Most az van, hogy vagy öregszem, vagy már gyereknek is kissé óvilági voltam (sokat olvastam, meg ilyenek), minden esetre ahogy telnek az évek, nekem egyre kevesebb a türelmem a fecsegéshez. A múltkor belefutottam egy podcast-jellegű podcastba, a címét borítsa homály, inkább nem reklámozom, ahol két „influenszer“ beszélgetett egy harmadikkal.
Nem indokolatlan az idézőjel, ők hívták magukat így, de engem nem fertőztek meg semmivel szimbolikus-kulturálisan, viszont egyre idegesítőbb lett az a belterjesség, ami belengte a valamiért „beszélgetésnek“ hívott egymás körbenyalását.
Amikor influenszerek beszélnek egymás közt az influenszálásról, hogy milyen tudatos véletlenszerűséggel építették a micsodát a kicsoda hatására, és hány közös haverjuk van az influenszer-szakmából, az engem annyira nem érdekel, mint aki másnak vermet ás.
Nyilván maradi vagyok, vagy már nem érdekel bizonyos diskurzusok metaszintje (avagy a beszéd a beszédről, a reagálás a reflexiókra adott reakcióra), így ahhoz, hogy rádobjak az életemből egy-másfél órát egy beszélgetés hallgatására, ahhoz kell hogy legyen téma, már túl azon, hogy milyen fasza is most nekik itt beszélgetni, és milyen fontos a beszélgetés, valamint hogy a múltkor is milyen jót beszélgettek a beszélgetés fontosságáról valahol máshol a másokkal. Akik ugye szintén influenszerek, pontosabban „tartalomgyártók“, de ennél már tényleg az is érdekesebb, ha valaki tök részegen meg akarja mutatni, mi van a táskájában, de helyette simán csak belehány. Egyrészt mert akkor onnantól tudjuk mi van benne, másrészt meg az az gészenek mégis van legalább tétje, ha minimális is.
(Mellékszál: A második legidegesítőbb változata az úgynevezett tartalomgyártásnak, mikor arról megy a duma sokáig, hogy milyen technikai gondok voltak, amiket le kellett küzdeni, milyen volt a reggeli kávé, amitől Géza nem alszik bele a saját csatornájába, és ugye milyen faszán szól ez az új mikrofon? Részemről filmek esetében sem érdekelnek a „kulisszák mögött“ érdekességek, mert egy olcsó vígjáték drámaiságához nekem semmit nem ad hozzá, ha tudom, hogy a női főszereplő törött nagylábujjal játszott végig, amitől neki ez fájt.)
Én például simán csak grafomán vagyok, de időnként azért van mondanivalóm a világról, ha nem is túl szofisztikált, eredeti vagy egyáltalán érdekes. És kicsit mindig meg vagyok lepve, hogy valakik ezeket olvassák, a helyett, hogy mondjuk üveges sört innának dobozból, levinnék a szemetet a harmadikon lakó szomszédhoz, vagy legalább joghurttal kennék be a sarokban porosodó műfenyőt. Bármilyen efféle extrém sport remek szórakozás lehet, miközben építi a jellemet, meg a leendő pszichiátriai anamnézist.
De egy-egy podcastot hallgatni hadd ne legyen már teljesítendő kihívás, hogy nem érdekel, nem értem a bennfentes dumát, érzékelem, hogy jobbára tartalmatlan fecsegés, de csak azért is kibírom! Komolyan, akkor inkább már porszívózok egyet, sok haszna annak sincs, legalább is ahogy én csinálom, de az érzés... az érzés az szinte már jobb. Főleg ha kissé leporszívózom a sarokban porosodó műfenyőt.
p.s. A hét szava: KENSZELEZ! (sic!) (Avagy kenszölöz, cancelez, mindegy is, én semmibe veszem a törlést, áthúzom a másik oldalra, valamint süket fülekkel levegőnek nézem.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése