Jajj...

Ma kétszer (hajnali négykor meg délután) kötöztem újra a kutyadék lábsebeit (és persze leüvöltöttem a fejét, hogy most már valóban veszek neki ilyen tölcsér formájú gallért, csak hogy szívjon ő is kicsit...), és mikor már nyugi lett volna, kiderült, hogy a WC vízben úszik, szerencsére nem az output oldalon, de a tartályba menő csőből jóformán spriccelt a (szerencsére) tiszta víz.

Most a konyhában és a vécében nincs víz, a fürdőszobában mosogatok, a vécé mellett meg tartok egy vödör vizet (leöntésileg), ám lapulevél helyett van vécépapír, momentán az egyetlen civilizációs vívmány nálunk, de gyanús, hogy a szerelő már nem ér ide ma, mondjuk csak felületesen ígérte...

Reggel van, a rádióban esik

És igen, tejjel kifli, ha megyek a boltba, ez már valami fertőzés lehet, hogy kényszeresen régi Kispál-idézetekkel tűzdelek bármit, mondjuk a Kispállal tűzdelt rakott brokkolit még nem próbáltam, de legalább nincs is benne fantázia.

Most viszont politika, tegnap olyat láttam a neten, ami méltó pokorni elvtárs meg rezsi szilárd ATV-s kirohanásaihoz, a fideszes alfasz itt is menekülőre fogja, márpedig kormánypárti droidot ennyire megszégyenülve menekülni látni nettó élvezet, bearanyozza az ember napját. És az ember még azt sem bánja, hogy itt valami rosszabbik-közeli üzletember alázza porba a halászjánosi értelemben vett halászjánost, ez az a perverz pillanat, mikor a szélsőjobbos csávó is szimpatikusabb a fideszkádéenpés khm... szarkupacnál. (Na, csak leírtam.)

A fideszkádéenpés szóvivőkben mindig az a rém vicces, hogy nem tudnak beszélni, nulla a kompetenciájuk a témában, a sajtótájékoztatókról meg azt hiszik, hogy az olyan, hogy bemennek, elmondják, kimennek, kérdés meg nincs. Aztán valaki kérdez, pláne az érintett, és érzik hogy innen menekülni kell, mert különben jön a verbális autodafé, de persze a menekülés ez esetben beismerés, a közönség nagy örömére magukat alázzák porrá. (A felcsúti ezt jobban tolja, ő eleve nem válaszol kérdésekre, péntek reggelente monologizál kicsit az állami rádió humán mikrofonállványának, megválaszolva a maga által felvetett kérdéseket. Kár, hogy a valóság nevű gyanús izéhez neki másfél évtizede nincs köze.)

Van az az eset, mikor annyira központosított a pártos kommunikáció, hogy mindenki ugyanazt a három mondatot ismételgeti, és amikor ez rendszerszerű lesz, menetrendszerűen jön az elbutulás, az átlag fideszkádéenpés szóvivő először kérdésekre nem akar válaszolni, később már nem is tud, aztán elhagyja a gondolkodást, a végén meg csak úgy marad életben, ha naponta öntözik, mint szobanövényt. De a három mondat akkor is megy, a fidesz sajtóosztály (régi nevén MTI), azért rátölti a  hardverre naponta.

Engem ez igazából szórakoztat, az már  kevésbé hogy épp a hazámat basszák szét ezek a szobanövények (illetve viszik el otthonra, saját használatra), és sajnos úgy tűnik, hogy a cinikus hatalomtechnikusok mellett van az a rezsiszilárd-jellegű alfőfideszes, aki annyira döbbenetesen buta, hogy még hisz is abban a sötét ostobaságban, amit szövegel, és megsértődik, ha valaki hitében meg akarja ingatni. De hát ez van abban az országban, ahol a legnagyobb fanatikus szekta az orbán-hívőké. És szerdán volt Szent Orbán napja, aki indokolatlanul a szőlészek-borászok védőszentje, pedig jelen állás szerint a pálinkafőzőké kellene hogy legyen. Az illiberális pálinkafőzőké persze.

Business as ususal

Az irónia a hülyék menedéke persze, de nekem papírom van róla, nem a menedékről, viszont a héten először nagyjából jól érzem magam. Végre péntek, nagyapám a kórházban ma a helyzethez képest rendben volt, kutyadék meg (megcáfolva minden előrejelzést) úgy sétál meg eszik, mintha lenne holnap.

De nálunk itt a Ló Ede utcában a nyár is csak akkor jön el, ha kormányrendelet utasítja rá, viszont mindennapi kenyerünk kukoricás, csak az éjjel-nappali rablótanyáig kell menni érte, a buszok indokolatlanul bordók, ám a világháború még nem tört ki. Esténként helikoter-méretű izék (dongók, dontnó) akarnak bejutni az ablakon, csak szerencsére annyira buták, hogy nem tudják, merre van a felfele,  mindössze annyit, hogy előbb összevissza, aztán majd csak bent vagyunk valahogy. Így meg a kezem ügyébe eső mobiltöltővel is elveszem a kedvük...

És a hétvége végre jó  lesz arra, hogy áteresszem magamon az érzést, máris kedvem van zenét hallgatni, a Gyilkosok, az Őrület és a Hitetlenség jól hangzik (bár a Killers, a Madness meg a Faithless elég mainstream, de csak azért mert ritkán fordítják le a nevüket, semjénzsolti hangsúlyokkal). Úgyhogy marad a főzés, van még két zacskó rizsem, meg vettem egy új flakon majonézt. És valahol láttam egy fél hagymát...

Nehéz (átmenetileg) egyszemélyes háztartást vezetni, mert mást még meg tudok kérdezni, mit főzzek, de nekem gőzöm sincs, aztán bámulom két napig a paradicsomos spagettit, hogy akkor ebből én most miért főztem egy vödörrel??? Valaki szólhatott volna, hogy elég két tányérral, nem mintha tudnám, ahhoz mennyi száraztészta kell.

Kusza vagyok, de már csak félig elhagyatott, sebeket kötözök a kutyán, aztán leüvöltöm a fejét mert letépi a kötést, és egyenletesen eloszlatja a szönyegen a darabokat, a következőt mondjuk nem is meri lepiszkálni, meg ugye alszik, és álmában legfeljebb csönget egy picit...

A következő buszon, rajta leszek én is!

Napos oldalon áll

 Ahogy utánanéztem a számoknak, a helyi kórház nagyon komoly bővítését (a fél intézményt vadiúj, rendes épületekbe költöztették, plusz kaptak teljesen új felszerelést) 12 milliárdból hozták össze. És kérdezném csendes elkereseredtettséggel, hol van ez ahhoz a háromezer (írjuk ki nagybetűvel: HÁROMEZER) milliárd forinthoz, amit a jó esetben felesleges paksi bővítésre szórnánk el. Amire már súlyos tízmilliárdok mentek, úgy, hogy egyetlen ásónyom sem történt, de a csodásan felújított kórházban meg hiány van tiszta ágyneműből, orvosról, meg képzett ápolóról már nem is szólva. Mondom ezt úgy, hogy nagyapám ott fekszik, reménytelenül, vergődve, rossz látni.

És mikor egy kollegám ilyet kérdez, hogy „Találkoztál-e a Nagy Celluksszal?”, akkor azért elröhögöm magam végre, ugyanis nem találkoztam. Nem is igazán köszönnék egy nagy celluksznak, szerintem ezek olyan önhitt ragasztószalagok, én amúgy is szigszalag-párti lennék. Aok szerények és hatékonyak.

Részemről a politika menjen a fenébe, én mostanában az életet igyekszem túlélni (nem könnyű, de húsz euró plusz áfa áron nem küldök majd semmit), spirituális szinten pedig materilaista leszek, a gurum nem hív majd vissza, de legalább karmikusan nem, amúgy pedig a csajom, ha van, a két lábára áll. (És barackos kert a nyár...)

Háttérhatalom, bálvány, miafene?

Olvasom az interhálón, hogy a magyarművészeti akadémija (szerintem így kell írni, egyéb változatok engem aláznak meg, aki magyar és nem művész, csak bírja) szerint az Oscar- meg a Nobel-díj az valami nemzetközi (aka: internacionalista) összeesküvés, illetve pontosan idézve hamis bálvány. Miért bazmeg, egy igazi bálvány az már jó lenne, kérdeném. Persze, csak nagy tokája van, ostobaságokat beszél és viktor a keresztneve, na őt ugrálják körbe a táltoslovas agyhalottak. Akik művésznek képzelik magukat, pedig csak szánalmasak, szeretik a Ligetet beépíteni szörnyszülött épületekkel, és nyilván a fideszkádéenpére szavaznak majd. A sok hüjéje.

De Kertész Imrét meg kell védeni, egy ilyen kaliberű író igazán nem szorul rá, de ő annyira világszínvonal, hogy a Kudarc című regényt akkor kezdtem újraolvasni, mikor befejeztem, nem bírtam volna abbahagyni. Ilyen pedig egyetlen más íróval sem történt meg, legalább is esetemben. (Azt meg nem hinném, hogy a felcsúti és sleppje egyetlen Kertész-könyvet olvasott volna, lassan azt sem, hogy az utóbbi húsz évben egyetlen könyvet is.)

És a legidegesítőbb, hogy ezek a műveletlen bunkók művelt, ám ízlést nélkülöző hatalommániás bunkókat neveznek ki kulturális tótumfaktumnak, a bunkó vezír legnagyobb örömre és elégedettségére. Még szerencse, hogy a könyvespolcomhoz nem nyúlhatnak. Miként a valódi kultútrtörténeti dolgokhoz sem.

Me First and Gimme Gimmes

Új kedvenc zenekarom van, a címben említett, nyálas világslágereket dolgoznak föl harrcore-punk viszonylatban. Egy Over the Rainbow punk-speed metal értelmezésben egyenesen tökéletes, arról meg nem is szólnék, hogy ne sírj értem ardzsentína, pedig az is majdnem jó

Bocs, hogy nem írok sokat, ötletem volt mára is, de a kórházjárás, meg a vonatkozó dolgok kicsit levesznek belőlem, pedig maga a felcsúti háttérhatalmazott, a szíjjártópéteri értelemben vett szíjjártópéter pedig csak simán hülye volt (ami nem rossz a rogánantali értelemben vett lázárjános szánalmas sorosozásiág), de a kutyadék mintha jobban lenne. És valljuk be. ez fontosabb... (Nagyapámért meg drukkolok, ő is kórházban...)

Dudlikutya

Most jön a nem vidám bejegyzés: haldoklik a kutyám, lehetne árnyaltabban fogalmazni, de  minek, nem tud lábra állni egyáltalán, márpedig ha egy tizenhat éves labradori nem tud lábra állni akkor annyi neki, idáig tolta a biciklit. Most várom az állatorvost, de nem hinném, hogy érdemben tudna tenni valamit, legfeljebb,hogy elaltatja. Gondoltam, hogy még idén eljön ez a pillanat, de nem erre a hétre vártam. Fáj, na.

Update: dudli kapott két napot, hátha használ a gyógyszer, a jelek biztatók, ma esete már fölállt, és sétáltunk is.

Találk

Most esett le, hogy ma van az évfolyam-találkozó (vagymi), merhogy húsz éve diplomáztam a csudálatos szombathelyi főiskolán. Amit amúgy Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolának hívtak akkor, ami nem rossz, állítólag lehetett volna (a nyolcvanas években) Leonyid Brezsnyev Tanárképző Főiskola is, nyilván ’96-ra ez megváltozott volna, de ha véletlenül nem, most dugdoshatnám azt a diplomámat. (A másikkal nincs gond, azért lehúztam még öt évet az ELTE-n, csak azt meg a bölcsészkar állította ki, miközben én meg az ötből négy évig a Szociológiai Intézet hallgatója voltam, csak közben integráltak minket.)

Az évfolyam-találkozó meg olyan, hogy először mentem volna, aztán mégsem, az ötévesen még voltam, de az elmúlt tizenöt évben nem érdekelt a dolog, akkor miért pont most kezdjen, meg nekem a felsőoktatási emlékeim/identitásom az mégis inkább az ELTE, már csak számszakilag is, ha már oda jártam tovább. (A felejthető meg a PhD-kurzus, az csak három év volt, levelező-megalázó tagozaton, de legalább a disszertációmat sem fejeztem be soha, pedig menő lenne doktornak lenni, különösen a villamossági gyár viszonylatában...)

Igazából nem járok semmilyen találkozóra, se általános se középiskolaira, a főiskola is sztornó, de legalább az egykori szociológus évfolyamtársaim jó fejek, tudtommal még senkinek sem jutott eszébe ilyet szervezni, ami dicséretes realitásérzékről tanúskodik. Nem akarok gyerekfotókat nézni (a kis Xavér harmadik lett a kerületi kutyaúszó-versenyen), válási történeteket hallgatni, meg ócska munkahelyi sztorikat (egy időben halbelezésből éltem, de ma már a Ló Ede Művelődési Alközpontban vagyok egy irodában, bár nem tudom pont mit csinálok) olyan emberektől, akikkel nem volt igényem kommunikálni másfél évtizedig.

Majd nyilván tesznek ki a fácséra fotókat, azokat jól megnézem, elég az nekem, nem utazok és nem veszek szuvenírokat, a világ másnak szép. Én meg fel! Támadok!

Mialatt az ég

Miközben azon gondolkodtam, mennyire vacak az életem, rájöttem, mennyire jó.

Először is: a világ azon felső tizedéhez tartozom, aki jól él: nem éhezik, nem akarják megölni, van hol laknia, sőt indokolatlanul sokat mászkál Angliába.

Másodszor: láttam már Super Bowlt nyerni a kedvenc csapatom, a Green Bay Packerst.

Harmadszor: Petra.

A határok

Kevés dolog húz fel jobban, mint egy halálra éheztetett gyerek. Pontosabban semmi, ez az emberi minőség legalja, egy olyan morális pöcegödör, ahonnan már nincs kiút. És mindig van magyarázat, a hatóság nem látta, a szomszédok nem akartak balhét, a szülők meg agresszívan léptek fel.

És tessék mondani, nem lehetne azt csinálni, hogy ha erős a gyanú, megy valaki, akit nem mer pofán verni a szülő, egy erős ember, aki nem agresszív, csak benne van a bugi  lábában? Ez még nem lenne erőszak vagy kényszerítés, csak jogosnak tűnő védelem. Senki nem látott még rendőrt, aki megakadályozza a jogsértést, és nem csak helyszíneli? Pedig alapvetően erre is tartjuk őket, normál esetben nem kellene másfél éves kisgyererkeknek éhen halniuk, mint ez nem először esett  meg...

Én szeretek itt vicces lenni, de most nem ment, bocs, mondom ezt én mint nem szülő, képzelem mi lenne, ha igen... Akkor nyilván vért akarnék inni, és igazam lenne...

Adóbe vallás

Az adóbe (egyesek szerint adobe, de szerintem az valami kompjúteres huncutság) vallás egy érdekes vallás, évente egyszer megyünk templomba miatta, ami feltűnően hasonlít egy postára, csak sokkal többen vannak, és az emberszagot idegeskedéssel kompenzálják.

Én pedig jó szokásomhoz híven idén is az utolsó (jó esetben az utolsó előtti) pillanatra időzítem a vallást, be. Viszont a három alapvető elemből idén kettőt megtaláltam, azaz van ilyen navos nyomtatványom, a munkahelyemtől kapott igazolásom, de hogy a kiadónál mennyit kerestem, arra nincs dokument, szeretném azt hinni, hogy elfelejtettek küldeni, de nagyon tuti, hogy elhagytam/kidobtam/megette a kutya. Szerintem tavaly erre az utóbbira fogtam, úgyhogy idén töredelme voltam a pénzügyessel, és vállaltam, hogy simán rendetlen vagyok, már ha még tt dolgozik a jó fej pénzügyes nő, mert ugye évente egyszer kommunikálok vele. Amikor május 18-19.krnyékén felsikítok, hogy lökje át ímélben azt a két számot, amit be kell írnom, sürge-sürge, no meg bocsi ofkórz.

Valójában mindig is magam csináltam az adóbevallásom, már  fősulis-egyetemi évek alatt is, és innen visszanézve elég meglepő, hogy nem késtem soha, sőt még késő esete sem álltam soha a postán. És csak egyszer hibáztam, mikor nálam az jött ki, hogy visszajár valami nyolcezer forint, erre a hivatal írt egy nagyon hivatalos határozatot, hogy márpedig az inkább nyolcvanezer. Lehetett volna nyolc napon belül fellebbezni (mindig ez a nyolc...), kicsit töprengtem is rajta, aztán gondoltam ők a hivatalos hivatal, nálam jobban ismerik a szabályokat, egyébként is a dalmát tengerpartra vágyom, ők fizetik a hotelt meg az útiköltséget, a költőpénzt már én is tudom állni. (Ebből is látszik, hogy nem mostanában volt.)

És most gyorsan megnézem a frímélt, jött-e valami reakció, ma még az is megfelel, ha nem dobla vissza a mélerdémon, mondván, hogy már nem létezik a cím...

De ez az adóbe nem jó vallás, még szerencse, hogy csak évente egyszer kényszerít rá az állam. Aki persze én vagyok, nem is értem magam.

Máma már nem hasad tovább

Valami egészen valószerűtlenül élek a világban, ma délután aszonta a zöldséges, hogy citrom az nincs, mert minek, de kenyeret azt nála vettem, a zöldségesnél.Ahol citrom nincs. Elképzelném még a vegetáriánus hentest, a kézműves mekdonáldszot meg az ügyfélbarát rájenert, meg a számlaképes prostit. Az utóbbihoz nyilván semmi közöm, az utolsó prosti akivel találkoztam, segített beszállni a taxiba hazafelé, miután elütött egy autó, úristen micsoda történeteim vannak...

De ma már a legkomolyabb sztori az, hogy itthon felejtem a buszbérletem, a  munkahelyemen a lakáskulcssom, és persze húsz éve nem lakom a rálóczi tér környékén. Pedig néha jól esne...

Kényszerek

A kormány „tájékoztató kampányt” indít a „kényszerbetelepítés elleni népszavazásról”. Igen, tájékoztató kampánynak már megint a tőmondatos üzengetést hívják, nem tudjuk kinek, mert címzett az nincs. A ’Brüsszel’ az elég homályos címzés, laknak ott páran, Jean-Claude brüsszeli pék például magára vegye-e vagy sem, kérdéses. És ha azt mondjuk, hogy hát tudjuk, hogy a brüsszeli székhelyű nagy nemzetközi szervezetről van szó, az még simán lehet a NATO (Felcsúton tudják ezt egyáltalán?), hadat üzenni meg plakáton sem kellene. A szövetségeseinknek pláne nem, a magyar kormány eddig is a bunkót játszotta az EU-ban, azt a klubtagot aki évekig kuncsorgott a felvételért, aztán mikor végre tag, berúgja az ajtót, a padlóra köp, lehányja az első szembe jövőt, és mikor az kikéri magának még neki áll feljebb: Maga dumál, ember? Nézzen már magára!

Most épp ez van, ez a kikérjük magunknak. Ha már  megoldás részei nem tudunk lenni, legalább a problémáé leszünk, a felcsútinak szerintem mindegy, amíg itthon hízik a bankszámla, külföldön meg ő van a címlapokon. Elvégre a rossz reklám is reklám, kérdezzék meg Trump Donáldot, a politikai is mosópor, avagy akkor van véged ha már nem beszélnek rólad. (Bástya elvtársat már meg sem akarják ölni? Bástya elvtárs már le van szarva?). Hát most pártunk és kormányunk tesz róla, hogy beszéljenek rólunk, ebben csak az a kínos, hogy ebben a többes számban én is benne vagyok, pedig nem akarok, az én nevemben ne legyen primitív fasiszta a kormány.

Ebből, és csak ebből a szempontból még jól is jöhet a népszavazás, ha elég sokan maradnak otthon, talán máshol is nyilvánvalóvá válik, hogy a köpcös paprikajancsi mögött nincs többség, hiába ugrál, és kiabálja vörös fejjel, hogy „a zemberek, a zemberek”.

És persze nem menjünk el szó nélkül a plakátok finom, szofisztikált szóhasználata mellett, aszongya „kényszerbetelepítés”. Ez rímel arra hogy kényszervallatás, kényszermunka, meg arra, hogy kitelepítés, egyik sem hangzik valami jól, pláne a magyar történelem kontextusában. Más szinte látom, ahogy rosszul öltözött, szomorú tekintetű szíreket rugdalnak le a marhavagonokról Rákosrendezőn morcos csendőrök rendőrök, hogy mocskos arabok, mostantól itt kell élnetek, de aki pofázik az búcsúzóul kaphat egyet a pofájára. És ők fásult, beletörődő tekintettel indulnak el a buszok felé, aztán elnyeli őket az újpalotai lakótelep sivataga, és a Németországban ragadt rokonok egyre ritkábban kapnak tőlük egyre rövidebb leveleket, aztán már az sem... (Újabb kép: piramis gyorsan épül, rabszolgák gyorsan jajgatnak - Karinthy amúgy)

Valami ilyesmi lehet a kényszerbetelepítés, hát  kultúrember tényleg csak ellene szavazhat. De most tényleg: nem akarom, hogy az unokáim nyomasztó emlékkiállításokat nézzenek meg a kényszerbetelepítésekről, sok fekete-fehér fotóval, meg a túlélők döbbenetes beszámolóival a Terror Plázában.

De mivel nincs is olyan, hogy kényszerbetelepítés (kényszerbetegség az van egy rakás a kormányoldalon, effelől nincs kétség), megint csak két dologról lehet szó. Egyfelől kell a kormányzati hiszti, az mindig kell, mert ha hiányzik az aktuális ellenség aki ellen harcolhatnak, a végén még dolgozni kellene, azaz kormányozni, abban meg nincs gyakorlatuk. (Ez mondjuk valóban elég meghökkentő: a rendszerváltás óta a felcsúti volt a legtöbbet miniszterelnök az összes közül, és nyilvánvalóan ő foglalkozott a legkevesebbet a kormányzással, nála Bajnai is rutinosabb a témában.) Másfelől pedig egy ilyen tájékoztató kampány, ha már nem tájékoztat senkit az égvilágon semmiről, remek alkalom újabb pár százmillióval kitömni néhány haver zsebét, kár hogy magát a népszavazást még nem lehet kiszervezni egy magáncégnek, mekkora buli lenne ez a mészárosésmészáros káefté legújabb, erre alapított üzletágának.

Mondjuk őszig sok idő van még, lehet hogy addig ez is eszükbe jut.

Stratégiai hajók

A buszgyártás lesz a magyar ipar zászlóshajója. Ezt bírta mondani a főminiszter. A héten. Múlt héten a fegyvergyártás lett volna a zászlóshajó, ami nem létezik, de ebben nagyjából közös a buszgyártással. Aztán volt már az élelmiszeripar a zászlóshajó, a könnyűipar, szóval inkább a zászlóshajó-gyártás lehetne a magyar ipar új zászlóshajója, csak jó nagy hajókat gyártsunk, hogy férjen rájuk összeszerelt mercédesz, összeszerelő-készletben árult busz, mangalicakolbász, házipálinka meg fehérvári huszárok.

Szólhatna már valaki ezeknek a közgazdasági zseniknek, hogy az iparnak nem kell zászlóshajó, nem 1950-et írunk, a gazdaságot meg meg már rég nem az ipar húzza, bármennyit is fantáziál a felcsúti a koszos kezű, sáros bakancsú munkásokról, mint a jövő zálogairól. (Bár az én fantáziámban ez simán lehetne az ő jövője.)

Űrszondákhoz kellene szoftvert fejlesztenünk, szárazságtűrő növényfajokat, nagy sebességű vasútvonalakat és rákgyógyszereket. Csinálják is ezeket tehetséges emberek, nálunk is, de a fideszkádéenpé nagykutyáinak a technológia csúcsa a busz, azt még pont felfogják ésszel, meg vannak gyerekkori ikaruszos emlékeik, mikor mi láttuk el busszal a fél kágéestét. A buszgyártást pont azért kell hogy zászlóshajó legyen (vagy a hajógyártás zászlósbusz?), amiért kell a felcsúti kisvasút meg a házi pálinkafőzés: a pártvezér és kancellár gyerekkori becsípődései határozzák meg az aktuális irányt.

Az aktuális irányt meg az szabja meg, hogy momentán a békávénak kell százötven új busz a hármas metró felújítása miatt, nosza fejlesszünk fel egy egész iparágat, aztán csak lesz majd megrendelés később is. Mondjuk a lengyelektől, akik most is jobb áron szállítanának jobb feltételekkel, de akkora haverok hogy csak vennének tőlünk drágán, ha már mi is veszünk tőlük... izé, ilyen dolgokat, meg azokat kis bigyókat vodkával. Ja, meg a tehenes karamellát. Na ezért cserébe, ők ne gyártsanak buszt egyáltalán olcsóbban, vegyék a miénket, ha már.

Még szerencse, hogy jövő héten már más lesz a zászlóshajó, ez a kormány igen jó abban, hogy nagy tervekről dumáljon, aztán nagy erőkkel ne csináljon semmit (már a százmilliós tanulmányok megrendelésén túl), de ezeknek ráadásul kényszeresen neveket is ad. Van itt minden, a Széchenyi-tervtől a Darányi-terven át a Szent Kleofás Már Megint Lebuktunk-tervig, ma már valószínűleg egy Szigony utcai csőtörés kijavítása is Pityinger László-terv néven futna.

Viszont lehet találgatni, mi lesz a következő zászlóshajó avagy stratégiai ágazat (ez a kettő ugyanaz, csak néha kerülik a szóismétlést), én a filmiparra és a főzésre tippelek, elvégre ugye az Oszkár-díj az mégis csak Oscardíj, meg van itt ez a Bokűz Dór (ez vagy valamilyen ajtó, vagy görög oszlopfő, majd eldől), ahol főznek és egy most egy magyar nyert, és mások már azon tövig rágták a körmük, ahogy bevásárolnak a versenytálakhoz... Mindegy, ebből a végén még a szíjjártópéteri értelemben vett lázárjános is összerogánantaloz valamit, hogy csak a kormányzat legstratégaibb ütőképeseit említsem.

Esetleg lehetne még a várbaköltözés-ipar, abban nálunk most nagy pénz van, igazi húzóágazat (ez már majdnem stratégiai), bár kétséges, hogy külföldre mennyire eladható, de legyünk optimisták. Lehet, hogy pár év múlva már magyar várbaköltözési szakmérnökök működnek szerte Európában, nem lesz olyan jelentős várbaköltözési projekt, amiben ne lennének benne, a magyar várbaköltözési szaktudás lesz a fő exportcikkünk. Ha meg nem, majd a buszok, házipálinka meghajtással. A lényeg a stratégiai zászló, meg a hajós ágazat.

Antiutópia

Dolgozni annyit tesz, mint túlélni a munkaidőt, kivéve ha az ember szereti a munkáját, de ilyet csak igen elvetemült biztosítási ügynökök mernek mondani. A dolgozó ember (mit ember, néptömegek!) célja tehát minél kevesebb munkával minél több pénzt keresni, illetve megtalálni az optimumot, ahol még nincs hányingere attól, hogy munkába kell indulni, és már keres annyit, hogy nem hal éhen és még kutyája meg hobbija is lehet. Ebből a szempontból a legjobb a fáknak: ők nem indulnak dolgozni, és bár a munkájuk elég unalmas (álldogálás, szélben hajladozás, ilyenek),a megélhetésük úgyszólván semmibe sem kerül, és lehetnek kutyáik, bár szerintem nem örülnek nekik.

Az ember azonban a bűnbeesés által arra kényszerül, hogy homloka verítékével keresse meg a betevőjét (amennyit izzadok már rég gazdagnak kellene lennem, csak mondom, már ha a betevő az pénzt jelent), méghozzá úgy, hogy tőke híján kénytelen áruba bocsátani egyetlen tulajdonát, a munkavégző képességét. Bár ez utóbbit speciel Karl Marx mondta, de mindegy, ő is egy nagyszakállú ingyenélő volt, szóval kolléga, csak kisebb méretekben dolgozott, és persze ő sem tehetett a sok disznóságról amit később a nevében elkövettek.

És persze ez amit ma csinálunk igazi elidegenedett munka, mert ha nem vagyunk egyéni vállalkozók (vagyis igaziak, nem olyan számlaképes bújtatott alkalmazottak, akik után nem akarnak fizetni a tulajok) akkor valaki más cégénél, valaki más eszközeivel állítjuk elő a hasznot valaki másnak, aki nem mi vagyunk, eltekintve a skizofrénia minősített eseteitől, de egy skizofrén meg nyugodtan zsákmányolja ki magát. Ha az államnak dolgozunk, esetleg gondolhatunk arra, hogy az állam legalább mi is vagyunk, de ez meg csak politikai filozófusok szépen hangzó hazugsága, látjuk jól, hogy az állam valahogy mindig ők, szóval életbe lép az alapeset.

És amikor aztán másoknak dolgoztunk  jó sokat, és másoké lett a haszon, abból csak annyit csorgattak vissza nekünk, hogy éhen ne haljunk, akkor mi örülünk, hogy legalább van munkánk, miközben Afrikában éheznek, Amerikában meg verik a négereket.

Az lenne az igazi, ha mindenki olyan munkát végezne, amilyet szeretne. Ekkor a világ egyik fele nem csinálna semmit, a másik fél nagy része a médiában dolgozna (ahogy például a tévécsatornák szaporodnak, nagyjából jutna is hely nekik), az elenyésző maradék meg csillagász, űrhajós, autóversenyző vagy pornószínész lenne, esetleg mindez, ebben a sorrendben. Nyilván pár év alatt kihalnánk, de addig mindenkinek jutna jakuzzi, vödrös vaníliafagyi meg saját naplemente, aztán jönne a következő értelmes földi faj, eltartana pár millió évig, de a bolygó végül is nem siet.

Ha viszont mégsem jó ez a forgatókönyv, akkor maradjon mindenki a nemszeretem munkájánál. Kivéve persze engem, nekem még az ökoszisztéma összeomlásának veszélye nélkül jutna olyan munka, amit szeretnék. (Ez egyébként – és szerintem említettem már – az lenne hogy én ülök a fotelban és könyveket olvasok, néha(!) utazom is, és ezért rengeteg pénzt kapok. Jobban belegondolva, a középkorban például tuti kódexmásoló szerzetes lettem volna, meg kolostori könyvtáros. Olyan jó genyó, mint a Rózsa nevében.)

Mi 30?

Régi és ócska közhely a „régen minden jobb volt”, nem is igaz persze, de ma rájöttem, a pontos jelentése az: „Harminc éve minden jobb volt!”

Mindenhol szembe jön a hülye nyolcvanas évek-nosztalgia, akkor volt csúcson a popzene, akkor a férfiak már nők voltak és viszont (Boy George és Grace Jones megvan még valakinek?), koptatott farmer volt és tapsolós dobgép, no meg az érett, és a sajtokhoz hasonlóan ettől szagos Kádár-rendszer nálunk, jugoszláv nyaralással meg Donald-rágóval. Mit mondjak, az is hülye, akinek ezek hiányoznak.

Pedig ha valakit ’86-ban pofán vert a rendőr, az kérem pofán volt verve rendesen, nem úgy mint ezek a maiak, Korda Györgynek még volt haja, bár már akkor is csak vinnyogott éneklés címén és pont ugyanezeket, a helyi áruházban meg csizmás szovjet tiszteket lehetett látni, ahogy farmert vesznek. Kilóra amúgy, láthatóan annyi volt a kérdés, hogy hány mázsa fér egyszerre egy tankba, mert náluk már aranyárban mérték. Na ez után érezzen a fene nosztalgiát. És a nagyon szubjektív felé kanyarodva: harminc éve én épp tizenkét éves voltam, és bár hozzájutottam életem első Queen-kazettájához, semmi pénzért nem lennék újra kövérkés, szemüveges tizenkét éves. Kövér, szemüveges negyvenkét éves vagyok, csak már sokkal kevésbé lógok ki a korosztályi átlagból, lassan a kopaszodáson is dolgozom. És ahogy a reklám mondja, a hajam még mindig korpásodik, de teszek rá. Sampont.

Ez, hogy mindig nagyjából harminc évnyit nosztalgiázunk vissza (a magyarok ősi hagyománya a lóról hátrafelé nosztalgiázás) valószínűleg a generációváltásokkal függ össze, de így este nyolc felé már hazament belőlem a szociológus (a közelben lakhat, mert néha csak úgy átugrik dumálni), szóval ezen már nem agyalok, meg úgyis igazam van mint néha. De ha újra divatba jön a műbőr kacsatánc műbőr kalapban, a bundesliga-frizura meg a Modern Talking, én fegyveres felkelésre fogok felszólítani, és illegalitásba vonulok Monte Miafas hegyei közé.

Mégsem hagymás rántotta

Egyik munka utáni első hír volt, hogy megkezdődött a BoküzDór (vacakoljon a fene a francia helyesírással): „Ma este vásárolnak a versenytálakhoz.” Basszus, ez most olyan mint a forma-1 esetén az időmérő, vagy ez már a verseny, hogy vásárolnak a tálakhoz, komolyan hiányolom az élő közvetítést („Kovács a brokkoliknál válogat, nagyon megnéz minden darabot és neeeem veeeszi meg,  mit jelent ez majd a versenytálnál, úristen, micsoda izgalmak!”)

Az a gond, hogy nyomorult panelproli vagyok, nagyjából nem érdekel a fine dining, az én tojásos nokedlim az olyan, hogy napokig bírnám enni, oszt’ jónapot. Bármerre jártam eddig, mindenhol alapvető tapasztalat volt, hogy a középkategóriás éttermekben eszméletlen gasztronómiai élményekre lelhet az ember, jók az alapanyagok, odafigyelnek az elkészítésre, a mislencsillagosok meg nem érdekelnek, nyilván ott is akad jó hely meg sznob izé, vadássza őket, akinek kedve van. De mondjuk Londonban a kedvenc libanoni meg indiai étterem, az olyat főz, hogy én neki sem mernék állni.

Az ilyen szakácsversenyek viszont úgy röhejesek, ahogy vannak, nekem anyukám főztje a legjobb, hat darab konfitált répából biztos nem lennék képes választani, abból mondjuk minek is...

De azért várnám a a BokűzDóron, amint a feladvány krumplistészta ecetes paprikával, és jön az ügyeletes csávó, kocsonyásított krumplival ragaszt egy paprikás tésztatornyot, a tetejéről egy almapaprika sóváran nézi a tövében álló tálkát balzsemecetes-jojobás öntettel, körülötte párolt (de nem karamellizált) hagymakarikák. Aztán valaki fültövön vágja a séfet, ő meg elmegy maltert keverni egy időre, hogy gondolkodhasson, később aztán hagymás-paprikás krumplival keveri a tésztát, így legalább a gyerekei is szóba állnak vele, ami mindenkinek jobb.

Emlékszem a rejtői Nagy Levinre, akit időnként lecsuknak, a légióban rendszeresen megverik, és mégis csak a legvégén kap marinírozott halat vörösborban pácolva, kétfelé vágott tojással. Turbigo-módra, ha jól emlékszem

Aztán felébredek, mint mindig, rájövök, hogy ezek a csávók tényleg ilyen formaegyes valakik hülye kötényben, és lehet hogy kell ez nekik, mint a tudománynak az érthetetlen elméleteket fogalmazó Nobel-díjasok. Ők húzzák előre az egészet, és végső soron Rohacsekné tökfőzeléke is attól lesz jobb (nagyon-nagyon hoszú távon), hogy Heston Blumenthal miket kotyvaszt a molekuláris konyhájában. Bár félő, hogy Rohacsekné már nem éli meg az eredmények leszivárgását, engem meg eleve nem érdekel, kevesebb fokhagyma, vékonyabb rántás és rendben leszünk!

Nálatok vannak-e állatok?

Elég nyilvánvaló, hogy az ember szeret szolgálni. Istent, a császárt, a gyerekét, vagy a kutyáját,  mindegy. Ha nem gondoskodhatunk valakiről, rosszul érezzük magunkat. (Biztos mert társas lények vagyunk, vagyis jobban szeretjük, ha valaki fele barát, mintha egészen barátságtalan.) Irma néni a félemeletről például a muskátlik alázatos szolgája, a napirendjét határozza meg mikor van az optimális locsolási idő. A növénytermesztő például már nem szolgál, ő optimalizál, arat, és hasznot realizál, az nem ugyanaz, mikor Manyika megsiratja kedvenc fikuszát. (És igen, a fányi méretű hibiszkuszomat meg simán ki kellene vágni, döglődik ugye, és hatmillió levéltetű is erős érv, csak nincs szívem hozzá. Kerestem a megoldásokat und mentségeket, de már arra sem hivatkozhatom, hogy szép. Randa szegény, egy haldokló  növény, lehet, hogy mégis jön a kíméletlen eutanázia. Növényeknél a kíméletes legalább is hülyén hangzik.)

De a növények mellett itt van Teó a teknős, ő hiperaktív, de szintén szolgálatot igényel: tiszítani a vizét, etetni, kitenni sétálni és Edgar Alan Poe történeteivel szórakoztatni, ha egyik is kimarad szomorú lesz, ami leginkább abból látszik, hogy egyre inkább hasonlít egy normális teknősre.

Meg ugye (itt nagy sóhajt tessenek elképzelni) a kutya...

A kutyát mostanában inkább Mobutunak kellene hívni, mert nagy, fekete és diktátor. (Muszáj idemásolni a hivatkozott afrikai diktátor teljes nevét: Mobutu Sese Seko Nkuku Ngbendu wa Za Banga született Joseph-Désiré Mobutu. A deziré az tényleg vicces.)

Mondom neki tegnap, megyünk esti sétára, de rövidített útvonalon, gazdi rusnyán fáradt, a fürdőkádba vágyik, nem a sarokra szaglászni, de az állat csak kikövetelte magának a bevett utat, nem egyszerre, csak úgy finoman, sarokról sarokra motivált, Petrát ott is kellett felejetenünk egy (tőlünk nézve) későbbi buszmegállóban. Sőt, napok óta ő dönti el mikor megyünk sétálni, olyan nyomás alá helyez, hogy  muszáj lemenni vele, körbeszaglász, aztán mehetünk fel, kis pisi jelölésként, de én meg tényleg ezért húztam cipőt? Meg nagyjából kulturált farmert??? (Ahogy valami avítt katonai anekdotában mondja a bunkó őrmester: köhögje fel, és köpje ki inkább!)

Vannak emberek, akik azt gondolják, nevelik a kutyájukat, de szerintem az ebek meg ott legbelül nagyon röhögnek rajtunk. Már hogy primitív bunkók vagyunk, még a letisztult kutyanyelvet is alig értjük, miközben ők leveszik az egészen kicsi rezdüléseinket is. De legalább megneveltek  minket, egészen normálisan etetjük őket, a lakásaink is majdem jók az igényeiknek, az én kutyadékom meg direkt szeret állatorvoshoz járni. A szurit meg sem érzi, a szagok meg isteniek, nyilván mint ha mi is egyszerre látnánk a fél netet.

Vagyis emberek, az evolúció lehet hogy pont affelé megy, hozzuk össze az ideális életteret a kutyáknak, aztán jönnek ök, de megbecsülnek minket, mint hűséges szolga fajt.

Én szóltam!

p.s. Holnap majd írok a hagymás rántottáról, az lett volna, csak közben sétáltattam a kutyát. Vagy fordítva...

Ellenség a kapuk előtt

Körmenden helyzet van, a migránsok a spájzban, sőt csapatokban mozognak, többen is láttak 3-4 férfit (muszlimnak néztek ki) egyszerre kijönni a teszkóból, a dzsihád hideg lehelete járja át a kisvárost, már egy ablak is betört. Azt ugyan nem tudjuk, ki törte be az ablakot, jártak-e arra dzsihádisták, de nyilván az épp kézilabdázó leendő rendőrlányokat akarták elrabolni/megerőszakolni/megölni, tetszőleges sorrendben, mert ugye ezektől bármi kitelik.

Tényleg meglepő, hogy a helyi nyelvet nem beszélő, idegen környezetbe csöppent emberek nem elófrálnak, hanem egymás társaságában, ha már úgyis együtt sátoroznak. (Mellékszál: Én mindig is szerettem volna egyszer pár napig egyedül lófrálni mondjuk Londonban, de ott eddig nem jött össze. Csak Barcelonában, ahol viszont nem beszéltem a helyi nyelvet, de legalább ők sem tudtak angolul.)

Körmenden viszont annyira komoly volt az ügy, hogy maga a Felcsúti utasította a belügyminisztert (ugye érezzük e megfogalmazás jellegzetesen szovjet ízét), hogy cselekedjenek, úgy látszik mégis csak lehet minden betört ablak mellé, ha rendőrt nem is, de miniszterelnököt állítani, mondjuk én jobban is bírnám, ha az illető inkább ilyen ügyekre állna rá non-stop. Százmilliárdokkal lenne vaskosabb a nép pénztárcája, és sokkal kevésbé stresszes az élete, komolyan  mondom, még egy-két stadiont is megbocsátanánk, mondjuk a felcsútit azt nem.

Viszont a kormány épp 24 milliót csoportosít át Körmendnek, hogy fejlesszék a köztéri kamerarendszert, elvégre a terrorizmus elleni nemzetközi harc frontvonalában állnak, és egy 12 ezres kisváros a legalkalmasabb arra, hogy az ottani nyolcvan-egynéhány  migráns közé beszivárogjon az új Bin-Laden, pedig ennyi erővel, a nyugati határon várhatnák az új Bader-Meinhof Csoportot is, gadnóz.

Az erő legyen velünk

May the force be with you! Május negyedike a nemzetközi Star Wars nap. Nekem különösen. Nem szokásom a saját gondjaimat itt megosztani, illetve csak nagyon moderáltan (a politikai, kulturális meg a kis élet témák jobban vonzanak), de az erő legyen velem, a mai nap az (idézem) „kevert szorongásos és depressziós zavar” elleni küzdelem első hivatalos napja.

Van kezelőorvosom, gyógyszereim, meg programom, amit végig kell csinálni. Mert a depresszió komoly ügy, és persze nem kell a majdnem összeomlásig várni, mint én, és minden hülye, aki nem akar orvoshoz menni, mert oda csak az elmebetegek járnak. Visszatérek, holnaptól majd megint írok, de a mai nap még a pihenésé: Legyetek jók, ha tudtok!