Na ja, eljön az idő, mikor az ember elnehezülő negyvenesként rájön, hogy a legpopulárisabb kultúrában is van még keresnivalója. Igazából gőze sincs, ami a fasz az a Trónok harca, nem olvasta, nem nézte, de csak mert nem érdekelte, egy töredék másodpercig sem. Az elektronikus tánczene az neki (na jó, nekem, ha már magamról beszélek használhatok nyugodtan egyes szám első személyt is, elvégre Me, Myself and I), szóval az elektronikus tánczene az a prtütty-prütty - tuc-tuc, a rap az jobbára az a költészet, ami leírva szar, de zenei alappal elmegy (ha úgy is alig, akkor slam poetry), a jutyúber influenszer senkik meg szintén másnak sminkelik magukat kurvabarbinak.
De egyszer Petra az orrom alá tolta a St.Trinians című, mondjuk vígjátékot, ami annyira angol, hogy az ismerőseim jelentős része sem vevő a humorára. Magam meg fúde, oké ebben benne van, hogy a kedvenc londoni helyszíneimen rohangásznak vicces tinik, nem is értem, hogy lehet ezt nem bírni? A kilpben is van Trafalgar square meg ott ugye a National Gallery (ahonnan aztán képet lopnak a filmben), és na ja, bírom az efféle bulizenét. Bírtam huszonéve is, huszonévesen, csak ez most már a nosztalgia, a 'holcsesztemel' fíling, az örök szorongás, hogy de bizony, elcsesztem.
Egyszer a Fácsén írtam egy barátomnak, hogy a nosztalgia de ócska egy menedék, aki erre azt válaszolta, hogy ja, de van másik?
Szóval a hangoskodó lányok nem az a kifejezett Sosztakovics második szimfónia, de néha jól esik. Bírok annyira fáradt lenni, szürke és nyomasztó, hogy végre az ilyesmi is tetszik. Ne vagyok rá büszke, csak kicsit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése