Most épp egy szociálpszichológia cikket kellene öszehegesztenem, de nagyon nem megy. (Helyette ezt az ízét írom ide most...) A probléma ott kezdődik, hogy még a témával sem tudtam dűlőre jutni magammal, pedig szokásommal ellentétben van több ötletem is. Csak nem tudok választani, az egyik jó lenne, de mintha megírtam volna (a Petránál lévő archívum szerint meg nem, de a baljós előérzet az nem hisz az adatoknak), amit meg tuti nem, azt nem véletlenül.
Most került a kezembe egy remek és igen híres könyv, amiről annó tartottam előadásokat is, de most, beleolvasva a könyvbe meg átnézve az akkori jegyzeteimet, háát... nem sok használhatót tudnék ma kifacsarni magamban a témáról. És nem csak azért, mert a kézírásom már akkor is olvashatatlan volt, már nekem is. (Na jó, egyébként a beszédaktus-elméletről lenne szó.)
A többi téma kapcsán meg akkora közhelyeket tudnék csak lőni, hogy ahhoz meg nincs kedvem sem ha a tudományos ismeretterjesztés jobbára erről szól. A kedvenc szociálpszichológiai témáim meg már elhasználtam, utólag kiderült, volt amit többször is.
Lehet hogy keresni kellene valami mindennapi témát a társas érintkezés pszichológiájának körében. Például, hogy miért veszi személyes sértésnek a taxis, ha nincs kedved beszélgetni vele, hogy van az, hogy tíz ember is csak tülekedve tud felszállni egy üres buszra, miért gondolják sokan, hogy a többiek majd lájkolják az esti szendvicsük fotóját a fészbukon, hogy miért népszerűbb a brokkoli a karfiolnál, vagy miért vesz valaki priority boardingot a repülőre, ha amúgy is helyre szól a foglalása?
Félő persze, hogy ezekben a témákban is gyorsan rárepülnék valamilyen kurrens tudományos elméletre, hogy majd annak keretében okoskodjak jól, de az ismeretterjesztés frontján ez inkább szellemi önkielégítés lenne.
Ez olyan,mint mikor egy politikai elemző valami tévéműsorban nem érthetően elemez, hanem Platóntól és Arisztotelésztől indulva mondjuk Samuel Huntingtonig vázolja az államelméleteket, megemlítve a posztmodern relativizmus és posztindusztriális társadalom összefüggéseit, de arról nincs véleménye, hogy akkor most lemond-e a játszótérügyi miniszter. Vagy van, csak titkolja, mert akkor nem hívják a másik tévébe.
Szóval vergődöm a témán, meg nincs ihletem írni, pláne nem ilyen szakmailag korrektre fazonírozott, és elég hosszú cikket egy szaklapba, de azért erőt veszek magamon. És már tegnap óta a csontjaimban érzem (már a derék- és hátfájáson kívül), hogy mégiscsak a beszédaktussal fogok megküzdeni, bár kicsit fájni fog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése