Kommjunikésön

Az MTVA nevű szervezeti szörnyszülött ezentúl nem maga végzi kommunikációs feladatait, ami nem is meglepő. Már miért is lenne képes kommunikálni egy tévé/rádió/hírügynökség, hát hogy is lenne neki embere pont ere? És pont úgy, hogy eddig volt sjtóosztálya, de most meg már minek? Ráadásul évi rongyos 80 milliárdból (érdemes hangsúlyozni, hogy ez tényleg nyolcvanezerszer egymillió forint) gazdálkodva, tényleg miből is tellene rá, inkább megbíznak egy külsős céget, melyet tök véletlenül egy harmadvonalbeli fideszes, a felcsúti korábbi tanácsadója vezet. Und alapított.

A Trinity nevű cég persze nem a legnagyobb közpénzszivattyú (viszont csak az), alig több mint 40 millából elkommunikálgat a tévé meg a rádió számára, úgy tűnik, a hátsóbb sorokban álló fideszesek már az ilyen, az igazi cápák számára aprópénznek számító összegért is lehajolnak.

Az MTVA nevű izé, zselés-nyúlós állagú, kissé büdös de legalább érdektelen pártmédia persze amúgy is remek kifizető hely volt korábban is, a szellemi holdudvar, meg néhány kisfideszes számára. (Tényleg, rájöttem hogy az aktuális rezsim nyaloncait azért becézik szellemi holdudvarnak, mert szigorúan tartózkodnak attól, hogy autonóm módon alkossanak véleményt, ők csak eszmeileg visszaverik a vezér fényét, esetleg a vezér fényét visszaverő fontosabb ajtónállók fényét. És így tovább, egészen a „köz“tévé műsorvezetőiig, akik már a személyiségüket is leadják a ruhatárban munkakezdéskor.)

A legjobb az, mikor blogírásért fizetik ki a minimálbér mondjuk ötszörösét, olyanoknak, akiknek amúgy is van jól fizetett, állami vagy államközeli munkájuk, és akár havi kettő-négy (!) bejegyzést is elvárnak tőlük. Meg hogy „szerkesszék“ a saját blogjukat. Az milyen kemény meló lehet, szerkeszteni az egy darab heti bejegyzést, meg kommenteket olvasni...

Én hülye meg még mindig ott dolgozom ahol. De ha jön egy anarcho-moralista rezsim, talán nekem is jut majd valami kis konc, amit büszke rendszertagadóként azonnal elfogadok majd, csak hogy leleplezzem a hatalom végtelenül korrumpáló hatását. De kommunikációs munkát is vállalok, elvégre majdnem abból doktoráltam. (Ez persze nem azt jelenti, hogy inkább másból, hanem hogy egyáltalán nem.)

Világvége I.

Ma kétszer is tapasztaltam, hogy közeleg a világvége, hogy lassan felfeslik a valóság szövete és közeleg a Nagy Reccs, a világ egyetlen nagy és kaotikus, meghatározatlan hullámfüggvénnyé válik, vagy azzá esik szét. Igazából tudja a fene, én a kvantumelméletről főleg sci-fikben olvastam, ehhez képest elég jól dobálózom általam sem értett fogalmakkal.

De a lényeg az, hogy közel a vég, szaporodnak a jelek, égen és földön, de főleg a földön. A mai két esemény apróságnak tűnik, de csak azoknak, akik nem látják a magasabb összefüggéseket. Egy lepke megmozdítja a szárnyát Tokióban, Floridából meg lakatlan szigetet csinál egy Godzilla, ugyebár.

Szóval:
- A gyári férfivécében (jó, nyilván van több is, gondolom, de én csak a legközelebbit használom, azt is csak ha nagyon muszáj) kicsi rózsaszín kockákat találtam a piszoárokban, illatosítás gyanánt. Márpedig ahhoz a vécéhez történelmileg hozzátartozik az irdatlan húgyszag, de akkora, hogy rá lehet könyökölni. A pici rózsaszín kockák meg a lepisilésre inzetnzív eperillat kibocsátásával reagálnak, ami legalább is tájidegen. Nem mondom, hogy kérem vissza a régi bűzt, mert dehogy, viszont ezt a helyzetet még fel kell dolgoznom, szerencsére jön a hétvége.

- Hazafelé a buszon azt hallom a rádióban, hogy gyermek-hospice intézményt építenek egy baranyai faluban, és csak ennyi a hír. Motoszkál bennem némi halvány hiányérzet, aztán rá jövök mi nem stimmel. A hírben szó sem esik arról, hogy a helyiek felháborodottan tiltakoznának, esetleg máris aláírásgyűjtésbe kezdtek, hogy hozzájuk aztán ne vigyék a haldokló gyerekeket, van nekik elég bajuk, nem akarnak kisírt szemű szülőket az ő békés kis településükre. Amúgy semmi bajuk a rákos gyerekekkel, meg gondoskodjanak is róluk, csak ne náluk. No, ez az, ami elmaradt, pedig bármilyen karitatív/szociális intézményre így szoktak reagálni a tetszőleges helyiek, a gyerekotthontól a drogrehabilitációs táborig. Mondhatnánk, hogy ez igazából pozitív, pont nem a világvége közeli eljövetelére utal, csak épp annyira kilóg a trendből, hogy ez eset egyértelmű hiba a Mátrixban, a szétesés biztos előjele.

Innentől figyelek a többire is.

Verbális front

A szokásos koreográfia: kutyasétáltatás, unalom elen rádiózás, sírva röhögés. De a mai eresztés, pontosabban az a fél óra, ami hallottam a Lánchíd konyakról nevezett rádióban, annyira erős élményt adott, hogy nem bírom nem megörökíteni.

Az első betelefonáló, akihez szerencsétlenségem volt, aknazárat telepítene a határra, mögé meg határőröket tűzparanccsal, és akkor aztán nem jönne ide senki. (Szerintem én sem, jegyzem meg közbevetőleg, ki akar egy lágerben élni?)
Ám ekkor jön a műsorvezető, szegény hülye Papp Endre, kire még gyerekkorom tévéjéből emlékszem, és megértéstől csöpögő hangon mélységes egyetértéséről biztosítja a vértolulálos hallgatót. Vagyis az empatikus bájolgás részéről csak álca, a szelíd külső egy szikár diktátort takar, aki különösebb megfontolás nélkül lövetne, felülmúlva még Lenin elvtársat is, aki az ismert anekdota szerint visszadobta a gyerekeknek a labdát, pedig közéjük is lövethetett volna. Persze a derék műsorvezetőnek van egy másik oldala is, két náculó nyugdíjas között bejátszik egy-egy operett-áriát, ami így 2015-ben különösen súlyos szellemi környezetszennyezés.

Papp elvtársnak egyébként igen örülnek a hardcore hallgatók, ő nem vitatkozik mint a másik, hagy mindenkit összefüggéstelenül monologizálni. A direkt náciknak is jár tőle egy verbális buksisimogatás, az egy fokozattal árnyaltabban fogalmazókat meg egyenesen verbális fellációban részesíti. (Huh, sikerült megúsznom, hogy leírjam a „leszopja“ szót.)

Ennek a hozzáállásnak nagy haszonélvezője volt a következő bácsi, aki a hagyományos, a Völkischer Beobachter fénykorát idéző zsidózással indított (inkluzíve patkányozás), aztán kommunistázott-gulágozott egyet, zsidózással körítve, a legprimitívebb történelmi hazugságok vezérfonala mentén. Viszont gyakorlata így is maximum 3.5-öt (drei komma fünf) ért, mert kihagyta a Cion bölcseinek jegyzőkönyvét, csak egyszer Gyurcsányozott, a Bajnaizás pedig fájóan hiányzott a művészi összhatásból.

De a legjobb a harmadik néni volt, a jellegzetes Orbán-fan, aki annyira rajong a felcsútiért, hogy még a pozícióját sem sikerült eltalálnia, végig miniszterezte. Mikor PE elvtárs rákérdezett, hogy melyik miniszterre gondol, mondta hogy a felcsútira (mondjuk harmadik nekifutásra bírta kinyögni a nevét), erre kijavították, hogy ő miniszterelnök, a néni helyeselt: igen-igen, ő a mi miniszter urunk. („Ismerem személyesen, a lányom a Sportkórházban dolgozik, nem is mondok többet...“) Miniszter urunk egyébként akkora szám, hogy talán meg sem érdemeljük, száz évben egyszer, együtt rezdül a magyarsággal lelkileg... végül is hallottam már az összes ilyen panelt a vallás híveitől, melyben van külön Magyarok Istene, és OVi az ő prófétája.

Ennél talán nincs is lejjebb, persze nyilván van, a keserű tapasztalat az, hogy mindig van lejjebb. Ha a politika ennyire személyfüggővé válik, és a rációt teljesen kiszorítja a vallásos révület, akkor hívek fanatizmusának nincs határa többé. Meg nincs a gusztustalan, rothadó eszme meg világmagyarázat, melyet a szent háború önkéntes betelefonálói elő ne rángatnának a történelem szemétdombjáról.

Azért egy jó kis, bő lére eresztett Gyurcsányozást igazán hiányoltam, a nélkül nem teljes a szórakozásom. Meg hát attól, mert a felcsúti rezsimjétől hányingerem van, még nem vagyok automatikus rajongója egyetlen ellenzéki figurának sem, ők egyszerűen a kisebbik rossz, és egy demokráciában ez is valami. Rajongáshoz ott van a Queen, úristen, majdnem harminc éve már, a vallási nézőpontot meg keleti szent iratokból szerzem be, nem ostoba politikai beszédekből.

Civilizáció

Az egyik legidegesítőbb nyelvi fordulat mostanában a „civil“, ezúttal nem politikai kontextusban, csak mint egyszerű, mindennapi taplóság. A neves színházi rendező szerint civil az aki nem színházi ember (ennek megfelelően az ő párja egy civil), a műsorvezető-szerű celeb megkérdi a fecsegős műsorban a másik médiamajmot, hogy jön ki a civilekkel, de még a nem igazán híres énekes is szeret „nem civil“ közönség előtt fellépni, azok legalább értékelik.

Ebben a kifacsart jelentésben a civil annyit tesz, hogy nem szakmabéli, de mivel majdnem mindenki bennfentes valamilyen területen, hozzá és a pár hasonszőrűhez képest nyilván ott és akkor mindenki más civil, így aztán mindenki civil, majdnem mindenki máshoz képest, civil az egész világ és civil benne...na mindegy.

Ez az egész civilezés csak azért érdekes, mert jól mutatja, hogyan lesz egy eredetileg használható szó nagyjából jelentés nélküli. Ha a válogatott vízilabdázó civilekről beszél, nem tudhatjuk, kikre is gondol. A nem vízilabdázókra, a nem válogatott vízilabdázókra, a nem profi sportolókra? Egy katonánál legalább még értettük, hogy a civil az minden nem katona, de itt? Ha bárki bármilyen helyzetben büntetlenül civilezhet, már nem is tudjuk, mi az eredeti referenciacsoport, a lecivilezetettek pontosan milyen szempontból nem brancsbeliek, mi okozza végzetszerű fogyatékosságukat.

Hisz a civil ilyenkor bár nem egyértelműen negatív kifejezés, azért kétségtelenül van egy lekicsinylő stichje, a civil nem megvetésre méltó, csak sajnálatra, hisz nem is mindig tehet róla hogy civil. Szegénykém így született, és nemigen volt esélye kitörni. Szemben a szép, okos és kívánatos szakemberekkel, akik viszont épp saját tehetségüknek und mindent lebíró akaratuknak köszönhetően emelkedtek felül a civilek szürke tömegén, váltak beavatottá, és így különlegessé.

Ebből adódóan a rendes ember eleve civilnek tekinti magát , mert rühelli a sok kis kasztra, rendre, klánra szakadó társadalmat, ahol mindenáron különlegesnek és szektatagnak kell lenni, ha csak a vécészerelők szabadkőműves testvériségében van hely, akkor ott, a lényeg az, hogy az élet lehető legtöbb területén vehessük elő a mi/ők dichotómiát. De persze leginkább valami doktorúr, tanárúr, mérnökúr, művészúr lenne az ember, vagy ha nő, hát nőben ugyanezek, akkor már bárki valaki lehet, nem holmi civil, körön kívüli lúzer. És akkor meleg hangon, kissé gügyögő tónusban lehet verbálisan simogatni szegény kis civileket, akik nem értik a mi emelkedett világunkat. A civilekkel együtt érezni morális tartás dolga.

A civilek ugyanis olyan közönségesek. Átlagosak és egyáltalán nem érdekesek, kisebb ház körüli szolgálatokra amúgy megfelelnek.
Ich bin ein civil.

Pamparappapampampam, dudák, dudák...

Valaki már jó ideje, nagyjából félpercenként nyomja a dudát valahol a ház körül, a jelek szerint minden különösebb eredmény nélkül. Hisz ha történt volna valami érdemleges, talán abbahagyta volna, bár lehet, hogy a dudálás a hobbija, és épp a megyei bajnokságra edz, közönség előtt, csak hogy szokja a stresszt. Mondjuk ahogy kinézek, ez is egy lehetséges szcenárió, mert a zaj forrása egy „kicsi a pöcsöm“ mintájú optikaituning-rémálom, a sofőrből meg egy szőrös alkar látszik, másfél kilós, víz- és aszteroida-álló órával.

De ha mégsem egy sportoló, akkor igazán leeshetne már a húsz fillér a fazonnak, hogy akinek dudál az nincs itthon, vagy csak neki nincs itthon, de ha mégis, honnan tudja, hogy pont neki dudál valaki. Én még filmélményeimből sem emlékszem, ahogy egy Jane a fejéhez kap, hogy jé, Joe dudál az utca végén... Pedig a valóság csak a filmek halvány mása, mint az köztudott.

És persze a mobiltelefonok korában lehet hatékonyabban is jelezni Cicusnak, hogy megjöttünk, itt állunk a ház előtt. Már ha nem vagyunk épp fasírtban Cicussal, aki nem veszi fel a telefonját (legalább is amíg el nem magyarázzuk, miért fizettünk egy redbullkólát annak a lotyónak múlt szombaton), ez esetben viszont nem biztos, hogy a környék fellármázása a legjobb békülési stratégia. A női magazinok és romantikus komédiák szerint az autódudánál hatékonyabb a virágküldő-szolgálat, az nagyjából ötven százalékos hatásfokú, azaz vagy bejön, vagy nem. De a duda semmiképp, az csak vörös fejű Máris szomszédokat eredményez, meg könnyű testi sértések ígéreteit.

Mándéjmándéj

A hétfő az a nap, melyet érdek nélkül utálok. Utálom ugyanis akkor is, ha épp szabadságon vagyok, ha húsvéthétfő, pünkösdhétfő vagy karácsonyhétfő következik, a hétfő esszenciálisan vacak nap. Iskolába kell menni, dolgozni kel menni, lelkiismeret-furdalást kell érezni, mert egész hétvégén csak tehénkedtünk (értelmes tevékenységek, esetleg értelmes tehénkedés helyett), és ez a hatás annyira erős, hogy az itthonmaradós, nyaralós-telelős hétfőkre is kihat, olyankor is jö a vasárnap esti rosszkedv.

Ráadásul mivel a hétfő a kellésről szól, ha épp nem tanulok, dolgozok, betegeskedem hétfőn, vagyis ha akár jó napom is lehetne, akkor is kényszeresen takarítok, mosok, főzök, írok, csak hogy ne érezzem bűnösnek magam. Hisz a hétfő a tevékeny hét tevékeny kezdete, volt két napom megpihenni, ha nem tettem meg, vagy nem eléggé, hát így jártam, de most aztán dolgozni kell, meg sürögni és... forogni azt nem, szédülős vagyok. Így a szabad hétfő igazából extra stressz, házimunkával kell kompenzálnom a szabadnap miatti bűntudatomat, pont mint egy agyhalott japán jómunkásembernek, akit az öngyilkosság szélére sodor az önvád, mert holmi nyaralás okán egy teljes hétre cserbenhagyta a vállalatot.

A szabad hétfő ráadásul meghosszabbítja a hétvégét, és három nap után nehezebb visszazökkenni a taposómókus malomkerékbe, vagy mibe. Ha aztán valami állami ünnep pont keddre esik, a négynapos szünet összezavarja az időérzékem valamint a bioritmusom, a hétvége után rögtön jön a következő, aztán szerdán lesz hétfő, kész rémálom.

Még jó, hogy holnap munkanap lesz, komolyan mondom, kész megkönnyebbülés.. Kár hogy utálom a hétfőt, mindenképp.

Agyar memberek

A magyar emberek egyetértenek  kormánnyal. En bloc, mindenki, minden rezdülésével, minden amit a kormány tesz, azt közvetlenül a magyar emberek akarták, pont így és példátlan egységben. - Ezt a sületlenséget már évek óta hallgatjuk a felcsútitól és bio-diktafonjaitól (ún. „szóvivők“), ma sem mondott mást, pedig Posványoson mindig nagyot szokott gurítani, rendszeresen igazi kocsmai svunggal kiabál bele a világba méretesebbnél méretesebb sötét ostobaságokat. Idén mintha kifogyott volna a lendület, a vezér és kancellár löttyedtebb volt a vártnál és nem csak fizikai értelemben. Én vártam volna minimum egy nagyívű víziót a nyugat alkonyáról, egy zavaros de határozott szcenáriót Európa agóniájáról, de aztán nem böffentett fel semmi újat, marad a kérődzés a szokásos témákon, Brüsszeli elnyomás, menekültek, terroristák, Ejrópa az ejrópaijaké,már sorolni s unalmas. Talán annyi az észrevétel, hogy ezeket a paneleket egy az egyben elmondhatná egy jobbikos dzsemborin is, és komolyan nem tudom, ezek miért vanak még mindig két külön pártban?

A baloldal gyalázása is szokásos műsorszám, a törzsközönség nyilván elvárja, miközben persze bealszik rajta, vagy kimegy sörért, viszont a színvonal évek óta meredeken zuhan. Már sehol egy áltörténelmi eszmefuttatás, valami Horthy-korszakból itt maradt szlogen, vagy legalább egy székely góbéság. itt már csak óvodásokra szabott tőmondatok vannak, a helyi homokozóba ez is jó, azon kívül meg a szofisztikált szövegeivel sem menne semmire.

A baloldaliaknak szerinte az a bajuk, hogy nem szeretik a magyarokat. És azért nem szeretik őket, mert magyarok. Így, egyszerűen. Nem arról van tehát szó, hogy bizonyos baloldaliak, bizonyos magyarokat nem kedvelnek,  konkrét viselkedésük, nem pedig etnikai hovatartozásuk alapján, ó dehogy, a baloldaliak szerte Európában egyszerűen minden magyart utálnak, differenciálatlanul. Mert ezek a baloldaliak ilyenek. Nyilván a magyar baloldaliak is, akikkel kapcsolatban innentől több eset lehetséges:

a) Nem magyarok - ez nagyjából a fideszes kemény mag véleménye amúgy.
b) Magyarok, de tele vannak önutálattal, ettől frusztráltak, és gonosz dolgokat csinálnak - ez lenne a nem harcdore orbán-rajongók nézőpontja.
c) Magyarok, és nem utálják a magyarokat, csak épp a felcsútit és hűbéreseit (akik persze rendszeresen a magyarsággal azonosítják magukat, meg gazdasági érdekeiket) - ez lenne a normális álláspont (naná, az enyém).

Ez szánalmas és aljas geciség bárhol máshol akkora ügy lenne, hogy a felcsúti holnap nem lenne miniszterelnök. (Képzeljük el mondjuk David Cameront, amint a gonosz, Munkáspárt meg a romlott Liberális Demokraták tagjait és támogatóit tagadja ki épp a nemzetközösségből...)

De épp a felcsútitól tudjuk, hogy a magyar társadalom soha nem volt sok kultúrájú, meg hogy egy a tábor und zászló, meg a haza nem lehet ellenzékben, szóval a maga perverz módján logikus, hogy lassan mindenkit kitagad a nemzetből, aki nem ő meg a holdudvara, de hát itt is téved. Régebben azt írtam volna, hogy hazudik, de gyanús, hogy már egy ideje (fene tudja mióta) tényleg elhiszi a sok ostobaságot amit beszél, hisz nincs senki a környezetében, aki ne az ánusza körül sertepertélne a nyelvével, ilyen udvaroncokkal aztán könnyű elszakadni a valóságtól. Ceterum censeo: a szolgálati Audi ablakából tényleg jól nézhet ki az ország, csak az emberek nagy része a minimálbér rosszabbik végén áll. (Értsd: az a fő kérdése, megmarad-e a minimálbéres állása, nem az, hogy most harminc- vagy harmincötszörös szorzóval képződik az alapfizetése.)

Így aztán nyugodtan szónokol arról, milyen jó irányba megyünk, minden szép és jó, ami esetleg mégse, az meg a gonosz mások hibája, hogy EU, vagy USA vagy bevándorlók (akik mögött az USA áll), magyar reformok működnek. Na ja, nekik.

Állati

Így péntek délutánra már annyira kipukkadtam, hogy egy macskás videót tekintettem meg az információs szupersztrádán, ami lássuk be,már mindennek a legalja. Ráadásul több macskás videó lett belőle, ha már a rohadt oldal mindig felkínált egy újabbat, ez annyira hatott rám, hogy hirtelen felindulásból megittam fél liter tejet a hűtőből (dobozból persze, de legalább kiittam rendesen, úgyhogy más már nem nyalja meg utánam), gombolyaggal egyelőre még nem játszom, de már furcsa idegenkedéssel nézek a kutyára. remélem ez reggelre elmúlik, elvégre sétálnunk kell együtt, pontosabban végig kell vontatnom az ebet a környéken. Ha már a kora esti séta után életben maradt, hála a ventilátornak...

Amúgy egyszerű lelkemnek még mindig nagy felfedezés, hogy az interháló, pontosabban a webkettő tartalma nagyjából a pornó, süti, macskák, összeesküvés-elméletek négyszögbe helyezhető el, meg van a fészbuk, ami sokaknak az internet, de legalább ott is sok a macskás videó.

A macskák egyébként vagy aranyosan alszanak, vagy aranyosan játszanak valamivel/bújnak be valahova, vagy aranyosan idegesítik a kutyákat, esetleg aranyosan esnek le valahonnan (néha pont egy kutyára). A cuki macskás videók viszont nemigen tematizálják a macskaszar, a tüzelő macska vernyákolása, a toxoplazmózis, a kanárimészárlás vagy a gázolt macska kérdéskörét, és így alkalmasak a gyanútlan néző félrevezetésére, hisz ezek nélkül nem teljes a kép. (Egyébként a kutyák is elsőre mindig igen jófejnek tűnnek, aztán mikor az emberhez beköltözik egy, szembesül a bélgázok rettenetes valóságával, meg azzal, hogy horkol, mint egy fűrészmalom.)

Videón persze majdnem minden állat lehet cuki, bár a csótánynak vagy a varacskos disznónak azért nem könnyű.

Pont a határon

Lesz idén is „Hivatalos Ponthatárváró Rendezvény“, ki nem találnánk, a nemzeti közszolgálati egyetemen, ezen az überkatonarendőr-apparatcsik képezdén/ben, az egykori orbánhonvéd katonásdis játszóerén. De a helyszín igazából mellékes, a komolyan röhejes maga az esemény, meg hogy ennek már hagyománya van, mintha legalább is szépségkirálynő-választás lenne, sörfesztivállal meg tinidiszkóval kombinálva.

Eleve mi abban a jó, hogy az ember a kánikula közepén tök ismeretlen fazonokkal várja, hogy másfél óra után, százharminhetediknek kiírják végre, hogy felvették-e a laposrekettyési katolikus tanítóképző mezőőr-filozófia szakpárjára, miközben mellette valaki meg azért görcsöl, hogy elég lesz-e a pontszáma állatesztétika mesterképzésre, de ő csak fél órával később tudja meg. És mit csinálnak addig? Van valami DJ Kezeketamagasba, aki addig is reklámfilmzenéket mixel egy dajcstamás besztoffal, meg melegkonyhás büfé hot-doggal? Árulnak-é pólókat „Én is vártam a pontokat!“ esetleg „I szív pont“ felirattal, a nagy esemény emlékére? És van-e lelkisegély a fel nem vetteknek, illetve a nemoda felvetteknek? (Az elégedetleneket meg kivezetik a keretszámlegények...)

A KISZ-tábor/fideszes pártaktíva hangulat azért is kínos, mert közben a szerencsétlen alanyok úgy szurkolnak a nekik tetsző ponthatárért, mintha legalább is lenne befolyásuk rá. Minta kettővel lejjebb csúszna a vadakat terelő juhász szak ponthatára csak azért, meg sokan szorítanak érte élőben. Miközben a pontszámok már megvannak, most már épp csak közzé  teszik őket. Pont mint a választásoknál, ott is úgy szurkol egy-egy párt rajongótábora, mintha ott és akkor alakulnának ki az adatok, mintha még a szavazás zajlana, nem pedig az eredmények feldolgozása.

Ilyesmit élőben, hordában követni legfeljebb a lottóhúzásnál indokolt, bár ott is felesleges. Aki meg kimegy egy ilyen Hivatalos Rendezvényre, az elég szánalmas bizonyítványt állít ki magáról, akkor inkább fel se vegyék sehová, próbálkozzon jövőre, mondjuk otthon várva az adatokat.

És a végére egy fontos kérdés: ha van hivatalos rendezvény, akkor kell lennie egy vagy több nem hivatalosnak is, például valami gerilla-pothatárvárónak, lassú zenével, sok basszussal meg vizipipával, ott senki nem keseregne, mindenki örülne, vagy pont leszarná.

A Gyűjtő

Tegnap jöttem rá, hogy miért ütközök állandóan a Stanley Gibbons cég reklámjába, szinte tetszőleges (amúgy magyar nyelvű) oldalon. Eddig azt hittem, hogy a főprofilként bélyegkereskedéssel foglalkozó cég nagy reklámkampányba kezdett a magyar oldalakon (is), de az már gyanús volt, hogy szó szerint mindenhol az ő logójuk jött szembe, míg végre rájöttem, hogy ezek a reklámok pont nekem szólnak.

Ez egy olyan vívmánya a fogyasztói társadalomnak, amiről tudtam, csak valahogy sosem jött szembe. Mert hát a Google tudja, sőt meg is jegyzi, milyen oldalakat látogat az ember, így aztán a megfelelő algoritmusok elintézik, hogy célzatosan bombázzák reklámmal. Nincs ezzel semmi gond, tényleg jobb egy bélyegbolt oldalát nézegetni, mint mondjuk a legújabb korpa elleni csodaszerét, valamint nem érdekelnek az autós, képregényes, macskás, terhes-szoptatós, okostelefonos vagy befektetést ajánló oldalak.

A bélyegesek azok mondjuk igen, bár Stanley Gibbonséknál pont nem vettem még semmit, sem online sem irl, pedig a londoni üzletükben többször is voltam már, de ők tényleg komoly ritkaságokban utaznak, horror árakkal, úgyhogy marad a szemben lévő konkurencia, ott barátibbak az árak, és kis szerencsével túrhatok magamnak valami igazi ínyencséget. Eddig legalább is sikerült. Üzletelni meg tényleg jól lehet a neten, nekem sikerült már szolid haszonnal összehozni egy tranzakciót, mikor vettem néhány bélyegcsomagot egy hazai online boltban, megtartottam ami kellett belőle, a többit meg elsóztam egy másik oldalon egy skót kollégának, kicsit töbért, mint amibe az egész került.

Van most is néhány tételem, csak valahogy lusta voltam eddig lefényképezni őket, hogy aztán feltegyem valami csere/adok-veszek oldalra, de ez bonyolult ügy, mert elég sok keresgélés után tudom nagyjából reálisan beárazni. Ez kifinomultabb dolog, mint egy útszéli prostinál, hogy dugás tíz egység, gumi nélkül tizenöt, havibérletre húsz százalék kedvezmény. Vagy a sarki zöldségesnél (mert arról legalább van tapasztalatom), hogy banán kétszáz, barnuló banán száz, miközben a barnuló banán a jó banán (bánón!), különösen, ha sütibe kell.

A bélyeg árát is sok minden határozza meg, kor, ritkaság, állapot etc., de leginkább a kereslet-kínálat, özv. Pacalosné a földszint négyből nyilván egy lyukas söröskupakot sem adna egy fordított egypennysért, de ha valami isteni csoda folytán lenne neki egy, odaadná egy kockasajtért is, és röhögne rajtam, hogy milyen reménytelenül hülye vagyok. Pedig tényleg, az egypennysek tetszőleges évjárata a legunalmasabb bélyegek kategóriájába esik, én meg az esztétikumra megyek és a régiségre, vagyis régi és/vagy szép darabok hoznak lázba, de egy igazi ritkaság jól jönne. Vennék belőle egy új lakást, meg befektetném jelentős részét. Bélyegbe, naná.

Mások által unalmasnak mondott hobbim van, de lehetne rosszabb is. Egyszer találkoztam egy csapat papírszalvéta-gyűjtővel, egyikük még banán (izé, bánón) címkéket is gyűjtött, ez alatt már csak a szeletel kenyerek vonalkódjainak gyűjtése lehet, bár az emberi elme határtalan.

(p.s. A hülye helyesírás-ellenőrző következetesen nem húzza alá a bánón szót, szóval egy ócskaság. Vagy csak tud valamit...)

Bölcs ész

Sic transit gloria mundi.
(A betegszállítás a világ glóriája.)

Ma belehallgattam egy régi rádióműsorba, ahol főleg fizikatanárok beszélgettek a természettudományos oktatásról, és persze megállapították (na jó, egy értelmes fazon kivételével), hogy alapvetően minden jó, ahogy van. Nem kell ide ilyen angolszász típusú science (meg hogy tanulják csak meg a gyerekek a törvényeket, a feszültségről például annyit kell tudniuk, hogy az a dolog, amit a feszültségmérő mér, az áramerősséget meg talán értik majd), de a nagy porosz szellem egy másik pontos is előtört.

Azt mondta ugyanis az egyik fizikatanár, hogy hát milyen gyökerek is ezek a bölcsészek, nem tudnak ezek semmit, úgyhogy  középiskolában tanulják csak ugyanazt a fizikát a leendő bölcsészek meg a leendő csillagászok, mert legalább ragad rájuk valami tudományos szellem. Aztán mikor bölcsészkednek, néha eszükbe juthatnak, mi is a valódi, a kemény tudomány, és hátha nem csak lila elmélkedésekre telik nekik.

Nos ez a szemlélet tipikusan az a szakbarbár hozzáállás, amikor nem ismerem a másik  szakma logikáját, de határozott véleményem van róla, hogy az milyen, és ezt az általam konstruált rendszert aztán fölényesen alázom a porba, szigorúan szakmai alapon, módszertanilag pedáns eljárással. (Ennek egyébként tipikus példája, amikor a teremtéselmélet hívei azzal teszik magukat nevetségessé, hogy amúgy megfontolásra érdemes érveik prezentálása előtt, leírják a darwinista elméletet, majd földbe döngölik. Csakhogy az általuk leírt primitív szellemi tákolmány már Darwinra sem volt jellemző - nem mellesleg, Darwin is hívő volt - , a modern evolúcióbiológiára meg végképp nem, így a derék kreacionisták már az előtt hiteltelenítik magukat, mielőtt egyáltalán nekiállnának saját rendszerük kifejtésének, Hisz aki a rivális elméletet sem ismeri, az mennyire lehet alapos, mennyire komolyan vehető?)

Szóval a humán (avagy társadalom-) tudományokról csak egy csőlátó fizikus gondolhatja ma már, hogy pont a természettudomány logikája mentén kellene működniük, illetve ezt gondolták még a 19. század pozitivistái is, de rajtuk már kissé túllépett a világ. A szociológia például azért nem társadalmi fizika, sőt, azért nem egyféle tudomány van csak, mert eleve más a kiindulópontjuk, no meg a céljuk.

Kezdjük azzal a szép neokantiánus gondolattal, hogy egy valóság van, szóval nincs olyan, hogy természet meg kultúra kettőssége, ám ezt az egy valóságot legalább kétféleképpen lehet nézni. Ha az általános törvényekre, szabályszerűségekre tekintettel vizsgáljuk a világot, akkor természetnek fog látszani, ha az egyedire, és az értékvonatkozásokra figyelve, akkor kultúraként. A Fuji egy geológus számára egy bizonyos vulkántípus példája, egy általános kategória reprezentánsa, egy kultúrtörténész számára pedig kulturális szimbólum, hitek és mítoszok forrása (nekem meg egy fényképezőgép-márka, de ez mellékszál, különben is régen elromlott már). Hogy az illető hegy a természet vagy a kultúra része-e, arra a válasz is-is, a nézőpontunktól függ.

És pont itt van a különbség a tudományok között, a humán tudományok (Henrik Rickert kifejezésével a kultúrtudományok) érdeklődésének középpontjában az egyedi jelenségek állnak, azokat akarja megérteni, magyarázni, melyhez az általános szabályszerűségek csak eszközül szolgálnak. A természettudománynak meg épp az általános törvények megfogalmazása a célja, melyhez az egyedi megfigyelés, kísérlet, az egyedi események magyarázat csak eszköz. A történészt azért érdeklik a forradalmak általános törvényszerűségei, mert meg akarja érteni a francia forradalom lefolyását. És ezek a törvényszerűségek akkor is hasznosak, ha nem tudja olyan egyenletekbe foglalni, mint „nyomor plusz kilátástalanság szorozva az elnyomó erőszak négyzetével egyenlő a lázadás intenzitása“.

Vagyis attól, hogy a kultúrtudományok más motivációval pörögnek, mint a természettudományok, és mások a módszereik (részben, teszem hozzá,) még rendes tudományok azok, adatokból indulnak ki, logikusak, és ami igen fontos, a tudás itt is falszifikálható, mert talán épp a racionális kritika lehetősége az, amitől tudományos lesz a tudás. Ami nem cáfolható az lehet vallási dogma, vagy puszta fikció, pont mint az a nézet, mely szerint csak az a rendes tudomány, amit fehér köpenyben űznek egy laboratóriumban, és az eredmények matematikai szimbólumokkal fejezhetők ki. A valóság ennél kicsit tágabb hely.

Sziget

Most olvastam a megfelelő időelőrejelző meteomókusoktól, hogy hétvégéig marad ez a hőség, úgyhogy bár határozottan nem hiszek az ilyen babonákban, de fontolgatom, hogy eljárom az esőtáncot. Egyelőre valami electric-boogie jellegű mozgássor jött össze, ami egyfelől igen röhejes az én testalkatommal, másfelől meg leizzadok tőle (mert mindig lehet egy kicsivel jobban izzadni), ami épp nem tartozik az elsődleges célok közé.

Így felmerül, hogy menekültstátuszért folyamodok Izlandon (rajtuk biztos nem akkora a nyomás, kerítést sem terveznek mostanában, mondjuk nekik könnyű, lévén egy sziget lakói), úgyis ez lesz a következő évek-évtizedek egyik slágertémája, a klímamenekültek kérdése. Szóval ha sokáig marad ez az idő (illetve sokáig jár, ha már időjárás), középhőmérsékleti kivándorló leszek, itt hagyom az elsivatagosodó lakótelepet, és irány a mediterránum felé mozduló Izland, ami innentől lehet majd Grönland is (mert ugye nem jégsziget lesz, inkább zöld, mint Írország, csak kevesebb viszkivel és több rohasztott cápahússal), szerintem gyorsan beilleszkedek majd, vérbeli izlander leszek, László Lászlóson, ha jól értettem az ottani névadási szokásokat.

Tehát vagy lehűlés, vagy halál utazás, főleg stoppal, mert pénzem épp nincs, majd hajót is stoppolok, lesz nálam törölköző...

Petőfi halott és élvezi

Nos, a történelem tényleg ismétli önmagát, ráadásul tényleg úgy, hogy ami eredetileg tragédia volt, az később komédiaként tér vissza. Pontosabban (a jelen esetre alkalmazva) ami eredetileg hősies és tragikus volt, az most szánalmas tragikomédiává züllik, ahogy azt láthattuk két napja, „Petőfi“ „temetése“ kapcsán.

Hisz az, hogy egy csapatnyi turbómagyar, a tudománnyal és a józan ésszel szembemenve egy burját nő csontjait ássa el stikában, az önmagában is röhejes, de ahogy aztán az egészet valami nemzetinek hazudott, zavaros giccsbe csomagolva teszi, arra igazából már nincsenek szavak. (A legjobb amúgy a félig bőgatyás csikósnak, félig pusztai sámánnak öltözött bácsi (?) volt, aki perfektül hozta a minden igaz magyar rendezvénynél elengedhetetlen nemezföfeveget, bár az csak tarsolylemezzel az igazi.) De az adott szubkultúrában evidens, hogy a tudomány az valami gyanús kozmopolita dolog (hja kérem, a „nemzeti tudomány“ per definitionem értelmetlen, a tudomány többek közt attól az ami, hogy nemzetközi), a tudósok mindenféle összeesküvésekben ülnek nyakig, biztos zsidók meg szabadkőművesek, meg van valami közük az illuminátusokhoz, bár azt rendes turbómagyar már nem tudja kiejteni, ettől mondjuk pláne gyanús.

Nekik a cselesen földbe rejtett csontok igenis Petőfi maradványai, hisz a hazug tudósokkal, meg a mögöttük álló háttérhatalommal szemben ők hisznek, nekik megvilágosodásuk van, aha-élményük és égi útmutatásuk, a bizonyítékok ehhez képest másodlagosak, mint Szent Tamásnak a saját istenbizonyítékai. Mert hogy az idézett szent szerint is a hit az alapja mindennek, az Isten léte mellett szóló érvek nem többek intellektuális játéknál. Miként Petőfi azonossága sem bizonyítandó kérdés, ez egy axióma, nem szükséges bizonyítani, hisz ez képezi minden bizonyítás alapját: Ezek itt a költő csontjai, tehát mindeni, aki mást mond, hazudik, és azért teszi, mert a szabadkőművesek... etc.

Végső soron logikus, saját paradigmájukon vagy nyelvjátékukon belül nem is lehet racionálisan érvelni a hülyeségeik ellen, ők már letűzték az origót, és minden ahhoz képest értelmezhető. Ha meg valaki mégis a tudományra hivatkozik, az egyszerűen csak egy másik nyelvjátékban van, melyből nincs átjárás a Barguzin-hívőkébe, úgyhogy ők nyugodtan sámándobolnak tovább, az úri közönség meg röhög és/vagy ledöbben, aztán mindenki békésen hazamegy, csak néhány égő szemű próféta próbálja meggyőzni a másikat, nyilván mert valahogy még nem hallott a posztmodernről. Érvelés helyett itt ugyanis csak hittérítés lehetséges, ezt mondjuk a turbóagyarok érzik jobban, ószövetségi szintű átkokat szórva a nemzet árulóira, hátha azok egyszer csak összeroppannak, és megvilágosodva, áldó imádság mellett borulnak oda, hol új hitük szerint Alexander Petrovics sírja domborul.

És a saját értelmezési keretükben az is teljesen normális, hogy a wannabe világforradalmár, első generációs városi értelmiségi, szerb származású Petőfi legyen a hátrafelé nyilazós, táltosos, kozmikus ősmagyar (bocsánat, lehet hogy szkíta-hun, szittya, sumír mittudomén) folytonosság emblémája, haló porai meg a globális háttérhatalom elleni harc misztikus fegyverei.

Az a gyanúm, hogy mitológiának gyakorlatilag bármi megteszi, modern, konstruált mítoszainknak nem elengedhetetlen része a belső logika vagy a tartalmi koherencia, mindig előállítható az a tetszőlegesen nyakatekert narratíva, amitől a fekete nem hogy fehér lesz, de egyenesen maga a mennyei fényesség. Mondjuk pont ebből látszik, hogy csak egy összefércelt világmagyarázat, hisz egy valódi kinyilatkoztatástól azért bármikor többet várnánk.

És jut eszembe: Petőfi hogy röhöghet ezen az egészen, már ha onnan, ahol épp van, látni ezt az egész bolhacirkuszt.

Elvágy

A napokban azon kaptam magam, hogy majdnem lenne kedvem egy tengerparti nyaraláshoz, ami már évek óta nem fordult elő. Sem a nyaralás, sem a kedv, mondjuk pénz sem lett volna hozzá, ahogy most sincs, de most ellógnék pár napra valahová Dél-Dalmáciába. Szigorúan csak pár napra, mert többet nem bírok ki egy tengerparti városkában, ott túl kevés a látnivaló, strandolni meg utálok, lemegyek úszni napjában legalább kétszer, de semmi fetrengés. A helyi templomot, halászkikötőt, halpiacot, sima piacot meg a kagylóból készült biszbaszokat áruló ajándékboltokat erős beosztással kihúzom három napra, közben egy napot mondjuk olvasgatással töltök, egyet meg a szomszéd, hasonló, de történelmibb kisváros megtekintésével, aztán jöhetek is haza.

Egy ilyen pár nap viszont most jól esne, valójában Dalmácia északi felén is, megnézném megvan-e még a kedvenc pizzériám Crikvenicában, befizetnék egy hajókirándulásra, melynek lényege, hogy az ember háromnegyed órát halad egy lélekvesztőn, hogy aztán a szemközti sziget kikötőjében egyen fagyit, meg este kiülnék egy zenés teraszra, hogy ezredszerre is rájöjjek milyen végtelenül idegesít a jellegzetes délszláv tamburazene. (És a mindenkori mélypont, mikor az előadóművészek belecsapnak a Forró szél főcímzenéjébe, tekintettel a turistákra, akik pont ezért jöttek, mármint a rágós tintahalon meg a kagylóból való biszbaszokon kívül.)

Régen persze minden jobb volt, az akkor még Jugoszláviából a kagylóból készültek mellett mindig lhozni kilós vegetát, literes rumpuncsot (máig sem tudom, mi lehetett ez az körömlakkszagú izé) és travaricát, olcsó Adidas cuccokat, meg nekem műsoros kazettákat - Ájron Médent, Kvínt meg ilyesmiket, amiket itthon csak ritkán és horror áron lehetett kapni, de inkább úgy sem. (Ez később már inkább LET3 cd-vé módosult, Jugoszlávia meg egy poszt-polgárháborús országcsoporttá. De hát sic transit gloria mundi, amiből a tranzitot értjük, Gloria meg este fan. Na, jó ez pl. egy lopott poén, csak tudnám kitől.)

És én jugóban ittam először szevenapot, és a polgárháború idején ott láttam először olyan út menti katonai ellenőrző pontokat, ahol tudható volt, hogy ezek a faszik tényleg lőnek, ha arról van szó. (Amúgy nem mazochisták voltunk, csak a Belgrád-Nis autópálya volt a legrövidebb út Görögország felé. És mindeközben Vukovár körül már bezárult az ostromgyűrű...)

Persze valószínű, hogy az egész tengerpartra vágyakozás két dolog szerencsétlen összetalálkozásából jön: egyfelől a nosztalgia, másfelől meg ez a rohadt meleg, ami egyébként egy vízparton semmivel sem jobb, csak épp egy fürdőhelyen legitim viselet a hülye szalmakalap és bemehet az ember a boltba egy szál rövid gatyában is. Hogy élvezze a szeletelt kenyér és a postabélyeg után az emberiség harmadik legfontosabb civilizációs vívmányát. A légkondit, áldassék érte az Úr neve.

Munkáslevelező X.

Én kérem teljesen egyetértek a határkerítő zárral, a műszaki dróttal, mer ezeket a mikulásokat...izé miskárolókat...naa, migránsolókat távol kell tartani a kerítéstől, mer ezek olyanosk, hogy átmásznak rajta a szájukkal meg menekülteznek, már hogy őketet fogaggyuk be, mer mirajtunk akarnak élősködni rajtunk. Én, eztet már megírtam a betelefonálós műsorba is mostan meg küldök róla egy internetet mer fontos, hogy mindenki halljon róla meg egységesen, lépjen fel a bevándorlók ellen, akik el se induljanak ide, meg menjenek haza mind.

Mer az a lényeg kérem, hogy ez itten a mi országunk, magunknak építettük össze, az ilyen kaftánok vagy mik meg ottan Kafkanisztániában háborúznak, meg itt tapossák le nekünk a veteményest. Mer letapossák! Ezek kérem nem is igazi emberek, ezek otthon csak biztos bánónt esznek meg fákon ugrálnak, itt meg sértegetik a zöldhatárt ájfónnal (ez ilyen újmódi palatábla, csak beszél is), szóval úgy csinálnak mint mink művelt népek, de kúltúrálatlanosok igaziból, bálványimádók, meg lehet kannibálok is, ilyen emberevők.

És ezeket engedjük be ide, hogy megfertőzzenek minket afrikai betegségekkel, meg a lányainkat mikor erőszakonak? Meg jól mondja a Zorbánur palkátja, nem akarnak dolgozni és elveszik a munkánk, eztet kéne mindenkinek rendesen végiggondolnia, mielőtt óbégatózik itten, hogy igy meg ugy meg mindenféle, hát gondoljon csak arra hogy a lányát megerőszakolja egy écces néger terrorista, aztán csak öelgesse őtet. Meg robbantgatnak is ugye ilyen paszternákkal vagy mivel.

Az ilyeneket meg kell állítani, azt annyi, ide ne gyöjjenek. Láttam a tévébe mútkor azt a adást, tudja, amibe van az az ember, na az mondta, hogy minden ilyen bevándorló az impotenciális terrorista, Nyújorkból küldik őket a Telaviviak, az Alkajdával, meg adnak nekik fegyvert, ilyen robbantós paszternákot is, aztat lenyelik, és csak akkor robban, mikor már itt vannak és ittak rá kövidinkát. Ezt meg a szomszéd monta, ő nagyon okos ember, sok iskolája van, teknikumot is végzett, még a kutyája is mijen okos, komolyan mondom kéremszépen, labrador amúgy.

Szóval végső soron nem kell ezekkel szarozni, atomot nekik, azt nem ugrálnak többet. Nem kell ide még sátortábor se, nem uttörők ezek vagy mi, a magyar ember itten csak alig él meg egyik napról az egyik napra, ezeknek meg sátor is jut, hátmég mit nem, ássanak maguknak egy gödröt, azt lakjanak abban, és örüjjenek, hogy rendesek vagyunk, mert ha morcosak leszünk közéjük is lövethettünk volna, nem konkétan persze csak úgy képzetesen. Hogy csak tudják, hol lakik a magyaroknak az uristene, már a Zorbánuron kívül, ugy értem.

Tehát végül is csak azt akartam mondani tecciktudni, hogy én helyeslek amit a kormány csinál, ők legalább megvédenek minket, nem mint az a tolvaj mocskos Bajcsány vagy ki, na annak a feje se állt jól. De most hogy végre mi vagyunk a világ vezető hatalma, meg mindenki tőlünk akarja tudni, hogy élünk ilyen jól, mostan nem hagyhatjuk, hogy ilyen koszos idegenek kifosszanak minket. Köszönöm, csak ennyit akartam mondani, hajrá agyarország, hajrá agyarok!

Negyedik

Ennek a hétnek sosem lesz vége. De ha igen, akkor gyorsan, mint egy igazán kiszámítható gengszterfilmben, jön a péntek este (frájdéj nájt fívör, tesó!), akkor néha tízig is fennmaradok, de mindjárt vasárnap lesz (a szombat észrevétlenül mosódik bele hőségbe), és már egy meghatározatlan állagú hétfő üldöz, én meg nézem az órát, hogy ha most elalszom, még alhatok hét teljes órát...

Hogy aztán frissen vidáman álljak bele az új hétbe, a kilátástalan messzeségbe felsejlő, de egyre távolodó pénteket várva. Ilyenkor a legrosszabb a csütörtök, már majdnem vége, de mégsem, már látom a hétvégét, de még félem a hajnali három ötvenkor megszólaló ébresztőt. Volt egy film,  Az évszázad csütörtökig tart című, pedig dehogy, a csütörtök tart egy évszázadig, pont a csütörtök nem akar csütörtököt mondani, értem mondjuk, én sem szólítom néven magam. Így aztán a szerda vállán csütörtök ül, és ordít csütörtökül, dömdödöm. Csütör tök jó.

És egyáltlán, milyen hülye szó ez a csütörtök. A péntek az egy szép hangzású szó, kemény, férfias, de nem a csárszbronzoni, inkább az alandöloni értelemben. A hétfő vagy a szerda is jól szól, mint két vadnyugati alak, az ördög jobb és bal keze, középen kedd, a szófukar, rejtélyes alak, ő a banda esze nyilván, vagy nem. (Az ő csaja Szájhar Mónika, és száz lépésről lyukat lő a verébfingba.)
No de a csütörtök, ő nem kemény, ő a puhány alak, kövér és sokat izzad, büdös a szája a szivartól, és őt ütik le először egy kocsmai verekedésben. (Vasárnap meg arisztokratikusan ül a sarokban és csak a poharát húzza arrébb, ha az asztalába beleáll egy kés.)

És pont egy ilyen csütörtököt kell kibírni hosszan, mielőtt felsóhajthatok, hogy de legalább péntek van. Régebben már kedden láttam az alagút végét, hogy mindjárt itt a hétvége, most meg ezen a rohadt csütörtökön nem jutok át sehogy, kövér vagyok, szőrös és izzadok, de legalább nem büdös a szám...

Holnap péntek, a szó naptári értelmében.

Sugar, sugar

Csák Norisz az egyetlen ember, aki elszámolt végtelenig. Kétszer!

Végre átadták a NATO új légvédelmi radarját Medinán, és  rádióban a polgármester máris radarturizmust vizionált, vagyis, hogy majd jönnek a radarturisták sokan, radart nézni jól, ettől a faluban meg lesz (sőt: generálódik) sok bevétel, fellendülés, miazmás.

A radarturizmus nyilván a szegény ember Tour de France-a vagy Rebull Errésze, és hát szegény Medinának is kell valamit felmutatnia, ha már Mekka elhappolta előtte a régóta jól menő kábakő-turizmust. Így aztán, akinek az isten nagy, beton tölcséres fagyit adott, az próbál radarturizmust csinálni belőle, vagy köré. Én azért finoman kételkedem benne, hogy tömegével jelennének meg hátizsákos radarmániások, vagy prémium radarturisták, akik valósággal ellepik a négycsillagos Hotel Radart, talán a helyi főzésű Radar sörben lehet fantázia (ha elég sokan olvassák félre, radlernak), de pl. a radír-manufaktúra biztos bukás lenne, a szóviccekkel már rég nem lehet eladni semmit.

Ha én néha turista vagyok, inkább meglepődöm egy mobil-átjátszó, egy mozgó lokátorállomás vagy egy erdőszéli rozsdás gőzmozdony láttán, de olyan még nem volt, hogy direkt ezért mentem volna oda. (Valójában azért mentem, hogy aztán hazabuszozzak/vonatozzak a rohadt sok gyaloglás után, ami így utólag belegondolva elég abszurd. Akkor már logikusabb elbuszozni valahová, és onnan hazamenni, költségben ugyanannyi, de mégiscsak hazafelé megyünk.)

Ráadásul az említett radar épp azért került oda, ahova, mert előtte már legalább két másik helyre nem kerülhetett, állítólag civil tiltakozás miatt, de persze inkább azért, mert a hivatásos politikusok rámarkoltak a témára virsli ujjaikkal. Merthogy a radar állítólag veszélyes, főleg mert sugároz, de annyira, hogy a környékén állandóan hármasikrek születnek, összesen öt fejjel (egyenlőtlen eloszlásban), a földeken meg kipattog tőle a kukorica, csak meg kell permetezni vajjal. De a medinai helyiek gyárilag sugárállók, plusz kedvencük a popkorn, de persze az is lehet, hogy mégis a valóságnak van igaza az ő fizikai törvényeivel, és a radar is főleg akkor veszélyes ha otthon tarjuk a hűtő tetején, vagy közvetlenül  ház mellé ültetjük, hogy jó kis árnyékot adjon augusztusban.

De ott aztán tényleg veszélyes, mert hát az embert csak ne sugározza senki, a Nap se (mert az bő rákot csinál, ami egy kövér ízeltlábú), nekem is itt a könyvespolcon a fejem mellett a router, és tisztára fáj a bal könyököm. Ami egyébként be is lilult, ezt csinálja a sugár!

A hét kérdései

Bátor, mi több hősies antimeleg (vö. buzizó) aktivisták szardarabokat helyeztek el a hétvégi Pride útvonala mentén, elsősorban az Opera környékére fókuszálva. Legalább is a hírek szerint.
Az ugyanis csak találgatás, hogy antimeleg buzizók voltak, a szar az, ami nagyon is konkrét, a többi igazából összeesküvés-elmélet (jesszusom, hogy kell ezt majd írni az új hejesírási szabájzat szerint?), mert hát egyszer csak büdös lett, és ugye pont ott amerre, és akkor amikor, illetve kicsivel előtte. Pedig egyáltalán nem biztos hogy az antimeleg-front (anti- melegfront?) állt, esetleg guggolt a háttérben, lehet, hogy az illetők egyszerűen nem szeretik az operát. Vagy szeretik, csak a pestit nem, mert rühellik az új vezetést, keveslik a modernista Verdi-értelmezéseket, vagy csak nem jött be a gengszter-biznisz és mehetnek vissza a balettba ugrálni.

Lehettek persze urbánus gerillakertészek is, ez most nagyon kúl trend valahol, erre utal hogy a szardarabokat nem a járdára helyezték a kutyaszar mellé (ahol amúgy fel sem tűnt volna) hanem növények mellé, gerillatrágyázást hajtva vére. (E gondolaton felbuzdulva már várom a gerillaszippantósok felbukkanását, akik csendben jönnek az éj leple alatt, kiszívják a cuccot, és elosonnak vele valami titkos helyre, ahol elmondhatatlan dolgokat művelnek a pöcegödör tartalmával.)

De akármi is volt a motiváció (azért én hajlok rá, hogy antimeleg hidegek voltak), médiahekknek remekül bejött, aznap pl. az Indexen a szarszagról szólt legnagyobb betűs prájdos tudósítás, és hát lássuk be, ekkora médiavisszhangot ennél kisebb, vagy kevésbé rendkívüli erőfeszítéssel elérni igazi teljesítmény. Az ember csak teszi a dolgát, a végeredmény meg címlapot ér, persze lehet hogy a szagra külön rá kellett gyúrni (mittudomén: fokhagymadiéta, kvargli-túladagolás), de a lényeg a termékelhelyezés, az hozza a pubicityt.

És itt még eg kínzó kérdés felmerül. Helyben előállított vagy elvitelre készített termékről volt szó? Ha otthontól hozták az sem lehetett rossza móka (valaki a hátizsákodnak préselődik a villamoson, és nem is sejti, mi van benne), de a tetthelyen előadott produkció az igazi. Már látom, ahogy néhány túl rövid hajú, Nagyonnagy Magyarország pólós, sávos Árpád guggol az Andrássy úton, finoman gyöngyöző homlokkal erőlködnek, aztán elömlik arcukon a siker és megkönnyebbülés semmivel össze nem téveszthető fénye. Az őket addig „moskocs búzik!“ feliratú transzparensekkel álcázó bajtársak kemény, férfias büszkeséggel nyújtják az előkészített vécépapírt (amit aztán higiénikus teszkós zacskókba pakolnak, elvégre nem hagyhatnak bűnjelet, már azon kívül, amit eleve ott akartak hagyni) és huncut félmosollyal elvonulnak. Kezet persze egyik sem mos...

A csend

A nap beszélgetése:

- Málnaszörpöt iszol?
- Nem, ez céklalé.
- De málnaízű?

És az a baj, hogy egyre több az ilyen szöveg, és már egyáltalán nem vicces, viszont jól jelzi, mennyi teljesen felesleges, időkitöltő fecsegést folytatunk. Az ilyen szövegek sajátossága, hogy nem mondunk igazából semmit, de legalább csend sincs. Néha persze kell az üres duma is, ez lenne a kapcsolatfenntartó kommunikáció, amikor épp csak jelezni akarom, hogy tudok a másikról, szerintem is egy térben vagyunk, és egyfajta készenléti üzemmódba kapcsoltam, ha véletlenül lenne valami releváns közlendőnk.

De ezek a párbeszédek lassan eluralják a mindennapjaimat, tőlem ne kérdezze meg hogy vagyok az, akit amúgy nem érdekel, (épp ezért néha el is mesélem, hogy vagyok, annak akit nyilvánvalóan nem érdekel - ez olyasmi, mint amikor ellentűzzel oltják az erdőt). Engem sem érdekel, mit eszik a kollégám, sem az, hogy aludt, és nem kérdezem meg reggelente senkitől, hogy él-e még a macskája.

Mára annyira zajos lett az életünk, hogy nem viseljük el a csendet, ezért ha egynél többen vagyunk egy helységben, kényszeresen beszélni kezdünk, mindegy miről, az időjárás pl. mindig kéznél van. Én nem értem mire föl ez az egész, ha valaki nem bírja a csöndet, kacsolja be a tévét, rádiót, könyörgöm, mindkettőt elég rég feltalálták márt. Hisz a tévé pont azoknak való, akik nem bírják a csendet, de nem akarnak beszélgetni senkivel.

Én például írni, tevékenykedni, sőt néha olvasni sem tudok megfelelő háttérzaj nélkül, viszont egy szekrénnyi jó könyv, egytucatnyi válogatott tévécsatorna és megfelelő mennyiségű sóskeksz társaságában hónapokig ellenék egyedül is. Mondjuk néha valaki hozzon fagyit, meg gyümölcsöt...

Gubera (Nagy a jólét!)

Ma reggel, a kutyasétálás meg az éjjel-nappali felé menés közben nem tudtam nem észrevenni, hogy az útba eső kukák majd mindegyikénél áll valaki, jellemzően könyékig, néha derékig elmerülve a bűzben. Persze nem új jelenség ez, de arányaiban mintha egyre kiterjedtebb lenne, lassan kitör a bandaháború a zsírosabb (ez esetben inkább: visszaváltható üvegesebb, fémhulladékosabb) konténerekért, és majd egy-egy rongyos alak őrzi őket, mint lomtalanításkor a reményteljesebb kupacokat. A hajléktalan input-output menedzserek pedig csak betenni engednek majd dolgokat, a kivéthez tagsági igazolvány kell a kartelltől.

Pedig ez csak egy lakótelep, ami még nem a nyomorult gettó, bármit is szövegeljenek róla balmazújvárosi repperek, de nem is a villanegyed, a lokális Bel Air. A guberálóknak azonban ez a lecsúszó alsó-középosztályi környék is adhat valamit, én sem tudok úgy kidobni egy régi ruhát vagy használati tárgyat, hogy az tíz percen belül el ne tűnjön a szemetes mellől, ahová bezacskózva teszem, elvégre jobb a régi farmer is, ha nincs a zsebében krumplihéj.

És persze a kukák oldalára/tetejére helyezve rendszeresen látok bezacskózott kenyeret, kajamaradékot, azok sem időznek ott sokáig, ami sokat elmond társadalmunk jelenlegi állapotáról. És a jövőbeli kilátásairól is, ha már itt tartunk. És amíg gyerekoromban a guberálók még leginkább hajnalban meg este jártak, szégyellve amit csinálnak (amire kényszerülnek), ma már lekopott róluk minden tartózkodás, egyrészt mert nyilvánvalóan nincsenek egyedül, másrészt meg pont annyira érdekli őket a társadalmi elvárás, meg illem, amennyire az adott társadalomtól, a sajátjuktól számíthatnak.

És ekkor olvasom, hogy a kormány hatszáz milliót költ nemsoká egy újabb plakátkampányra, amiben a fantasztikus sikereinket ecsetelné, múlandó emlékművet állítva önnön nagyszerűségének, és nem mellesleg ismét kitömve egypár haveri zsebet. És közben tovább nyomják az olimpiarendezési bullshitet, arra is kell majd még néhány tízmilliárd, mint ahogy annyi mindenre még, elvégre gyerekeik nem mindegyike tulajdonosa még egy legalább ötvenmilliós ingatlanak. Van még hová fejlődniük, a mások pénzén persze, és van még mit kommunikálni. A hivatali autó hátsó üléséről meg nem kell észrevenniük a guberálókat, de ha mégis, majd jól be lesznek tiltva.

Szpícs

(Államtitkár úr! Itt a heti beszéde, a helyszíneket és időpontokat a sofőr tudja, Odettke a titkárságról majd csomagol töpörtyűs stanglit és megköti a nyakkendőjét.)

Jelszavaink valának: Erő! Fit! Oktatás! Mit üzen ezzel a költő? Ezek az alapvető fundamentumaink, erre építjük a jövőt a mában! Mert a ma a miénk, ma még legalábbis, ezért megcselekedjük amit nem követel a haza, de még kér a nép. Erősek vagyunk, mögöttünk a tömegek, nem is merünk hátranézni, élcsapat vagyunk. Fittek vagyunk (vagy fitek, fene se igazodik ki ezeken a külföldiül szavakon), mert miénk az erő, és nem félünk használni. Oktatás! Na azzal csak okosan gazdálkodjunk, merengő bölcsészek helyett kérges bakancsú és magasszárú tenyerű betanított munkásokat kell képeznünk. Ha kell, a legfelsőbb fokon, ez nyilvánvaló evidencia. A többi ország nem ország, összeszerelő Magyarország mennyország! Igen, mi így leszünk gyarmat, büszkén és olcsón, mert a munkaalapú  munkáé a jövő, legalább is máma még, a munka nélküli munkának nincs becsülete. Dolgozni csak pontosan, szépen, munkaruhában, kékben, minimálbérért érdemes. Így kerülhetjük el, hogy a rút anyagik elvonják tekintetüket a lélek magasabb régióiról. Ahol a nemzet lakozik, ahol a magyarság sírva vigad, mert népszokás az, amit a nép szok.

A nemzet ugyanis a lélekből fakad, és ott lakozik, tehát fakad és lakozik egyszerre, ilyen ügyes, e kettős természet a nemzet misztikus titka, ettől leszünk erősek. Meg fitek, nemzeti alapon, mert a kozmopolita fit, az csak rút szibarita váz, kokakólamámorban fetrengő konzumidióta, indokolatlan mustár a mákos gubánkon.

Ha a föld Isten kalapja, Magyarország a zsíros haj alatta, ahogy a költő is mondhatta volna. (Tudják mi hiányzott a második Kossuth-díjamhoz? Az első.) Minket nem alázhat meg senki, nem lehet még egyszer olyan, hogy a sírt, hol nemzet süllyed el, lánckerék tapossa, mert  magyar lélek erős, természeténél fogva az. Csak áll mint a kőszikla, és rendületlenül megy előre! Akadályt nem ismerve beteljesíti küldetését, akármi legyen is az. Beteljesíti az evezőspályán, az úszómedencében, a focipályán, az ájemefben (ezt IMF-nek írják, csak máshogy ejtik, azért írtam úgy, tudom, hogy államtitkár úr oroszos volt; ha bonyolult mondjon nemzetközi színteret) meg Brüsszelben (Bruxelles eredetiben, csak úgy semmi értelme), az EU Rópai Unió központjában is. Mert a magyarokat nem lehet semmibe venni, a magyarok kiállnak magukért, erősek mint a csípős paprika és okosak mint a mongúz (róka, csodaszarvas, puffogó vipera - mindegy, valami állat legyen, lehet a helyiekhez alkalmazkodni), ami köztudottan gyakran a talpára esik, és kilenc farka élete van.

És ezt az életerőt nem vehetik el tőlünk, mi vagyunk Európa igazi reménysége, a dús haj, amibe tép a szél (tetszik emlékezni az előző kalapos hasonlatra?), mi vagyunk a megújulás, mibennünk bíztak elejitől fogva. Megvédtük Európát a tatároktól, a törököktől, a száj- és körömfájástól, épp most védjük meg a beélhetési megvándorlóktól, nemzetünk erős rés a bástyán. De hogy beteljesíthesük ezt, összefogás kell, sőt összébb fogás vagy egyenesen összébebb fogásabb, együttműködés leginkább, mert egységesen fogva tudjuk bevégezni  nagy művet. Építkeznünk kell, kőről kőre, falazóelemről falazóelemre mert amit megépítettünk magunknak, azt már nem építi meg más, az már sokáig a miénk.

Ebben a szellemben szeretném ezennel átadni az új községi mászókafestés felavatását (a holnapi helyszínen: megnyitni a hagyományosnak számtó Első Főzőretek Fesztivált, holnapután pedig: leleplezni lófő Durvaffy Edömér  tábori fülorvos emléktáblájának leendő helyét) a közösségnek, teljen bennük sok örömük és gyarapítsa mindannyiukat úgy fejben, mint lélekben.

Megélhetésiék

A sarki újságosnál már nem lehet újságot kapni, lottót sem vagy rágót, a bódét úgy 100-120 afgán illegális bevándorló lakja mostanában, de ők csak hasist meg hamis rolexet árulnak, a visszajárót meg zöld orbitban adják. Állításuk szerint a Balaton Szándra jöttek, de látták a fotókat okostelefonon, és mégsem merészkedtek el Zamárdiba, nem érzik magukat méltónak, ha már ide jöttek, tiszteletben tartják a kultúránkat. Márpedig a Szándra nem mehetnek olyan arcok, akik ennyire elszúrták a szálkásítást, ráadásul vallási okokból józanok, a magukkal hozott cucc nagy részét pedig az embercsempészeknek adták, akik az éj sötétjében juttatták át őket a Dunán, ami szerintük egy újabb határfolyó.

Úgyhogy elfoglalták a bódét, gondolván, legalább az olvasnivalóra nem lesz gond, mondjuk magyarul pont nem tudnak, de a cicis magazinokhoz nem is kell. És pont a cicis magazinok azok, amikből jelentős hiány volt otthon a tálibok alatt, az országba becsempészett három példányt pedig öt percre is egy vagyonért adta bérbe a helyi hadúr, de hát a túlkereslet nagy úr. Eredetileg a szomszédos nemzeti dohányboltot nézték ki, mint potenciális sex-shopot, de mivel egyikük nem nézett ki 18-nak, sőt nem is volt annyi aznap, az árus kizavarta őket redbullból font karikás ostorral.

Maradt az újságosbódé, legalább is addig, míg elbírálják menedékkérelmüket, ami hosszúnak ígérkezik, mert egyiküknek még orvosi igazolást kell szerezni Kabulból arról, hogy egy robbanásban elvesztette a jobb szemét és a bal kezét. Elvégre ezt bárki mondhatja.

Az afgán illegálisok egyébként jól érzik magukat, így utólag bánják már, hogy nem repülővel jöttek első osztályon, de csak most tudták meg a kormánytól, hogy nemcsak lehetőségük, de pénzük is lett volna rá. Meg hogy betegségeket hurcolnak be, ettől mondjuk kicsit megijedtek de orvos végül is nem látta őket, így nem hozhatta rájuk a frászt.

Nem terveznek tovább migrálni, az újságosbódét bővítenék egy toi-toi (ejtsd: toátoá) vécével és élveznék a magyar szociális rendszer hihetetlenül bőkezű támogatásait, melyekhez képest a német vagy a svéd segély megalázó alamizsna, az meg kinek kell. Dolgozni nem akarnak, de elvennék a magyarok munkáját, a hamis rolexek eladásából igazira gyűjtenek, az megy a kinézett Jaguárhoz. Helyeslik a szögesdrót kerítést, elvégre ne jöjjön ide mindenféle jöttment szír meg kongói. Egyszóval hosszú távra terveznek, hisz csak holnapután megy a legközelebbi fapados Malmőbe.

Airplane!

Egy francia ülésgyártó cég levédetett egy olyan repülőgépes üléselrendezést, ahol minden második ülést megfordítanának, hogy még több embert zsúfolhassanak be az utastérbe. Na most ez rövidebb utakon is botrányosan ótvar megoldás, hosszabb utakra meg ugye nem indulok repülővel. (Mert nem lennék hajlandó óceán vagy nagyobb tenger felett repülni, hisz ha Európa felett valami gond van a géppel, tíz percen belül akadhat egy alkalmas repülőtér, a víz felett viszont nincs semmi. Csak villanás, de az is csak a Wenders-film címében.)

Ezekkel a szembefordított ülésekkel több gond is akad. Egyfelől nyilván a lábszag, a sok wannabe Al Bundy egymást nyírná ki, ha kényelmi okokból megszabadulna a cipőjétől, és korlátlanul eregetné lábának érett bukéját, direktben a másik orra alá. Plusz vége lenne a stikában orrtúrásnak, a köhögéssel álcázott böfögésnek, meg a nyálcsíkkal alvásnak, hisz legalább egy, de inkább kettő darab vadidegen nézne az ember arcába és viszont.

Persze ha már kreatív utasszívatásról van szó, lehetnének tényleg állóhelyek, valódi fa pad a fapadoson, a harmad- vagy negyedosztályt meg simán felszórhatnák szalmával, az jól felszívja a hányást meg a vért, és könnyű kialmozni az utasok után. Lehetne egyszerűen csak repülő marhavagon, önitatóval meg küblivel, sőt fejőgép is lenne, csak azt banki tranzakciónak hívnák, és foglaláskor lenne aktuális.

De a szuperolcsó, szupertakarékos (szaknyelven: fillérbaszó) repülés az lenne, ami nem is lenne, vagyis a kedves utas kétezerért kapna egy foglalási visszaigazolást a becses nevére szólóan, mondjuk a Budapest-New York viszonylatra, de repülni nem kellene. Menőzni ezzel is lehet a haveroknál, mindenki fotosoppolhat magáról egy képet az Empájer Tímbilding tetején, és még attól sem kell félni, hogy elromlik a repülő az óceán felett és rázuhan egy öngyilkos merénylőre.

Angyalbőr

Én tényleg nem értem, hogy ki az a beteg lelkű szülő, aki nyáron katonai táborba akarja küldeni a gyerekét. Ilyesmi táborba, ahol, mint a cikkből is látszik, az egykori, néphadsereg nevű röhejesen borzasztó szervezet legrútabb hagyományait próbálják újraéleszteni, főképp nyelvstratégiai vonatkozásban.

És itt jönnének a saját katonatörténeteim, de szerencsére ilyenek nincsenek, egyetlen napot sem kellett kiképző őrmesterek társaságában gyakorlatoznom, bár egyszer egy egész hetet voltam úttörőtáborban (reggeli torna, zászlófelvonás und végtelenített menetgyakorlatok, kirándulásnak álcázva, junó), gyermekkori traumának az is príma volt. Rohamsisakot nem kellett hordani, de lényegét tekintve olyan lehetett, mint ez a remek katonai bohóckodás.

(Mellékszál, de eben az úttörősdiben az volt a legviccesebb, amikor ötvenes tanárnénik talpig súlyos sminkben meg sípzsinórban tisztelegtek, jelentettek egymásnak, aztán meneteltek is kissé, teljes zárójelbe téve a Rákóczi-induló ritmikai képletét. Mi meg lázadó kamaszként golyóstollal ráírtuk a nyakkendőkre, hogy ájronméden, meg az úttörő-egyenruhát farmerral értelmeztük újra. Hiába no, ez már a túlérett Kádár-rendszer volt, ránk is dőlt az egész nemsoká, mondjuk az még belefért, hogy elsős középiskolásként, '88 őszén, én még koszorúztam Lenin-szobrot november hetedikén, de KISZ-tag már nem lettem, talán ezért nem vagyok most államtitkár.)

Szóval a katonaságot megúsztam, mert főiskolára jártam, meg egyetemre, összesen kilenc évig (hja, nem volt még bolognai rendszer, csak spagetti, ma két ilyen diplomához, ami nekem van, elég öt év is...), aztán meg behívtak, de alkalmatlan lettem. Pszichésen, ami vicces, mert bakának ugyan nem váltam be, de az egyetemen taníthattam, persze igaz, hogy ott nem kell fegyvert használni. Egyelőre.
A dolog persze elég egyszerű, a pszichonéni megkérdezte hol dolgozom, mit csinálok, érdeklődött néhány kollégám hogylétéről, aztán közös megegyezéssel írt egy papírt, hogy szakvéleménye szerint nem tennék jót az ország védelmi képességeinek.

Így aztán nem tanultam meg inni és lopni, ami többek szerint a sereg legalapvetőbb tananyaga, pontosabban az elsőt a szombathelyi főiskola klubjában gyakoroltam, ami összehasonlíthatatlanul kellemesebb helynek tűnt, mint bármely laktanya, amit vala láttam, leginkább a tévében nyilván.

Úgyhogy a hadsereget szerencsére csak kívülről szemlélem méla undorral, meg néha indokolatlanul beleolvasok a világ valaha írt legjobb regényébe, a Svejkbe, és röhögök felhőtlenül, mert az öncélú katonásdi az egyik legszánalmasabb dolog a világon. (Egy másik a  mulatós zene plébekkről, de ez nem tartozik ide.) És ha már a Svejk: tessék olvasni benne Dub hadnagyról, ő megtestesült katonásdi, a kommandírozásba beleszédülő kispolgár, olyasvalaki, mint az ilyen kretén katonásdit játszató táborok szervezői.

Bambula

Két hír került nagyjából egymás mellé-alá a 444-en, az egyik egy siófok mellet jógafesztiválról szólt, a másik meg egy Pekingben megrendezett bambulóversenyről. És a kettőnek persze van köze egymáshoz.

Mert bár a kínaiak lassan kezdik (vagy szeretnék) elfelejteni tradícióik egy részét, azért azt, ha valaki két órán át, alacsony pulzussal, semmitől sem zavartatva bámul maga elé az meditál. Illetve aki meditál, az bambul, egy nézőpontból. (Aki meg nem meditál de bambul, az én vagyok fáradtan, mikor véletlenül a Muzsika TV-re kapcsolok.)

A fő különbség annyi, hogy az egyik eseményen európaiak bambulnak az erdőben, a másikon meg ázsiaiak meditálnak a városban, vagy fordítva - ázsiaiak erdőben bambulják a várost, európaiak meditálnak a bambuláson, erdők bambulják a városi meditációt etc.

De az biztos, hogy mindkét csoport tagjai igen csak ráérnek, meditatíve bambulni sok időt igényel, ráadásul bambulás nem olyasvalami, amibe csak úgy beleveti magát az ember, bemelegítés nélkül, a bambulásra rá kell készülni. Először is le kell csendesítenünk az elménket, ez kemény munka és nagyon stresszes, eltart jó darabig. Aztán bambulás után fel kell magunkat pörgetni, mert bambán elég veszélyes pl. autót vezetni, üzleti tárgyalást lefolytatni vagy botmixert használni. A manikűrkészletről nem is beszélve...

Ráadásul ha a bambulás versenyszerű, még több stresszel jár, amitől nehezebb bambulni, de ha belegondolunk ez normális, a versenyúszás is sokkal keményebb mint a nyári strandolás, a kiélezett versenyekben van az igazi kihívás, aki egy város közepén, izzasztó küzdelemben bambul, az már nem szarral gurigázik, az már odateszi magát. És mint ilyen tiszteletet érdemel, hisz nagyon sok idő, energia és lemondás kell az eredményes bambuláshoz. Fel kell adni például az érdeklődésünket és koncentrációnkat, meg azt a bennünk motoszkáló gondolatot, hogy csináljunk valamit. Az ilyen esszenciális bambuláshoz sok évnyi gyakorlás, rengeteg edzőtábor és speciális diéta kell (csupa seizű, érdektelen étellel.)

Mint minden versenysportot, ezt is rövidebb távokon érdemes kezdeni, menet közben majd úgyis kiderül, az ember alkalmas-e a hosszabb menetekre, kibírja-e, hogy órákon keresztül ne jusson eszébe egyetlen épkézláb gondolat sem, Aki alkalmas erre, módszeres edzéssel és kitartással igazi, felső kategóriás bamba lehet, aki ugyan nem alkalmas semmire, de ez nem is zavarja. A bambulás a legmagasabb szinteken már l'art pour l'art helyzet, az akarat, a szándék, a cél feloldódása a boldog semmiben, maga az eredményhirdetés felé tartó jógafesztivál.

Az még persze nem dőlt el, a bambulás olimpiai vagy paralimpiai versenyszám lesz-e a jövőben.

Hot stuff

A hőgutának három alapvető szakasza van: trecento, quattrocento, cinquecento (magyarul: bevezetés, tárgyalás, befejezés). Az első szakaszra jellemző, hogy melegünk van, a másodikban viszont már csodálkozunk rajta, hogy lehet ennyire melegünk, a harmadikban elájulunk ami jó, mert addig sincs melegünk.

Gondolkodási és fogalmazási készségünk már a második fázisban kezd szétesni, ilyenkor indokolatlan mennyiségű cukkinit vásárolunk (és közben uborkának nézzük, aztán csodálkozunk, hogy kovászolva milyen ritka szar), a verbális kommunikációban mellőzni kezdjük az igeragozást, miközben ellenállhatatlan vágy támad bennünk, hogy minél többször használjuk a „networking“ kifejezést, ami a zöldségesnél és a nyolcas buszon erősen kontraindikált. Meg túl hosszúak a mondataink.

A forró fürdő sem sokat segít, a kinti kemence nem igazán tűnik hűvösebbnek utána, plusz a kovászos cukkini a fürdő után határozottan menekülési útvonalat keres az emésztőrendszerünkből.

Van még a belső út, a lélek ösvénye, melynek lényege hogy nem dőlünk be az elme trükkjeinek, tudatosítjuk, hogy a meleg érzete csak impulzusok sorozata az agyunkban, majd egyszerűen hűvösre meditáljuk magunkat.
Én például napok óta karácsonyi dalokat mormolok a kutyának, de ő csak hülyén néz vissza, nekem meg változatlanul melegem van, valószínűleg a karácsony kandalló-apektusát sikerült megalósítanom mély meditációmmal. Úgyhogy most azzal próbálkozom, hogy nagy citromos jégnyalókákra gondolok, csak attól meg folyik a nyálam, ami megengedhetetlen folyadékveszteség a globális felmelegedés jelen szakaszában. Meg gusztustalan.

Hőségriadalom

Gyakorlatilag minden hírportál azzal jön valahol a kezdőlapon, hogy „durva kánikula van/lesz/fenyeget“, „gigavörös überriasztást adtak ki másfél megyére“ vagy „hatvanhárom további trükk kánikula esetére“.

Komolyan csodálkozom, hogy egyesek komolyan csodálkoznak azon, hogy nyáron meleg van. Ennél jobban csak akkor szoktak csodálkozni (és mindenféle válságstábok által változatos „riasztásokat“ „kiadni“) az illetékesek, amikor télen havazik, öt centi hótól nálunk megbénul az ország, jegesmedvék kezdik terrorizálni az éhező és átfagyott lakosságot, a mini szterelnök meg garbóban gondterhelt. A nyáron meg olyanokat kommunikál minden meteorológus, urológus és politológus, hogy egyfelől kurva meleg lesz, másfelől igyunk sok vizet, harmadrészt meg csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van. (Tényleg, van már kánikulaügyi kormánybiztos, vagy legalább egy melegelhárító miniszterelnöki megbízott, helyettes államtitkári fizetéssel?)

Valószínűleg hülyének néznek szinte mindenkit, nem is csoda, tizenéve nyomják a papucsállatkákra szabott politikai kampányokat, hol gügyögve, hol bibliai-kiátkozós stílusban, a lényeg csak annyi, hogy az ún. üzenetek, ne legyenek egy tőmondatnál kiterjedtebbek. Így aztán a rutin azt súgja, szólni kell az embereknek, hogy menjenek hűvös helyre, ha meleg van, és ne felejtsenek el rendszeresen fogat mosni, meg levegőt venni. A nagy tájékoztatási kampányból meg annyi jön le, hogy nagy katasztrófa közeleg, az apokalipszis lovasai nyerik a hétvégi derbit, valamint a globális felmelegedés meg a háttérhatalom áskálódása ugyebár.

Bezzeg régen, meleg volt nyáron akkor is, nem arról van szó, de akkor nem ilyen ocsmány agresszív módon volt meleg, rendes polgári módon volt, vasárnap délelőtt templomba ment a hőség is, tiszta inget húzott, úgy ment. Most meg ilyen globalizációs meleg van, mert az indiaiak meg a kínaiak csak hasítják az atomot, meg gyártják a mikrocsippet, nekünk meg itthon leég a hajunk, ha kimegyünk az erkélyre. Be kell látni végre, hogy a meleg legalább akkora probléma hazánknak mint a beélhetési megvándorló menekültek vagy a Soros norvég pénzén hizlalt sátánista metálzenekarok.

Úgyhogy az a nagy helyzet, hogy a káni kula (Milyen kaka is ez valójában? Kutya?) ellen nem a sok víz segít, vagy a légkondi (különösen ha otthon nincs, és a multi-imperialista teszkóban élvezkedünk a huszonkét fokban), a káni kulát a globalizáció hozta ránk, úgyhogy tüntetni kell ellene! Nem leszünk gyarmat! Foglalják bele az alapkotmánytörvénybe, hogy harminc foknál júliusban sem lehet melegebb! Ha magasnyomású front vagy, ide nem hozhatsz trópusi légtömegeket! Melegfelvonulást csak télen rendezhessenek, amikor jól jön!

Tulok

Kétségtelenül az egyik legutálatosabb állatfajta a hordában dudáló tahó, aki elsősorban esküvői konvojok keretében igyekszik pokollá tenni mások életét. Az ilyen tahó hétköznap kis híján normális ember, eszik, alszik, ürít, kommunikál, ám ha szombatra hivatalos Szerénke, a másodunkahúg esküvőjére, előjön belőle az igazi, talajmenti prosztóság, és amint meglát egy kósza színes szalagot a Suzuki kilincsére szervülve, elsöprő vágy támad benne, hogy nyomja, csak nyomja a dudát, mintha legalább is az élete múlna rajta.

A dudáló tahó egymagában persze gyenge és hamar elgyávul, nem nyomja állandóan a dudát (legfeljebb álmában csenget egy picit), azonban amint csoporttá szerveződik, és meghallja a hordavezér tahó béemvéjének acélos dudáját, egyből felhorgad benne a nagy löttyös szittya indulat. Vagy csak kicsi a farka és kompenzál, fene tudja.

Ha valaki felelőségre próbál vonni egy dudáló tahót, öntudatosan kikéri magának (a második felest, ő még azzal simán elvezet Hódezmő... Hómező... Heződmó... nnna, Vásárhelyig is, akárhol is legyen az). A dudáló tahó alapelve, hogy ilyen esküvő egyszer van az életben (akkor is ha neki magának volt már három), vagy épp csak realista és sejti, hogy soha többé senki nem hívja meg, azok után, amiket nemsoká művelni fog, szóval egyszer élünk, mondja, és beugrik a nagybőgőbe. Csak előtte dudál egy kicsit, a többiekkel, míg oda nem érnek ahova, mert a csárdában ugye már nem férnének meg egymással dudálva. (Ha a valaki a csárdában többedmagával dudálni akar, pokolra kell annak menni, ott kell neki megtanulni, hogyan kell a dudát nyomni.)

Azonban én, minden búval baszott bélelt szombaton minimum 15-20 dudáló tahókból álló konvojt szenvedek végig, akik pont az ablakom alatt kapnak pirosat, és ott nyomják, nyomják, nyomják, mintha nem lenne holnap, vagy mintha nekik kifejezetten tetszene ez a koponyarepesztő koncert. És nem lehet tenni ellenük semmit. Szólni pl. reménytelen a tulkoló tülköknek, illetve a tülkölő tulkoknak, mert nem is hallják, meg a következő saroknál a tahósor vége, esetleg lehetne ellendudálni, valami ellenfázisú hanggenerátorral, de minden tahó autója kicsit más hangon szól, vagy:

Mint a majmok a Madagaszkárban: Akinél esetleg van kaki, most kell dobálni!

Izéke

Izéke ötvenhárom éves, de tizenhatnak öltözik. Visszeres lábak és slampos smink mellé könnyű kis nyári ruhát hord, mozgása megejtően emlékeztet egy zombifilmre, amit beszívva néz egy bróker, tekintete zavaros, de legalább a szövege is. Melléd ül a buszon, gyümölcstorta szagú parfümmel büntet. És akkor mondtam neki izé, hogy izé én aztán meg nem csinálom, érted izé, most mit izélget érted, mondom neki... - darálja szigorúan monoton módon a vele szemben ülő nőnek, aki furcsa mód leginkább egy bányaomlásra emlékeztet. Fülbevalóval.

Izéke a csirkefeldolgozóban belez két műszakban, már egy ideje nem lát perspektívát a munkájában, karrierje kifulladni látszik, Eleve szűkek a lehetőségek a belező-iparban de a csoportvezető legalább adminisztrál is, bár ő sosem lesz csoportvezető, nem olyan típus, személyiségileg. Néha átteszik a csomagolóba, de az úri munkának számít, azt a kisfőnök lány csinálja, diákmunkában. Na ja, heti negyen órát csomagol, közben meg állítólag nappalis. De ő túlórázik szorgalmasan, a nagylány svédben bébiszitter, és svédben olyan árak vannak, hogy inkább ő küld ki pénzt, mert svédben az olcsó kaja az a büdös halkonzerv (direkt büdös, ezek azt szeretik), az is norvég. De jön haza a nagylány nemsokára karácsonykor, de ő nem megy svédbe, mert ott hideg van meg sötét, Izéke a görög szigetekre vágyik, régen többször is voltak jugóba, meg látta a Surdát, az is mindig oda vágyott.

Hazajön, megmondom izé neki, hogy gondolja meg izé, végre izé már, hát milyen élet ez odakinn, itt legalább izé otthon van. Én pozitívan állok az élethez meg izé, mindenhez, tudod citromot kapsz izé, csinálj limonádét.

Megy hazafelé, otthon a másfél szoba minden kényelme, plusz a macska, aki öt éve egyfolytában vedlik, mégsem kopasz, hideg borzmáj a hűtőben, jó lesz vacsorára pirítóssal, jól csúszik rá a sütőrum. Izéke gyűlöli a szomszédait, idegi alapon, az alsó, a felső, a szembeszomszédot egyformán, a szomszéd lépcsőházban lakókat egy kicsit kevésbé, de legalább egyenletes eloszlásban. A szomszéd lépcsőház eleve ellenséges terület, furcsa emberek laknak ott, és furcsa szaga van a szemétledobójuknak, biztos denevérek laknak benne. Vagy vombatok, nem tudja mik azok, de olyan kukázóknak hangzanak.

Izéke már évek óta a csirkefeldolgozóról álmodik, álmában mindig le van maradva a szalagtól, és ha túl sok sütőrummal üzemelteti privát álomgyárát, a belezni való csirkék még élnek is. Olyankor izzadtan ébred, remegő kézzel főzi a kávét, és sok tejet tölt a nagy bögrébe, amire nagy betűkkel van felírva: NEM IS OLYAN SZAR

Working class hero II.

Ma sikerült egy 12 órás munkanapot abszolválni, kellemes meleg időben, asszem csak a folyadékveszteségtől is észrevehetően fogytam, vagy csak a hallucinálok, a folyadékveszteségtől nyilván. Sőt ebben a melegben a szakállam is lassabban nő, feltehetően a nem megfelelő a páratartalom és keveset vagyok a napon, legalább is a szobanövényeknél mindig ilyesmik vannak a háttérben. (Viszont a hőségben döglenek a levéltetvek a hibiszkuszon, de lehet hogy csak hat a hagyományos népi gyógymód, miszerint banán-, illetve bánónhéjat kell beleásni a cserépbe, azt a bánónméreg majd kicsinájja a dögöket, vagy nem, de legalább van indok bánónt enni, hagyományos népiesen.)

A nap fénypontja egyértelműen a buszközlekedés volt, öt után kicsivel indultam (reggel) és már este fél nyolc után haza is értem, miután kellemes háromnegyed órát várakoztam a gyári buszmegállóban (bónuszként nem volt árnyék és ülőhely egyben, pedig mindkettőt igényeltem volna, én telhetetlen). Isten áldja a helyi busztársaság nyári menetrendjét, de rohadjon meg a neve napján, aki kitalálta. Ráadásul a fedélzeti gépinéni meg is köszönte, hogy a társaságukat választottam. Mintha lenne másik...

Kivagyi

Most botlottam bele a Cinken egy posztba, ami arról szól, hogy egy kaposvári jobbikos rosszabbikos önkormányzati képviselő jó ideje engedély nélkül parkol a fő utcán (a sétálóutca szakaszon) mondván, hogy ő ott lakik, neki ehhez joga van. Amúgy nincs, de mit várjon az ember valakitől, aki akkora alfél, hogy a Rosszabbik nevű szörnypártban tolja az önérdek-érvényesítést. (Mert hogy a haza üdvére magasról tesz, az számomra evidens.)

De ami igazán vicces, hogy az illető autója igazi bunkómobil, valami dübörgő hangú, agresszívre maszkolt Ford Mustang, ami több szempontból is kínos:

- Először is: amerikai. Hát hogy néz az már ki, hogy egy népben-nemzetben gondolkodó, rendes kopjafás-székelyzászlós, árpádsávval menetelős párt képviselője miért a züllött Nyugat emblematikus autójának fuxos pénzbehajtó seggfejekre optimalizált változatával jár. Vegyen Ladát, most az orosz a trendi a Rosszabbikban. (Vagy lovas kocsit, az igen népiesch.)

- Másodszor meg ugye a stílus. Ez a tipikus „ki ha én nem?“ járgány, amiből kiszállva elég nehéz lehet egy kampánygyűlésen elnyomni az „én a politikát szolgálatnak tekintem, mindent megteszek a helyiekért“ mantrát, fel-feltörő röhögés nélkül.

- És hát ott van a freudi értelmezési horizont, illetve annak háztartási változata, mely szerint a nagy autóval a kis farkukat kompenzálják a pasik. Ami így persze nettó marhaság, de annyira Kiskegyed-szintű, hogy széles néptömegek számára jelenti a pszichológiai tudás csúcsát.

Vagyis egy Mustangot bőgetni szerteszét a városban, nagyjából annyit jelent: gazdag vagyok, szarok rátok, nekem bejött az élet, mert nézhetem, ahogy sárgultok az rigységtől. Vagy a dühtől, nekem egyre megy. Háát... nem egy jó üzenet.