Nyilván én vagyok a lökött, de órákig bírom bámulni filmen, ahogy Izlandon a szürke ég alatt kopár a táj, persze nagyon festőien az. És az izlandi filmeknek van egy tipikus helyszínük (a Farm), ami mintha minden hasonló darabban ugyanaz lenne, pedig biztos nem, csak arrafelé a farmok nem mutatnak túl nagy változatosságot, miként nálunk sem lehet megmondani egy típusos Kádár-kocka alapján, hogy hol a fenébe is járunk. (Vagy mikor egy sziget-jellegű fesztiválon valaki azt üvölti a telefonba, hogy „...itt vagyok a színpad előtt a, a részeg srác mellett!“ Nem visz közelebb a megoldáshoz.)
De a lényeg, hogy a Magány című, talán tavalyelőtti filmben már megint a farmon vagyunk, legalább is eleinte, mert a konfliktus (és egyben a fél történet), hogy Gunnar, a farmer (nem a nadrág, a morcosabb idősebb pasas, állatokkal) elveszíti a birtokot és beköltözik a városba, ahol ő még soha. A város, úgy tűnik Reykjavík, persze nem egy metropolisz (izlandon ugye olyan eleve se), de mégis fura neki, emberek jönnek szembe az utcán, busszal kell utazni, meg átjön a szomszédból a kiskamasz srác, aki véletlenül kizárta magát. Megannyi kényelmetlen helyzet, és sehol egy ló! Vagy fjord, csak valami lebetonozott kikötő nagy darukkal.
Kiscsávó aztán lassan kezd odaszokni remetebácsihoz (asszem elváltak a szülei), aki egyszerűen nem rutinos abban, hogy kell a városban remetének lenni (pedig sokan művelik ezt igen hatékonyan), ha becsönget valaki, ő beengedi, ha beszélgetni akar vele, ő beszélget, egyszerűen hiányoznak a skillei ahhoz, hogy kell taplónak lenni. A lovakkal nem kellett.
Gunnar meg a fiú hatására kezd városiasodni, vesz egy tévét, meg fagyasztott pizzát (bár magától krumplival enné), pedig ilyenek nélkül évtizedekig elvolt a tanyán.
Szóval ez nem valami borús dráma, de nem is vígjáték, ez egy lényegében kétszereplős középfajú mozi, elég lassú, hogy követhető legyen, elég érzelmes, hogy azonosulható, és elég rövid, hogy ne fárassza le az embert.
Benne van a tragédia lehetősége, csak mert a cselekményhez kell bonyadalom is (megoldás nem lesz, azt nem is vártam), miszerint a srác szülei fejben lepedofilozzák Gunnart, aki megint magányos lesz, és olyan depi, hogy majdnem öngyi, aztán mégsem. Feloldás nincs, de tragédia se, mondom, az egész marad valami középfajú dráma, intelligensen és érzéssel elővezetve. Veszteség, túlélés, feldolgozás vagy fel nem dolgozás, ez ott a kérdés.
Az ilyemire szokás azt mondani, hogy szép, csak filmek esetében a „szép“ az jobbára annyit jelent: érzelgősködő, szirupos-giccses, nyúlós vacak. Ne ez nagyon nem az, ellenben pont az a film, amire a napokban vágytam. Gyakrabban elviselnék hasonlókat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése