Elégedetten üldögéltek az emberek a Volga presszó (lehet, hogy azóta már bisztró) teraszpótló, a járdából elhiénázott nyitott felületén, és élvezték, hogy nincs árnyék, a tűző napon percek alatt lesz langyos a sörük és/vagy sosem hűl ihatóra a kávéjuk, miközben remek kilátás nyílik egy parkolóra, mögötte a főútra, és egyáltalán, pompás szórakozás a poros flaszteron napszúrást kapni, drágán.
Sosem értettem az emberek ilyenfajta szabadidős igényeit. Ha tűz a nap, és a hátamon csorog az izzadság, akkor én árnyékba vágyom, és még inkább valami hűvös helyre. De komolyan, a flaszteron vendéglátózásnál még strandolni is jobb, de csak valami természetes vízparton (városi fürdők hangos tömegtől ölelt betonmedencéi nem érnek!) hátha hűsít a víz, és a szél nem csak arra jó, hogy felkeverje a padka tövében porladó száraz kutyaszart.
Viszont ahogy elnéztem az ott üldögélőket (és elnéztem, mert annyira vagyok szociológus, hogy figyeljem az embereket, de annyira már nem, hogy szóba is álljak velük, ha nem muszáj), ők élvezték a dolgot, miközben én csak szokásos egészségügyimet sétáltam, mivel hétvégén sem lehet nem mozogni. Viszont a mondjuk, hogy alsó-középosztálybeli arcok (már ha az efféle kifejezéseknek van még értelmük egyáltalán) valamiféle high life-életérzést sugároztak, hogy nézzétek csórók, süt a nap, sört iszom, de nem dobozból ám, meg kávét, főzöttet, és ezt mind egy pincér szolgálja ki nekem, és a cigim sem sodrott, hanem eredeti dobozos! Én vagyok lenni a Honvéd utca pártatlan oldalának királya, inkognitóban persze, mert vegyülök a néppel, de persze nem akárkivel.
És a parkoló tövéből két hajléktalan tényleg nézte őket, nem mintha irigykednének, de mi mást lehet ott nézni egyáltalán? Aztán jött a rendőrpáros, és igazoltatta őket, én meg mellettük elhaladva hallottam a nagy kérdést az egyik zsandár részéről, miszerint minek is üldögélnek ők itt? Nyilván nagyon gyanúsan, különben nem igazoltatták volna őket. Részegek nem voltak, pontosabban egyáltalán nem tűntek annak, senkit nem inzultáltak, de nekik néha már üldögélni sem szabad, elvégre az a gyanús főleg, aki nem gyanús. A rendőröknek meg mintha benne lenne a munkaköri leírásukban, hogy azokat basztassák, akik tuti nem mernek visszaszólni. A terasznak csúfolt útakadály területén ülő, egymással ordibáló verőember-alakúak személyi irataira meg valahogy nem voltak kíváncsiak, elvégre ők ott fizető vendégek.
Az underclass, meg a lecsúszó alsóközép között tehát a pincér, meg a járdára kitett asztal képezi meg a társadalmi távolságot, és mivel évek óta nem ültem be semmilyen vendéglátóipari egységbe, egyértelmű, hogy hova tartozom. Mondjuk ezt eddig is tudtam, csak rég láttam már valami egyértelmű szignált, státuszjelzőt, ami ezt megmutatta volna. És eszembe jutott, hogy a múltkor elkezdtem igen szédülni, és leültem a lakótelepen valami bokor tövébe, hogy a vérnyomásom/ vércukrom visszatérhessen az értelmezhető tartományba, de volt annyi szerencsém, hogy abban a pár percben nem járt arra rendőr. Mert amúgy személyi sem volt nálam, szóval magamnak is gyanús voltam, igen nagyon gyanús...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése