Ha egy filmnek az a címe, hogy Az űrhajós, az enyhén szólva is zavarbaejtő. Mert legalábbis magyarul csak a közelmúltban a tegnap megtekintett idei cucc a harmadik, amit így hívnak. Mert volt ugye tavaly aza film, amiben Adam Sandler, mint cseh űrhajós drámaian beszélget egy űrpókkal a fejében, miközben épp megőrül nagy magányos küldetésében a Jupiter környékén, meg az a másik, mikor hazaér a faszi, és épp megőrül valami poszttraumás stressztől, mert olyat látott odafent.
Erre itt van ez a darab, amiben hazatér az ezúttal űrhajósnő, egy kissé leharcolt, némileg lyukas leszállóegységgel, de túléli és egy kórházban ébred, hogy aztán kezdjen lassan megőrülni. Olyan dolgokra emlékszik, amik szerinte meg se történtek vele, miközben folyton egy meghatározatlan állagú csütörtök üldözi. És igen, nem az angyali ufóenergiákat hívta le az űrből, hanem csészealjas űrlényeket, akik ilyen humanoid rovaroknak hatnak, és nyilván ki akarják belezni. De hát aljasok, meg csészések, mit mást várhatna tőlük? Tortát?
Hősnőnk szarul van, de rosszul titkolja, elvégre visszavágyik a zűrállomásra vagy hova, kell neki a következő küldetés, pedig az előzőt is alig élte túl. És támogatja a faterja is, valami Drabális tábornok a NÁZÁ-tól, aki annak ellenére fekete, hogy a lánya nem. De hát az is kiderül, hogy a némileg elidegenedett férjével közösen nevelt lányuk is örökbefogadott, mert a csaj nem tud teherbe esni, plusz ez úgyis afféle családi hagyomány.
És akkor spoiler: Ugyanazért vágyik vissza a zűrbe, amiért meddő, ugyanis Sam (ja, így hívják, gondolom Samantha) nem is ember. Zűrlény, zidegen, zélijen. Csak mikor a rokonai legutóbb itt ufóskodtak a Földön, és a gonosz katonák, köztük a későbbi Drabális generális, épp levadászták őket, a gyerek élijent emberré bűvölték, álcázásilag. Csak azt nem tudták a kollégák, hogy lehet majd visszacsinálni. Mert bár galaktikusan csészealjaznak fénysebességgel, de a saját álcázótecnológiájuk feloldása több évtizedes kihívást jelent nekik.
Mindeközben meg a „fater“ csaléteknek használja Samet, akiből nem véletlenül csinál űrhajóst, ha már úgy is genetikai alapú elvágyódása van.
Ez így egy remek alaphelyzet lenne valami filozofikusabb sci-fihez (hol kezdődik az embernek levés, ha már valaki évtizedekig akként él?), de ez simán csak ijesztegetős-érzelmeskedős, a főszereplő belső vívódását jobb híján olyan külsődleges dolgokkal próbálják ábrázolni, hogy elmegy az áram ha a hozzáér, fura felhők gyülekeznek az égen, és a méhek is tömeges öngyilkosságot követnek el miatta.
Nagyjából az menti közepesre az egész filmet, hogy Laurence Fishburne jól hozza le Drabális gecisztikus rohadékját, Kate Mara meg mint Sam aranyosan ijedt rágcsálófejeket tud vágni. (Én bírom a cuki mókusfejű csajokat, bár a brit módon lófejűeket is.) Plusz előnye a műegésznek, hogy tényleg nem húzzák túl, másfél órában mindent titkot és traumát kényelmesen le lehet vezetni, így még másnap is emlékszik az ember a filmre, némi megszépítő távlattal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése