Verbális front

A szokásos koreográfia: kutyasétáltatás, unalom elen rádiózás, sírva röhögés. De a mai eresztés, pontosabban az a fél óra, ami hallottam a Lánchíd konyakról nevezett rádióban, annyira erős élményt adott, hogy nem bírom nem megörökíteni.

Az első betelefonáló, akihez szerencsétlenségem volt, aknazárat telepítene a határra, mögé meg határőröket tűzparanccsal, és akkor aztán nem jönne ide senki. (Szerintem én sem, jegyzem meg közbevetőleg, ki akar egy lágerben élni?)
Ám ekkor jön a műsorvezető, szegény hülye Papp Endre, kire még gyerekkorom tévéjéből emlékszem, és megértéstől csöpögő hangon mélységes egyetértéséről biztosítja a vértolulálos hallgatót. Vagyis az empatikus bájolgás részéről csak álca, a szelíd külső egy szikár diktátort takar, aki különösebb megfontolás nélkül lövetne, felülmúlva még Lenin elvtársat is, aki az ismert anekdota szerint visszadobta a gyerekeknek a labdát, pedig közéjük is lövethetett volna. Persze a derék műsorvezetőnek van egy másik oldala is, két náculó nyugdíjas között bejátszik egy-egy operett-áriát, ami így 2015-ben különösen súlyos szellemi környezetszennyezés.

Papp elvtársnak egyébként igen örülnek a hardcore hallgatók, ő nem vitatkozik mint a másik, hagy mindenkit összefüggéstelenül monologizálni. A direkt náciknak is jár tőle egy verbális buksisimogatás, az egy fokozattal árnyaltabban fogalmazókat meg egyenesen verbális fellációban részesíti. (Huh, sikerült megúsznom, hogy leírjam a „leszopja“ szót.)

Ennek a hozzáállásnak nagy haszonélvezője volt a következő bácsi, aki a hagyományos, a Völkischer Beobachter fénykorát idéző zsidózással indított (inkluzíve patkányozás), aztán kommunistázott-gulágozott egyet, zsidózással körítve, a legprimitívebb történelmi hazugságok vezérfonala mentén. Viszont gyakorlata így is maximum 3.5-öt (drei komma fünf) ért, mert kihagyta a Cion bölcseinek jegyzőkönyvét, csak egyszer Gyurcsányozott, a Bajnaizás pedig fájóan hiányzott a művészi összhatásból.

De a legjobb a harmadik néni volt, a jellegzetes Orbán-fan, aki annyira rajong a felcsútiért, hogy még a pozícióját sem sikerült eltalálnia, végig miniszterezte. Mikor PE elvtárs rákérdezett, hogy melyik miniszterre gondol, mondta hogy a felcsútira (mondjuk harmadik nekifutásra bírta kinyögni a nevét), erre kijavították, hogy ő miniszterelnök, a néni helyeselt: igen-igen, ő a mi miniszter urunk. („Ismerem személyesen, a lányom a Sportkórházban dolgozik, nem is mondok többet...“) Miniszter urunk egyébként akkora szám, hogy talán meg sem érdemeljük, száz évben egyszer, együtt rezdül a magyarsággal lelkileg... végül is hallottam már az összes ilyen panelt a vallás híveitől, melyben van külön Magyarok Istene, és OVi az ő prófétája.

Ennél talán nincs is lejjebb, persze nyilván van, a keserű tapasztalat az, hogy mindig van lejjebb. Ha a politika ennyire személyfüggővé válik, és a rációt teljesen kiszorítja a vallásos révület, akkor hívek fanatizmusának nincs határa többé. Meg nincs a gusztustalan, rothadó eszme meg világmagyarázat, melyet a szent háború önkéntes betelefonálói elő ne rángatnának a történelem szemétdombjáról.

Azért egy jó kis, bő lére eresztett Gyurcsányozást igazán hiányoltam, a nélkül nem teljes a szórakozásom. Meg hát attól, mert a felcsúti rezsimjétől hányingerem van, még nem vagyok automatikus rajongója egyetlen ellenzéki figurának sem, ők egyszerűen a kisebbik rossz, és egy demokráciában ez is valami. Rajongáshoz ott van a Queen, úristen, majdnem harminc éve már, a vallási nézőpontot meg keleti szent iratokból szerzem be, nem ostoba politikai beszédekből.