A hőgutának három alapvető szakasza van: trecento, quattrocento, cinquecento (magyarul: bevezetés, tárgyalás, befejezés). Az első szakaszra jellemző, hogy melegünk van, a másodikban viszont már csodálkozunk rajta, hogy lehet ennyire melegünk, a harmadikban elájulunk ami jó, mert addig sincs melegünk.
Gondolkodási és fogalmazási készségünk már a második fázisban kezd szétesni, ilyenkor indokolatlan mennyiségű cukkinit vásárolunk (és közben uborkának nézzük, aztán csodálkozunk, hogy kovászolva milyen ritka szar), a verbális kommunikációban mellőzni kezdjük az igeragozást, miközben ellenállhatatlan vágy támad bennünk, hogy minél többször használjuk a „networking“ kifejezést, ami a zöldségesnél és a nyolcas buszon erősen kontraindikált. Meg túl hosszúak a mondataink.
A forró fürdő sem sokat segít, a kinti kemence nem igazán tűnik hűvösebbnek utána, plusz a kovászos cukkini a fürdő után határozottan menekülési útvonalat keres az emésztőrendszerünkből.
Van még a belső út, a lélek ösvénye, melynek lényege hogy nem dőlünk be az elme trükkjeinek, tudatosítjuk, hogy a meleg érzete csak impulzusok sorozata az agyunkban, majd egyszerűen hűvösre meditáljuk magunkat.
Én például napok óta karácsonyi dalokat mormolok a kutyának, de ő csak hülyén néz vissza, nekem meg változatlanul melegem van, valószínűleg a karácsony kandalló-apektusát sikerült megalósítanom mély meditációmmal. Úgyhogy most azzal próbálkozom, hogy nagy citromos jégnyalókákra gondolok, csak attól meg folyik a nyálam, ami megengedhetetlen folyadékveszteség a globális felmelegedés jelen szakaszában. Meg gusztustalan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése