„A piros Johnny Walker szar, a fekete valamivel jobb, a kék igazán jó. Az emberek a pirosat veszik, mert csak berúgni akarnak, de te eddig kék könyveket írtál.“
Az Amerikai irodalom (eredetiben: American Fiction) című mozgóképben adott egy fekete író, Thelonious "Monk" Ellison valahonnan Lózan Cseleszből, aki tanít az egyetemen is, a kritika feldicséri a könyveit, amik azonban nem fogynak. Így a kidójának már nem is kell az új kézirat, az egyetem meg kis kényszerszabadságra küldi, mert összevitatkozik diákokkal holmi faji kérdéseken. Ugyanis ő nem akar sztereotip „Fekete Író“ lenni, amiben biztos van valami, elvégre egy író arról írjon, amihez kedve van, és ne arról kelljen neki, amit a társadalmi szerepei alapján elvárnak. (Én se csak igen nagyon művészi, szerzői filmeket nézek, pedig elég nagy sznob vagyok.)
Aztán meghal a nővére, a másik tesója meg a drog és a homoszexualitás körül matat néhai házassága romjain (mindkettő ok és következmény egyszerre), Monk pedig dafke ír egy regényt, My Pathology címen, ami egy tipikus feketeirodalmi szöveg szarkasztikus paródiája, erre ezt megveszi a kiadó, és mellékel egy igen vaskos csekket is előlegként. Azt hiszem nem veszik a poént, vagy igen, csak nem érdekli őket, mert profitot szagolnak.
Az álnéven (egy kitalált, de szökésben lévő bűnöző bőrébe bújva) írt álkönyvért még egy filmes producer is bejelentkezik, Monk meg közli a kiadójával, hogy oké, jelentessék meg (ha jól értem, azok ott még mindig nem tudják, hogy ő a szerző), de a címe legyen az hogy Fuck! Hátha ezt már nem nyelik le. Naná, hogy lenyelik, sőt később a Fuck-ot jelölnék valami irodalmi díjra is, pláne mert a könyv bestseller lesz. (Nem tudom annak idején hogy fogyott Irvine Welsh könyve, amit a Trainspotting folytatásaként írt meg, de a címadás nála is eladásösztönző lehetett, mert a kötetre ennyi volt írva címként: Pornó.)
Van itt minden: Monk idősotthonba kerülő anyja, aki túl homofób ahhoz, hogy a másik fiú Cliff (az elvált ám bemelegedett) elviselje, a másik író, aki felső-középosztálybeliként gyártja a sikerkönyveket a feketék nyomoráról (szerinte csak hangot ad azoknak, akiknek nincs - mondjuk ebben van valami), a hülye díj, amit hősünk naná, hogy megnyer, meg a trashfilmesek a rabszolga-tematikájukkal, plusz az FBI, mert ők komolyan veszik a kitalált alteregó „szökött bűnöző“ meséjét. De az egész összeáll mégis. Persze elég szájbarágós hozzá, de legalább értelmesen és tűrhető árnyaltsággal mesél fontos dolgokról, dilemmákról.
Hogy ugye a bőrszínnek nem kellene meghatároznia egy művész témáit. Vagy hogy lehet-e írni arról, amit nem élünk át (naná, hisz különben nem lenne sci-fi, de Agatha Christie se), és egyáltalán, a művészet, itt szűkebben az irodalom, az most teremt vagy ábrázol inkább, illetve dolga-e elköteleződni bármelyik mellett is?
A mázlink az, hogy mindezt nem valami etikai-esztétikai értekezés keretében vezeti elő (nekem mondjuk nem lenne bajom azzal a formátummal sem, csak legyen kellően esszéisztikus - mondom, hogy sznob vagyok), ez is egy rendes dramedy, vígjáték és dráma, tú in van. A színészek gondolom elég jók, nincs kedvem ezen elmélkedni, ha egy filmnek van mondanivalója, a színészi játék legyen elfogadható, és onnantól nekem már nem túl fontos, ha viszont a forgatókönyv egy kupac szemét, akkor legyenek briliáns alakítások, különben minek nézem. (Egy-egy színész azért el tud vinni a hátán egy középvackot is, főleg ha szép. Vagy jó a szaga.)
Szóval az amerikai irodalom mint köznév okés, most épp Chuck Palahniuk-ot olvasok (Fulladás), filmnek meg elég jó, végre valami, amin nem akarok gúnyolódni, márpedig és rendszerint gúnyolódni akarok. (Említettem már mekkora rohadék sznob vagyok?)
p.s. Az kimaradt, hogy stílszerűen a film naná egy regényből, Percival Everett 2001-es Erasure című könyvéből készült. Azaz megint egy film egy könyvből, ami a könyvekről (is) szól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése