Nyelvemben él-e nemzet?

Miután félig elharaptam a nyelvem (nem most, kórházi kalandjaim okozásakor), most csak a legborzasztóbb, négyszögletű „toastkenyeret” tudom igazán fájdalommentesen fogyasztani, meg a „győri dörmi” fantázianevű óvodás édességet, ami pont egy hajszálnyival sűrűbb és textúrásabb a vattacukornál.

Megy persze minden más is, ma például héjastól sütöttem negyedelt újkrumplit, és azt is meg tudtam enni, csak fájt, amit egy ételtől nem várunk, de legalább is nem fogadunk őszinte örömmel. A hétvége is inkább  a fűszeres-sós indiai grízpudingokról szólt, azokhoz nemcsak fog nem kell (az még akadna) de nyelv is csak minimálisan, ma is rántotta lesz a vacsora mindjárt, meg vettem rendes házi tejet.

De igazából felesleges panaszkodnom, én igazából szeretem ezt a sok furcsaságot, de szeretnék már ropogós héjú kenyeret enni, meg beleharapni mondjuk egy uborkába, vagy csak beszélni fájdalom nélkül. Még jó, hogy a munkahelyemen nemigen kell beszélnem, hallgatom a cuccaimat, teszem a dolgom és rendszeresen jeges vízzel öblögetek, a kedvenc podcastjaimon meg Tilos Rádiós műsoraimon ma már többször is erőteljesen felröhögtem, de ez mintha nem fájna annyira, avagy a humor gyógyító ereje, esetleg csak máshogy nyelvelünk röhögéskör, mint evéskor. A csókolózásról nem is szólva, de ezt sérült nyelvvel még nem próbáltam...

Írni minden esetre tudok, és szerintem már meghaladom egy fideszkádéenpés sajtóközlemény nyelvi megformáltságának minőségét, csak okosabbnak érem magam, azaz fel a fejemmel, ha már abban van a nyelvem.

(Mint a viccbéli férfivécében a felirat a pisszoár felett: Skócia jövője a Te kezedben van!)