha valakinek hirtelen nincs meg, Flakon Geci egy tiranai légiirányító,  akinek a neve albánul nem vicces, magyarul meg hát. Az FCUK meg valami divatmárka, Londonban láttam a boltjukat, és az a megfejtése, hogy French Connection UK, csak rosszra gondoltam tőle többször. Pisa meg ugye a torony a ferde várossal, ami nem pizza.

Felségsértés

Most szó  szerint idézek egy 444-es cikket, mert ebben  a bekezdésben minden benne van a Szép Rút Új Világról az újvilágból, ami a Trampli Donáld új korszaka, azaz őrült, de nincs benne rendszer. Ja, és gonosz is.

"Amerikai határőrök még március elején szúrópróbaszerű ellenőrzést végeztek egy francia űrkutató telefonján és laptopján, aki repülővel érkezett egy Houston közelében tartott tudományos konferenciára. A telefonon olyan személyes, családi-baráti üzenetváltásokat találtak, amikben a kutató Donald Trump elnök tudományos kutatókat érintő lépéseit kritizálta. A francia tudóst ezért először is nem engedték be az országba, majd kiutasították Amerikából.“

És ami hab a tortán, a fazon ellen eredetileg "terrorizmus és gyűlöletkeltés“ miatt indítottak eljárást, bár hírek szerint ezt így, eben a formában már ejtették, de egyáltalán hogy merülhetett fel?

Adott egy tudós, akinek kritikus véleménye van a nárcisztikus pszichopata vénemberről  a Fehér Házban, erre rögtön potenciális terrorista? (Ezen az alapon a fél világ az.) Miközben maga Trampli gyűlöli az emberiség egyik felét, szerintem a nagyobbikat, a másik felére meg simán csak meg van sértődve, úgyhogy ez a gyűlöletkeltés felségsértés lesz inkább, csak Amerikában még sosem volt királyság, így ezt ennyire nyíltan nem merik kimondani/leírni. (Jut eszembe, Mexikónak azért volt már császára, ráadásul  egy Habsburg, I. Miksa, szóval Donáld kacsának lehet, hogy nem véletlenül kéne már Mexikó is, ott van precedens arra, hogy uralgó király lehessen, ha már az egója tróntermet kíván az ovális iroda helyett.)

És értem én, hogy jenkik évtizedek távlatában be vannak szarva terrorizmustól, nem indokolatlanul, de ez, hogy egyáltalán nem gyanús, jól leellenőrizhető alakoknak a telefonjában kotorásznak privát üzenetek után, ez azért már kibaszott egy rendőrállam. Elvégre egy demokráciának sajátja, hogy azt gondolok és mondok a megválasztott vezetőkről, amit csak akarok, egész addig, míg nem tervezek valami csúnyát ellenük. De hogy lesújtó  a véleményem bármelyikről (és nem mellesleg, bármely közszereplőről), hogy például egy ostoba, cezaromán és ettől veszélyes idiótának tartom, az hadd legyen már az én szabadságom.

Nálunk a gyülekezési jogot korlátoznák diktatúrákra jellemző módon, az usából meg kibasszák a felségsértőket, és a mi pártvezér és kancellárunknak az ottani rendszer a modell. Szóval várom mikor lesz nálunk is törvényi tényállás, hogy nem hívhatom a Felcsútok Géniuszát úgy: a Dagadt. (Pedig ezzel nem dehumanizálom, a magam féreg-pozíciójából sem. Maffiafőnököknek rendszeresen ilyen nevük van, Ragyásnak meg mégse nevezhetem, vagy Penge Borisznak.)