Bennem lakó

Mindig jönnek szembe ilyen tutorital videók, főleg angolul, hogy kell írni? Dialógust, leírást, narrációt, bármit. Mintha ez tanulható lenne. Persze, részben biztos, de csak mint festeni, hogy egy darabig haver, egy darabig... Utána már tehetség kell, az valami furcsa okból nélkülözhetetlen. Ha nincs, az ember lehet kritikusan beszóló (mint én főleg), de sose lesz meg belőle  a nagyregény. (Kis személyes: azért küzdök, mint malac a jégen, de az alternatív történelmi abszurd, az olyan, hogy sokat kell olvasni, sétálni, meg bármi mást csinálni hozzá, hogy gyorsan menjen. Lassan megy, ebből is látszik, nem vagyok tehetséges.)

Ellenben azt gondolom, ahhoz, hogy az ember írni tudjon, nagyjából két dolog elég (túl az ábécén persze):

- Tudjon beszélni, az már maga egy stílus, ha az élőbeszédet vissza bírja adni a reménybeli szerző, írásban, kábé modoroskodás nélkül. (Szerintem nekem ez nem megy.)

- Olvasson sokat. Kurva sokat, az írás írott szöveg olvasásából jön, sokból. (Kábé ennyim van, a kurva sok olvasás.  Ami  kényszeres, de élvezetes, kábé mint írni. Csak ne olvassa senki, az kínos. Én se olvasom magam. Vissza. Vagy ritkán. Néha tetszem. Néha menjek a fenébe. Szerintem.

Jut eszembe, az írás az van annyira közvetett, hogy az ember elköveti, arrébb lép és nem néz vissza. Odapisilt valaki a bokor tövébe? Nem tudom ki volt, én már méterekkel arrébb járok, a sliccem is felhúztam, miről beszélünk egyáltalán? Valaki odaírt valamit? Ja, az emberek firkálnak mindenfélét,  kimerülő kutyaól, a királynőt megölni nem kell félnetek, vanni vagy nem vanni, hé paraszt, melyik út megyen le kutyába?

Én nem írok, én értelmiségi vagyok, nem tudom hol született Vörösmarty Mihály, nem olvastam Radnótit, nekem térkép e táj. Néha amit írtam folyton, az nem én voltam. A bennem lakó alanyi szörnyű. A kényszeres, aki kommunikál.