Csúszkáló maradandóság

„Az elmezavarban elsőként az ismerős dolgok tűnnek el, és ami a helyükre kerül, az nagy gond, nemcsak azért, mert nem értjük, hanem mert nem tudjuk másoknak elmagyarázni. Az őrült átél valamit, ám fogalma sincs, hogy mi az, vagy honnan is származik.“ 

(Philip K. Dick: Valis)

PKD (aki semmiképp se DPK) valószínűleg sokat tudott az elmezavarról, mert saját elmesélése szerint egyszer találkozott a Sátánnal is, folyton úgy érezte, hogy egy folyékony halmazállapotú hétfő délután üldözi, tisztán politikai okokból, na meg azok a hangok a fejében! Azokat és a vizuális hallucinációit azonosította be aztán mint valami „külső intelligencia“ , a Valis üzeneteit. 

És ezen nyilván nem sokat segített, hogy élete különböző szakaszaiban barátkozott az LSD-vel is (a hárombetűsek, mint PKD, hárombetűseket vonzanak, ez egy ilyen misztikus dolog), bár az amfetaminnal ápolt meghittebb viszonyt.

Hát istenem, a legtöbb vallás szent könyveinek szerzői is rendre hangokat hallottak, csak szerintük a valamiféle, jellemzően bizonytalan alakú Egy Isten szólt hozzájuk, ugyebár a Koránt se Mohamed írta, ő csak a közvetítő médium volt az isteni hang a fejében, meg az írnok között. Akire azért volt szükség, mert a próféta amúgy analfabéta volt.

Dick a sci-fi szövegeiről ismert, és tuti az egyik legtöbbször megfilmesített szerző a műfajban, mondjuk van is miből válogatni. Ugyanis grafomán volt, 53 életéve alatt összeírt egy nagyon nagy kupac (elég változatos minőségű) könyvet, amiket gyakran használt saját pszichológiai problémáinak feltárására. Vagy legalább körüljárására.

Egy PKD-android, még 2005-ből.

(theguardian.com)

Úgyhogy a hősei gyakran skizofrének, vagy csak csúszkálnak a párhuzamos valóságok között, de ilyenkor már rendszerint az olvasó sem tudja, mi az a valóság, ami van-e egyáltalán?

És amikor PKD épp nem fikciót írt, akkor igen szórakoztató esszéket, amik egy része ma is elgondolkodtató, am nagy szó, hisz 1982-ben halt meg, így a technológiai szingularitásról vagy a mesterséges intelligenciáról szóló elmélkedései nélkülözik a mi közelmúltunk fejleményeire adott reflexiót. Bár a mesterséges értelem alapjaiban egy filozófiai kérdés, azokban meg ő nagy kedvvel tapicskolt.

Az egyik kedvenc esszém tőle, még 1978-ból a Hogyan építsünk olyan univerzumot, ami nem esik szét két nap múlva? (In. Csúszkáló valóságok, Agave Könyvek, 2009, 319 p.)

Amiben nem ad konkrét receptet ahhoz, hogyan nézne ki egy stabil univerzum, sőt,  éppen azt  fejtegeti, hogy mennyire bírja azokat a futurisztikus sci-fi világokat, amik hamar összeomlanak. Miközben a tudósok, meg többi sci-fi szerző folyton valami gyanúsan stabil világról beszél, a vallások meg olyanokat hadoválnak, hogy örökkévalóság. Szerinte viszont a stabil világ (mint az általunk nagyjából tapasztalt, ahol a például a fizikai törvények, mint az energiamegmaradás, azért állandóak) unalmas, még egy tusónak is, de egy író találjon ki olyat, amibe már eleve bele van kódolva a rövid lejárati idő. Abban van kraft, művészileg mindenképp.

Így aztán Dick még a viszonylag realistább hangütésű könyveiben is az univerzum apró repedéseit keresi, amik mentén aztán széteshet az egész. (Valami ilyesmi az a bizonyos ember is a fellegvárban, aki megírja a mi történelmünket, és nem övékét, amiben a nácik meg a japánok nyerték a második világháborút, de ez a kozmikus léptékben apró eltérésvalami nagyon más világot eredményezett. Amit egy még apróbb nüansz képes fenekestül felforgatni.)

Valahogy így.

Ja persze, az egész azért merült fel, mert ma van PKD születésnapja, a kilencvenhetedik, persze az előző kilencvenhat egy jó részét is már halottként ünnepelte.