A csend

A nap beszélgetése:

- Málnaszörpöt iszol?
- Nem, ez céklalé.
- De málnaízű?

És az a baj, hogy egyre több az ilyen szöveg, és már egyáltalán nem vicces, viszont jól jelzi, mennyi teljesen felesleges, időkitöltő fecsegést folytatunk. Az ilyen szövegek sajátossága, hogy nem mondunk igazából semmit, de legalább csend sincs. Néha persze kell az üres duma is, ez lenne a kapcsolatfenntartó kommunikáció, amikor épp csak jelezni akarom, hogy tudok a másikról, szerintem is egy térben vagyunk, és egyfajta készenléti üzemmódba kapcsoltam, ha véletlenül lenne valami releváns közlendőnk.

De ezek a párbeszédek lassan eluralják a mindennapjaimat, tőlem ne kérdezze meg hogy vagyok az, akit amúgy nem érdekel, (épp ezért néha el is mesélem, hogy vagyok, annak akit nyilvánvalóan nem érdekel - ez olyasmi, mint amikor ellentűzzel oltják az erdőt). Engem sem érdekel, mit eszik a kollégám, sem az, hogy aludt, és nem kérdezem meg reggelente senkitől, hogy él-e még a macskája.

Mára annyira zajos lett az életünk, hogy nem viseljük el a csendet, ezért ha egynél többen vagyunk egy helységben, kényszeresen beszélni kezdünk, mindegy miről, az időjárás pl. mindig kéznél van. Én nem értem mire föl ez az egész, ha valaki nem bírja a csöndet, kacsolja be a tévét, rádiót, könyörgöm, mindkettőt elég rég feltalálták márt. Hisz a tévé pont azoknak való, akik nem bírják a csendet, de nem akarnak beszélgetni senkivel.

Én például írni, tevékenykedni, sőt néha olvasni sem tudok megfelelő háttérzaj nélkül, viszont egy szekrénnyi jó könyv, egytucatnyi válogatott tévécsatorna és megfelelő mennyiségű sóskeksz társaságában hónapokig ellenék egyedül is. Mondjuk néha valaki hozzon fagyit, meg gyümölcsöt...