A világ legveszélyesebb helyeiről olvastam valami nettó marhaságot, ahol csupa vulkán meg szakadék, meg vérengző fenevadakkal hódító rezervátum volt felsorolva, pedig ide kurva ritkán megy bárki, csak úgy. És nem egyszerűen azért, mert ezek veszélyesek, hanem mert nincs ott túl sok bármi, amiért megérné odamenni. Akik viszont mennek, azok tisztában vannak a kockázatok és mellékhatásokkal, mert vagy extrém sportolók, vagy ott dolgoznak, mint serpa, geológus vagy vadakat terelő vadőr.
És akkor meg is érkeztünk a valódi legveszélyesebb helyekhez: ezek a munkahelyek. Bár a mindenféle életmód-rovatokban a munkahely az szinte mindig iroda, ahol prezentációkat gyárt a humánerőforrás a mítingekre, de ettől vannak még bányák, tűzoltó-laktanyák és Márnem Lenin Kohászati Művek is. Az érdekes viszont az, hogy ettől még minden munkahely igen veszélyes, az iroda, a bölcsőde vagy a szerkesztőség is, amennyiben nem fizikailag, de mentálisan.
Egy rémes poszt-posztmodern kapitalizmusban létezünk, aminél persze volt már rosszabb (lásd: valódi rabszolgaság), aminek lényege - és ezt tényleg Marx óta tudhatjuk - a kizsákmányolás, azaz hogy javarészt apró alkatrészek vagyunk mindenféle nagy gépezetekben, amik igazi célját, működési logikáját vagy felépítését sem mindig láthatjuk át, de a villanyszámla nem fizeti ki magát, úgyhogy tesszük, amit mondanak a nálunk csak egész kicsivel illetékesebbek. Mert valamiből élni kell, és elviseljük annak tudatát, hogy esetleg jóval kevesebbet fizetnek nekünk annál, mint amit a tevékenységünk valójában ér.
És sokunknak sok közünk azért nincs a munkánkhoz, Karl bácsi innen vezette le az elidegenedés fogalmát. Mert valaki más gyárában, irodaházában, szennyvíztelepén dolgozunk valaki másnak, amely ténykedésünk haszna is valaki másé, miként az eredményét sem látjuk, túl azon, hogy mi megtetük, amit megkövetelt a szervezet. de valójában nincs közünk hozzá.
És ha van valami abban a rémesen hegeliánus gondolatban, hogy az emberi életnek célja van, és ez nem más mint megvalósítani saját nembéli lényegünket (egyszerűbben ez lenne az önmegvalósítás), akkor a munka erre pont nem jó, miközben az egész létünket ez keretezi. ha van akkor is, ha épp nincs akkor is, a munkához képest vagyunk valakik (vagy senkik) a társadalomban, a személyiségünkre meg szarik a rendszer, akkor is ha a lelkünk nem a vállalatot illeti meg.
És ja, utópiák főleg könyvekben léteznek (és ott is sokszor sírás lesz a vége), meg egy globális világ nem tud nem bonyolult lenni, de épp a civilizációs fejlődés adna lehetőséget, valamivel nagyobb szabadságfokra, kissé már túl a nettó gazdasági érdekeken. Hogy például a szabadidő ne arról szóljon, hogyan „termelem újra a munkavégző képességem“, a fenébe is...
De ennyit a mai vasárnapról, ami már eleve a holnapi hétfőhöz, mint munkanaphoz látszik igazodni, miközben délelőttre még jól jönne egy kis önmegvalósítás.
pinterest.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése