Találk

Most esett le, hogy ma van az évfolyam-találkozó (vagymi), merhogy húsz éve diplomáztam a csudálatos szombathelyi főiskolán. Amit amúgy Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolának hívtak akkor, ami nem rossz, állítólag lehetett volna (a nyolcvanas években) Leonyid Brezsnyev Tanárképző Főiskola is, nyilván ’96-ra ez megváltozott volna, de ha véletlenül nem, most dugdoshatnám azt a diplomámat. (A másikkal nincs gond, azért lehúztam még öt évet az ELTE-n, csak azt meg a bölcsészkar állította ki, miközben én meg az ötből négy évig a Szociológiai Intézet hallgatója voltam, csak közben integráltak minket.)

Az évfolyam-találkozó meg olyan, hogy először mentem volna, aztán mégsem, az ötévesen még voltam, de az elmúlt tizenöt évben nem érdekelt a dolog, akkor miért pont most kezdjen, meg nekem a felsőoktatási emlékeim/identitásom az mégis inkább az ELTE, már csak számszakilag is, ha már oda jártam tovább. (A felejthető meg a PhD-kurzus, az csak három év volt, levelező-megalázó tagozaton, de legalább a disszertációmat sem fejeztem be soha, pedig menő lenne doktornak lenni, különösen a villamossági gyár viszonylatában...)

Igazából nem járok semmilyen találkozóra, se általános se középiskolaira, a főiskola is sztornó, de legalább az egykori szociológus évfolyamtársaim jó fejek, tudtommal még senkinek sem jutott eszébe ilyet szervezni, ami dicséretes realitásérzékről tanúskodik. Nem akarok gyerekfotókat nézni (a kis Xavér harmadik lett a kerületi kutyaúszó-versenyen), válási történeteket hallgatni, meg ócska munkahelyi sztorikat (egy időben halbelezésből éltem, de ma már a Ló Ede Művelődési Alközpontban vagyok egy irodában, bár nem tudom pont mit csinálok) olyan emberektől, akikkel nem volt igényem kommunikálni másfél évtizedig.

Majd nyilván tesznek ki a fácséra fotókat, azokat jól megnézem, elég az nekem, nem utazok és nem veszek szuvenírokat, a világ másnak szép. Én meg fel! Támadok!