Elvágy

A napokban azon kaptam magam, hogy majdnem lenne kedvem egy tengerparti nyaraláshoz, ami már évek óta nem fordult elő. Sem a nyaralás, sem a kedv, mondjuk pénz sem lett volna hozzá, ahogy most sincs, de most ellógnék pár napra valahová Dél-Dalmáciába. Szigorúan csak pár napra, mert többet nem bírok ki egy tengerparti városkában, ott túl kevés a látnivaló, strandolni meg utálok, lemegyek úszni napjában legalább kétszer, de semmi fetrengés. A helyi templomot, halászkikötőt, halpiacot, sima piacot meg a kagylóból készült biszbaszokat áruló ajándékboltokat erős beosztással kihúzom három napra, közben egy napot mondjuk olvasgatással töltök, egyet meg a szomszéd, hasonló, de történelmibb kisváros megtekintésével, aztán jöhetek is haza.

Egy ilyen pár nap viszont most jól esne, valójában Dalmácia északi felén is, megnézném megvan-e még a kedvenc pizzériám Crikvenicában, befizetnék egy hajókirándulásra, melynek lényege, hogy az ember háromnegyed órát halad egy lélekvesztőn, hogy aztán a szemközti sziget kikötőjében egyen fagyit, meg este kiülnék egy zenés teraszra, hogy ezredszerre is rájöjjek milyen végtelenül idegesít a jellegzetes délszláv tamburazene. (És a mindenkori mélypont, mikor az előadóművészek belecsapnak a Forró szél főcímzenéjébe, tekintettel a turistákra, akik pont ezért jöttek, mármint a rágós tintahalon meg a kagylóból való biszbaszokon kívül.)

Régen persze minden jobb volt, az akkor még Jugoszláviából a kagylóból készültek mellett mindig lhozni kilós vegetát, literes rumpuncsot (máig sem tudom, mi lehetett ez az körömlakkszagú izé) és travaricát, olcsó Adidas cuccokat, meg nekem műsoros kazettákat - Ájron Médent, Kvínt meg ilyesmiket, amiket itthon csak ritkán és horror áron lehetett kapni, de inkább úgy sem. (Ez később már inkább LET3 cd-vé módosult, Jugoszlávia meg egy poszt-polgárháborús országcsoporttá. De hát sic transit gloria mundi, amiből a tranzitot értjük, Gloria meg este fan. Na, jó ez pl. egy lopott poén, csak tudnám kitől.)

És én jugóban ittam először szevenapot, és a polgárháború idején ott láttam először olyan út menti katonai ellenőrző pontokat, ahol tudható volt, hogy ezek a faszik tényleg lőnek, ha arról van szó. (Amúgy nem mazochisták voltunk, csak a Belgrád-Nis autópálya volt a legrövidebb út Görögország felé. És mindeközben Vukovár körül már bezárult az ostromgyűrű...)

Persze valószínű, hogy az egész tengerpartra vágyakozás két dolog szerencsétlen összetalálkozásából jön: egyfelől a nosztalgia, másfelől meg ez a rohadt meleg, ami egyébként egy vízparton semmivel sem jobb, csak épp egy fürdőhelyen legitim viselet a hülye szalmakalap és bemehet az ember a boltba egy szál rövid gatyában is. Hogy élvezze a szeletelt kenyér és a postabélyeg után az emberiség harmadik legfontosabb civilizációs vívmányát. A légkondit, áldassék érte az Úr neve.