Nna, nem találtam egyelőre igazán jó horrort mára (kivéve a hírtévét), úgyhogy néztem egy nem fekete, mondjuk hogy sötétebb komédiát, ami pedig nem más vala, mint a Rózsák háborúja. Igen, ez nem az 1989-es film, annak magyarul az a címe, hogy A rózsák háborúja, és ez esetben a határozott névelő perdöntő. (Angolul amúgy sem összekeverhető a kettő, mert a mostani, 2025-ös verzió címe The Roses, szemben a korábbival, ami The War of the Roses. Big különbség elvtársak, veri big!)
És ez az idei cucc nem is igazán remake, egyszerűen ugyanannak a regénynek, Warren Adler 1981-es művének egy másik feldolgozása. A Danny DeVito által rendezett, és részben szerepelt filmben ugyebár Kathleen Turner meg Michael Douglas gyepálták egymást, erőszakosan izzó gyűlölettel és színtiszta gecizmussal, itt ellenben Olivia Colman és Benedict Cumberbatch vívnak inkább intellektuális-sértődős szópárbajokat (csak semmi szex, angolok vagyunk!), lövöldözni meg késekkel dobálózni tényleg csak az utolsó percekben kezdenek.
Mert itt a főszereplő házasok britek, Londonból emigrálnak az usákokba önmegvalósítani. Theo a pasi (BC) építész, Ivy a női oldal (OC) meg séf, és az egész konfliktus annyi, hogy megfordulnak a családon belüli dominancia viszonyok. Egy éjszaka alatt, mikor egy vihar összedönti a faszi által tervezett látomásos múzeumot, míg ugyanaz a vihar egy befolyásos ételkritikust sodor be Ivy addig jobbára hobbiból vegetáló éttermébe. Így másnapra az egyiknek összeomlik a karrierje, míg a másiknak beindul, Theo így otthon marad a gyerekekkel (akikből aztán agyatlan sportrobotokat nevel), míg bé neje már alig van otthon az üzleti ügyek miatt, de ha mégis, akkor se lát ki a mobiljából. (Hja, nehéz is beindítani egy komolyabb, majdnem fine dining franchise-t, magánrepülőn pezsgőzés nélkül.)
És mikor a gyerekek már tizenhárom évesen kirepülnek sportösztöndíjjal (mivel mással, semmihez sem értenek, de nem is érdekli őket semmi, hála apunak), pillanatok alatt eljutnak a válás ötletéig. Hogy aztán megküzdjenek harcolni az álomházért, amit apu tervezett és építtetett, de az utolsó centig anyu fizetett. A vége persze ugyanaz, mint a 89-es filmnek (meg a regénynek persze), de itt azért látványosabb a kibékülős összeborulás. Ami mondjuk nem sokat számít, legfeljebb ha komolyan vesszük azt a párkapcsolati közhelyet, hogy soha ne feküdj le a másik iránti haraggal. Na ők ez esetben is meghalnak bele, úgyhogy indokolt a nagy kibékülés, csak felesleges.
Nekem egyébként ez a film sokkal jobban tetszett, mint az a másik. Először is Olivia Colman miatt, aki az egyik kedvenc színésznőm (és kereken hat nappal fiatalabb nálam), másrészt meg itt nem az a sima dühből aljasodás megy, mint a korábbiban. Itt nem az a gond, hogy a két fél nem tudja megfogalmazni az érzelmeit, hanem hogy nagyon is pontosan, és ki is mondják. Plusz ott vannak a jenki barátok (a kedvencem Kate McKinnon karaktere, aki folyton rá akar mászni a pasira), akik folyton tanácsokat adnak, persze a legrosszabbakat, hisz maguk is szar házasságokban vergődnek, csak az elhallgatás által fenntartják - a maguk számára is - a boldogság látszatát.
Ellentétben az előzővel, ez tényleg egy igazi szerelmesfilm, ahol a két főszereplő minden durvulás mellett folyamatosan centikre van a nagy egymásba feledkezéstől, és pont az a dinamikája az egésznek, ami már az elején világos lesz. Ott ugyanis ülnek valami párterápián, és minden mocskosságot elmondanak a másikról, majd összeröhögnek, és vidáman távoznak, mint akik közt minden ellenére működik a kémia. Na, az 1989-es filmből nekem hiányzik, azok a karakterek ezekhez képest papírból kivágott figurák.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése