Hajók ha nem jók

Olvasom, hogy a britek építettek két repülőgép-hordozót, ami nem anyahajó, csak a köznyelv hívja így, biztos a kis kísérőhajók miatt, amiknek viszont egy-egy úszó légibázis nem anyja, de még nagynénje sem. (Bár kétségtelen, a hülye tengerészhagyomány szerint a hajók nőneműek, apahajónak hívni tehát még nagyobb baki lenne a repülőgép-hordozókat.)

Na szóval, a britek tehát építettek két egyformát, illetve az egyik kész van, a másik mindjárt, még biztos gondolkodnak rajta milyen tapéta lesz a tiszti étkezőben. Darabjuk úgy hárommilliárd font, azaz bő ezermilliárd forint, ez már átszámolható mondjuk olimpiára, vagy esetünkben mondjuk  több száz stadionra. (Tényleg, a stadionok elérnének az ország egyik végétől a másikig, végig lehetne úgy menni hazánk tájain, hogy közben végig egy bé-középben haladhatunk, a sok hülye műemlék meg fürdő ehhez képest kit érdekelne?)

De a hülye angoloknak (angolhülyéknek) bazi nagy hadihajó kell, rögtön kettő, hogy ne unatkozzanak, aztán valahonnan csak lesz pénz fenntartani őket, sőt talán személyzet is, bár ezen még túl sokat nem gondolkodtak az Admiralitáson, elvégre a márványkandallókat is fel kellett újíttatni. 

A most elkészült hajó a HMS Queen Elizabeth, a másik meg a HMS Prince of Wales, na ahhoz képest a QE, ha második Elizabethre vonatkozik, lehetne anyahajó, de gondolom nem rá vonatkozik, mert az utóbbi években amúgy is mindent róla neveztek el. Az pedig zavarba ejtő lenne, ha a nagy adag úszó vasat összekevernék a parlament híres óratornyával, mi szintén második Erzsébetről van már elnevezve. Márpedig a tévesen Big Bennek nevezett torony (mert az igazából a nagyharang meg az óraszerkezet a toronyban) szerintem nem tudna úszni, bár kétségtelenül  egyszerű lenne beledönteni a Temzébe, de gondolom ott hajóvonták és óratornyok találkozása tilos.

ibtimes.co.uk

Én minden esetre akkor se mennék el egy ilyen hajóra dolgozni, ha nem lenne Brexit, mert nem bírom a tengerhajózást. Életemben eddig csak párszor ültem tengeri hajón (de ha megengedhetek egy hülye szóviccet, legalább sosem térdepeltem tengerin... bocs), főleg a dalmát partoknál kirándulva, meg egyszer, illetve oda-vissza kétszer a Csatornán ilyen nagy kompon, Calais és Dover között. És jut eszembe, az angoloknak ott sem volt valami nagy fantáziája a hajónevek terén, volt a Pride of Calais, a Pride of Dover, a Pride of Kent, meg gondolom egy csomó egyéb prájdof, de ki emlékszik már huszonév távlatából. Azóta a Pride of WizzAir meg a Pride of EasyJet játszik, többek között.

Aztán jártam pár olyan hajón, amik megjárták a nagy óceánokat, de szerencsére nem velem, mint a Golden Hinde, a Cutty Sark vagy a Belfast, ezek amúgy mind Londonban találhatók a Temze mentén és sok pénzért megengedik, hogy rájöjjön az ember, mennyivel jobban járt, hogy a tengerész-élmények kimaradtak az életéből. Nekünk magyaroknak amúgy is a Balaton a Riviéra a sarki csőtörés meg a Niagara.

Cutty Sark, Belfast - saját képek

Gyerekkoromban persze nekem is volt kishajóm a fürdőkádban, de éles helyzetben a vízibiciklinél komolyabbat sosem vezettem. Arra viszont nem szálltak re repülők, szerencsére.

Kormányfelőli visszhang

Leginkább panaszkodni vágyom aktuálisan, de inkább nem teszem, nem csinálok siratófalat a blogból mégse. De a lában azért fáj, plusz a fejem is, ez olyan igazi koponyarepesztő fejfájás, ami nem meglepő, hisz nemrég tényleg megrepedt kissé a koponyám. (És úgy bő két hét múlva el ne felejtsek elmenni a kórházba kontrollra. Ami persze nem a vicceskedő film a pesti metróból, csak valami vizsgálat.)

Viszont remekül szórakozom a közéletinek csúfolt tévéken, a visszafelcsútizált hírtévé még nem maradéktalanul röhejes (néha egyes munkatársak megfeledkeznek magukról és majdnem újságíróként merészelnek viselkedni),de az ekhótévé, az igazán pöpec. Az ott alkalmazott világkép nagyon egyszerű: valaki vagy feltétel nélküli orbánista, vagy kommunista, de más -istát nemigen ismernek, ha a kilóra kimért kommunistázást nem érzik elég ütősnek, olyan amúgy nem létező szavakkal állnak elő, mint "migránssimogató". Amúgy a migránsokat is a kommunisták csinálják, a liberálisok szintén kommunisták, a migránsok meg terroristák, ami egyenesen következik  a liberál-kommunistaságukból. Meg ugye a zsidók, bár most mintha nem ők lennének a Sorosok.

Viszont néha aggódom, a naggyon-naggyon jobboldali vendégek miatt, mert amíg a kormányközeli újságíró csávók viszonylag lazán elröhögcsélnek az ellenzéken, néhány idősebb kollégájuk az agyvérzés-közeli állapotig húzza fel magát, mintha nem tűnt volna fel nekik, hogy bő nyolc éve az kormányoz, akinek ők lelkes szurkolói.

Mondjuk az ilyen szurkolóktól mentsen meg a bárkit a sors (az ég, a teremtő, a karma - lehet válogatni), én tényleg nem akartam neveket említeni, de az "Álljon ki melletted a gajdicsotttó" azért elég komoly átok lehet, akkor is ha az ember (pláne a politikus) a rajongóit nem választhatja meg.

Műsorvezetőkkel egyébként úgy áll a csatorna, hogy vagy okosnak vagy szépnek tűnjön, ha egyik sem megy, akkor legalább legyen hangos és/vagy tenyérbemászó. Mit mondjak, ebben a keretrendszerben végül is elég jól teljesítenek.

A történelem helyett

Van az indexen egy rovat, a ritkán látható történelem, ami tényleg érdekes, archív fotókkal támad, csak a címét nem értem. Mert a történelem nem ritkán látható, hanem soha. Hajlamosak vagyunk "történelminek" minősíteni a számunkra, meg a mondjuk a média által fontosnak gondolt /fontosként prezentált eseményeket, dehát a hálátlan utókor dönti el, miből is lesz történelem. (Sokáig úgy volt, hogy királyok, csaták, újabb királyok, újabb csaták, de ezen végre már túl vagyunk.)

Ráadásul, ha a média-visszhang dönti el, mi a nagy jelentőségű gebasz, akkor a történelemkönyveink utóbbi bő száz évet tárgyaló fejezetei tele lennének a műkorcsolyázó fotómodellek magánéletével, a focisták gyanús maffiakapcsolataival, illetve a tévé feltalálása óta a popsztár-féle műsorvezetők és mjúzikelsztár repperek drogproblémáival. És ezekből felelni meg dolgozatot írni mondjuk vicces lenne, csak felesleges, bár tudja fene, a királyok-hercegek-grófok mennyire fontosak.

De az tény - legalább is nekem - hogy a történelem az egy konstrukció, azt utólag csináljuk, érdekeink mentén főleg, és aki épp hatalmon van, az tudja érvényesíteni a sajátjait. Értelmezzük a múltat (igazából értelmezik nekünk), és ezt hívjuk történelemnek. Hogy akkor most Horthy egy progresszív, de gyenge politikus volt, vagy fasisztoid autokrata, az nem ténykérdés, csak simán értelmezés dolga.

Én például éltem a Kádár-rendszerbe, na ja, gyerek voltam, de jó kis gyerekkorom volt, úgyhogy szubjektíve nem sok bajom volt a puha diktatúrával, leszámítva hogy Mars-csokiért Bécsig kellett menni (vagy a valutás boltig), de a nyugati kultúrszenny az már megvolt nekem, kielégítő módon. Ájronméden, kokakóla (sőt jugoszláv nyaralásoknál sevenup), adidas, Sky Channel, rock-punk-reaggae, Commodore-64, Opatija pálmafákkal, Malév, Volán, osztálybulik, angolórák, Ági.

Akkor most mondjam azt, hogy az a kor rendben volt? Fenét, de nem tehettem róla, holmi ideológiai alapon, nem tudok ítélni. Állítólag történelmi időket éltem át (de ki gondolná, hogy ő meg nem?), én meg úgy hívom, hogy felnőttem. Már ha sikerült, mert ezzel kapcsolatban azért akadnak kétségeim.

Vagyis, és csak ezt az egy ócska közhelyet akartam kihozni az egészből (amiért utólag is bocs), hogy a történelem nem látható, lényegileg alkalmatlan rá, a történelem elgondolható, tények mentén persze, de az valami ami a fejünkben van.

Rosszabb esetben szar tankönyvekbe is leírva, jobb esetben unalmasakba. 

Időjáratlan

Tegnap mindenki az időjárásra panaszkodott, kivéve a páromat, aki legszívesebben bevezetné a tizenkét hónapos őszt, hát egy nap legalább jutott már neki idén is. Vagy kettő, mert mára sem néz ki sokkal jobb, legalább is felénk, most is vagy 12-13 fok van, ránézésből bármikor eshet, bár inkább nem nézek rá.

A sarki kocsma előtt lakó hajléktalan (aki lehet hogy nem ott lakik, de nehéz úgy arra menni, hogy ne a fal mentén sétáltassa a másnaposságát) hangosan és durva szavakkal emlékezett meg a Teremtőről, különös tekintettel arra ahogy az időt járatja. Mert ugyan be lehet húzódni az ott lévő telefonfülkébe, de egyfelől állva aludni csak a lovaknak kényelmes, másfelől meg vicces csávók időnkét rácsörögnek az éjszaka közepén, mert miért is ne.

Hogy miért vernyákolnak azok a szerencsésebbek, akiknek még saját lakás meg ágy is jut, az persze rejtély. A 15 fok határozottan kellemesebb a 35-nél, az eső az ablakból nézve határozottan érdekes, szarrá ázni a boltba menet meg egyenesen kalandos, és utána élvezhetjük a forró fürdőt meg a száraz törölközőt. És elpakolhatjuk végre azt a szobai ventilátort, amibe már a lakás hét-nyolc különböző pontján sikerült belerúgni.

Bár egyesek olyanokat mondanak, hogy visszatér még a nyár, remélem hogy  épp csak benéz az ablakon, mert kánikula nem hiányzik, menjen csak a déli féltekére az ausztrálokat meg a venezuálokat boldogítani, ha azok vannak annyira hülyék, hogy télen tartják a nyarat. Hisz ki akar karácsonykor szörfözni? Vagy tüntetni az El Presidente ellen?

Persze mi csak ne szóljunk semmit, elvégre tegnap az osztrák Alpokban már havazott is, sőt megnyitottak valami sípályát is, ami azért augusztusban mégis csak túlzás, még akkor is, h az Alpok hírhedten szélsőséges egy hely, olyan vérmesen szélsőséges népek lakják, mint többek közt az osztrák meg a svájci.

Bezzeg nálunk nem havazott, sőt most sem havaz, részemről el is maradhatna az idei tél, mondjuk legyen ősz tavaszig, aztán meglátjuk.

Könyvespolcológia

Az emberek gyakran tartanak otthon könyveket. Sokszor indokolatlanul, mert olvasni azt nem szoktak, de valamit rakni kell a szekrénysor polcaira, és a búsuló juhászt ábrázoló porcelán nipp nem tölti ki a rendelkezésre álló helyet. (Korábban amúgy a tévé tetején búsult, de mióta a tévé lapos...)

A könyvek viszont azt sugallják, hogy művelt, mi több, kifinomult emberek vagyunk, érdemes velünk barátkozni, üzletelni, lefeküdni - bár ez utóbbival vigyázni kell. Mert a túl sok könyv túlzottan értelmiséginek mutathat minket, azok meg nem keresnek jól, miként a túl kevés könyvet prezentáló segédmunkások sem, ha tehát családalapítási terveink lennének, el kell találni a kellő könyvmennyiséget. Nem megfeledkezve a lapostévéről és hasonlókról sem.

Fontos ugyanakkor a könyvek milyensége is, a Gennyes Állatok-sorozat kötetei, vagy a Csöcsös szadisták 3. nem mutat jól a nappaliban, ezeket tartsuk inkább a pincében vagy a hűtőben, lehetőleg a bor mellett, úgyis egyszerre lehet szükségünk rájuk. Elvégre van az borközi állapot, amikor pont az ilyesféle alkotások esztétikai értékeire lesz érzékeny az ember.

A kérdés persze még mindig áll, hogy mégis mi a fenének érzik szükségét a könyvekkel dekorált polcoknak azok, akik a teszkós szóróanyagon, meg az orvosi váróban talált blikken kívül nem olvasnak mást, de annyira nem, hogy még a feliratos filmeket is kerülik, mint ördög a forró kását. (Valami tömjén is volt benne eredetileg, de nem tudom, és utána se nézhetek a lexikonokban, mert akkor le kellene pakolni a tetejükről a repülőmaketteket. Az internetes webet meg nem tudom használni, ez itt csak kivétel.)

Régebben elég volt egy kandalló, néhány festmény (a zongora opcionális) és máris úriembernek tűnhettünk, ma a kötelező közoktatás és a kis laktelepi lakások korában a könyvek mutatnak minket kifinomultnak, már ha annak akarunk látszani. Ha nem akarunk, akkor nyilván semmi szükség rájuk, elég a lapostévé, lecsúszottabb helyzetben meg az, hogy nem ázik be a tető, meg műanyag fólia helyett üveg van az ablakkeretben. De persze mindenki kifinomultnak akar látszani, a "nehogymá' bunkónak nézzen a hülye paraszt"- hozzáállás elég komoly motiváció papíralapú szövegekkel dekorálni a haciendát.

printwallpaper.com

Kivételt képeznek annak a kisebbségnek a tagjai, akik olvasás céljából vesznek könyvet, nekik mondjuk nem is passzol a Dosztojevszkij-összes színe az ülőgarnitúrához, cserébe olyan dolgokon problémázhatnak, amit a pénzüket sörbe és tippmixbe fektetők nem is értenének. 

És ez nem valami értelmiségi nyavalygás, csak feltűnő, hogy a mostanában kapható könyvek vagy szépek, vagy ezoterikusak (és igen elegánsra fazonírozottak, vagy simán csak a havashenrik-paradigmába tartoznak, azaz bulvárcelebek szakítós-bevállalós-önvallomásos szakácskönyvei, életmódtanácsokkal.

Az egész amúgy arról jutott eszembe, hogy épp egy könyvet kerestem itthon, amiről tudom hogy megvan, de szinte lehetetlen bármi ilyesmit megtalálni nálam. Mert egyfelől örököltem is egy nem jelentéktelen házi könyvtárat, meg úgy harminc éve vásárolgatok én is, de nem vagyok egy könyvtáros, úgyhogy csak nagyjából sejtem, mi merre lehet. (Ha a zseni az aki átlátja a káoszt, akkor már bizonyítékom van rá, hogy nem vagyok az, de azért még jobb, mint a csekély értelmű medvebocs.)

És elméláztam azon, hogy eme rengeteg könyvből én mennyit is olvastam. Az összeset biztos nem, szerencsére, mert szociológusként érdekes lehet Sztálintól a Leninizmus kérdései című alapmű (egy szekrény mélyén találtam), de a 12 kötetes A második világháború története már biztos nem az én világom, különösen mert remek szovjet történészek írták, és szovjetből magyarra fordítva is túl ideologikus.

De azért olvasok, bár sokszor már képernyőn, a tablet ebből a szempontból jó móka, irdatlan mennyiségű könyv fér rá, a polcokon már amúgy sincs több hely. Éppezért mindig elhatározom, hogy nem veszek több könyvet, hiszen ott a könyvtár, az e-book (és a micro-SD kártya jóformán semmi helyet nem foglal, csak vigyázni kell vele, fel ne porszívózzam), de persze mindig egyre több a könyv, még én is veszek néha, meg a páromtól is kapok folyamatosan.

De nem tehet róla, ő könyvtáros.

Zűrhajósok zűrös dolgai

Van az a fura szokás a korábban szovjet, manapság orosz űrhajósoknál, hogy munkába menet (vagyis kilövés előtt, szóval azért nem napi rendszerességgel) levizelik az őket a kilövőállásra vivő busz jobb hátsó kerekét. Mert annak idején Gagarin is ezt tette, nyilván szükségből, azóta meg hagyomány.

Ez a marhaság annyira nem közismert, hogy én is csak most hallottam róla olvasás által emitt, de nem igazán értem.

Látszik, hogy az emberiség még mindig ott tart, hogy érti ugyan a babonákról hogy babonák, de azért azoknak megfelelően viselkedik, mert miért ne, ha fekete macskát látva a hátunk mögé köpünk, abból baj még nem lehet. de ha elmulasztjuk akkor esetleg, úgyhogy jobb biztosra menni. Mint ahogy Bödőcs mondta: ha lenne isten, én hinnék benne.

Furcsa viszont, hogy ezek keréklepisilők mégis csak űrhajósok, akik között viszonylag ritka lehet a retardált, ehhez képest lelkesen slagolnak, sőt a hivatkozott cikk szerint még a női zűrhajósok is beszállnak, legfeljebb ők kis üvegcsében viszik az előre lecsapolt anyagot, a nyilvánvaló technikai nehézségek miatt. (De azért ha már technikai nehézségek: én eddig úgy képzeltem a szkafandernek nincs slicce, de az alábbi kép szerint valamije mégis van, miközben a szkafanderen belül is kell valami edény. mert beszállás után már nem lehet a szokásos módon intézni, az űrkabinnak ráadásul kereke sincs.)

index.hu

És ezt az egészet természetesen "hagyománynak" nevezik, pedig a rituálé szimpla babonának tűnik tényleg, mint amikor a fekete macska fellöki a kéményseprő sótartóját, és ettől negyven napig esik péntek tizenharmadikán.

De ha már űzik ezt a remek debilséget, lehetne az egész kicsit viccesebb. Mondjuk jól mutatna egy felirat a jobb első kerék felett, hogy "Oroszország jövője a te kezedben van", lehetne egy vécésnéni aki beszedné az aprót, vagy egy rendőr aki közterületen brunyálásért helyszíni bírságol. És persze reméljük a buszon azért lehet kezet mosni, mert mégis csak...

Igazából helyből hülyeség egy-egy véletlen und egyszeri esetből ilyen rendszert kreálni, bár igény az láthatóan van rá. De én például hiába hánytam le egy szombathelyi villanyoszlopot '93-ban, nem járok vissza évente megismételni, sőt a huszonöt éves évfordulót is kihagytam. Pedig jeles nap volt, magamat is meglepve vizsgáztam ötösre, csak már nem emlékszem miből.

Na ja, így jár aki nem ápolja a hagyományokat.

Fejünk fölött a valami

Természeti katasztrófák (tornádó, cunami, villámcsapás, devizahitel) esetén mindig közlik a hírekben, hány ember került az utcára, hánynak nincs tető a feje felett.

De velem nem fordulhat elő, hogy nem lesz tető a fejem felett. Már most sincs, elvégre egy négyemeletes házban lakom, az elsőn, tető csak a negyediken lakók feje fölött van. Nem mintha nem ugyanaz az érzés lenne, bár felettem (a másodikon ha jól számolom) néha egy tankhadosztály gyakorlatozik, vagy túlsúlyos vasmunkások rendeznek ketrecharc-bajnokságot, legalább is a plafonról lecsorgó hangokból ítélve ilyesmi lehet, esetleg nagy és súlyos tárgyakat dobálnak a padlóra, mer' az nekik jó. Na a negyediken ilyen biztos nincs, hisz a tetőn nem lakik senki, a leszálló madarak meg nem tudnak akkora svunggal becsapódni, hogy attól mondjuk ne lehessen aludni.(Cserébe viszont rohadt sokat kell lépcsőzni, mert a negyedik emelet meglepő módon feljebb van az elsőnél, nem sokkal, de onnan már jobban meggondolja az ember, levigye-e a szemetet, vagy igazából fér abba a zsákba még.)

Szóval nekem csak plafon van a fejem felett, azt viszont nem tudja elvinni egy tornádó sem. Egyrészt mert felénk nincs tornádó (és ha lenne, akkor sem engedném be), másrészt meg előbb három emeletet kellene lebontania a fejem felől mire én jönnék, addigra meg egészen kitartó tornádók is elfáradnak, és elmennek inkább Floridába hurrikánt játszani.

Devizahitelem meg sosem volt, mondjuk nem is kértem soha devizahitelt karácsonyra, a lakás az enyém, úgyhogy legfeljebb lekapcsolják az áramot ha már nagyon régen nem fizetek (egyébként de), de épp tegnap találtam egy csomag gyertyát valami szekrény mélyén, a tévét meg a mikrót meg majd dörzsölgetéssel töltöm fel. A hűtő pedig gondolom működtethető fagyos tekintettel is, de ha nem megy majd vérfagyasztó történeteket olvasok fel neki, gyertyafénynél.

Amúgy ez egy rendes panelház, ami ha jól emlékszem 37 éve épült, és eleve 50 évre, úgyhogy annyi még van hátra neki, hogy tartós tejet merjek venni, de kutyát már nem hoznék ide. Nyilván kitalálnak majd valamit hogy meghosszabbítsák a ház élettartalmát, pláne mert itt rengeteg van belőle, nagyjából egykorúak, és pár tízezer ember mégsem lehet egyszerre hajléktalan. Illetve lehet, csak akkor le kell játszani a Mad Max összes részét élőben.

Viszont el kellene kezdeni gyűjteni egy kényelmes lakókocsira, mert ha összedől az egész lakótelep (meg a többi), biztos nagyon felmegy az áruk, bár legalább lesz hova parkolni velük.

Technologikus miazmás

Többször elém került mostanában a technológiai szingularitás fogalma, amit persze valami egzotikus trópusi betegségnek gondolnék, ha nem lennék ennyire művelt. De az vagyok, és sok sci-fit olvastam már, úgyhogy arról van szó: a technológia fejlődése folyamatosan gyorsul, és egyszer csak olyan módon és olyan sebességgel változik a világunk (technoszférával együtt a társadalom is), amit már nem tudunk követni vagy felfogni, és pláne kiszámíthatatlan lesz.

Mondjuk párszáz éve évtizedekig (vagy tovább, több generációig) tartott valami lényegesen új találmány megjelenése, aztán csak pár évig majd pár hónapig, ma meg naponta találhatunk valami forradalmian új kütyüt, már ha érdekel az ilyesmi, meg odatalálunk a neten a sok meztelen nő, sörfesztivál, macskás gif és befektetési tanács között. (Ha viszont egy meztelen befektetési tanácsadó lép fel egy sörfesztiválon, akkor már csak ezzel lesz tele a webes online világháló netes felülete, a folyékony lézerre és a  propelleres vakondra pedig várni kell másnapig. Amúgy is arra jutottak kutatók, gondolom "brit tudósok", hogy az igazi, egyfajta kíváncsisággal is felszerelt mesterséges intelligencia egész nap a tévé előtt döglene, elvégre a saját algoritmusunk is valami ilyesmi.)

A technológiai szingularitás amúgy pont valahol a mesterséges intelligencia környékén kezdődne, amikor már gépek terveznek gépeket, először ezek működését nem értjük majd, majd a céljukat sem, ilyen sötétben repülő lézeres izék lesznek amik elől bujkálni kell, de akkor meg jön a Svarcenegger, meg John Connor.

Persze még nem tartunk itt, az automatizált végítéletig akár még hónapjaink is lehetnek hátra, például még nem tartunk ott, hogy a robotok elveszik  munkánkat. Pedig az enyémet például nyugodtan vihetnék, csak legyen kulcsom ahhoz a robothoz, amelyik az én fizetésemetkeresi meg, persze nekem. Hisz egy robotnak nem kell csokipuding, gombapörkölt, vezetékes melegvíz vagy buszbérlet, utóbbit amúgy sem merné kérni bárki is egy Terminátortőól.

Sőt azt olvasom a hávégéponthun, hogy Magyarországon még különösen nem fenyeget ez a munkaelvevés, de majd fog, a baj csak az, hogy nekünk addig is dolgozni kell.

A vonatkozó cikkben amúgy azt is írják, a General Motors (ami nem csak motorokat de komplett autókat is generál) felhőalapú szoftverrel kombinált robotokat használ. A fejlesztés iránya innentől lehet a szintén felhőalapú hardver, ami bonyolult mert eddig még csak szétszedni sikerült mindenféle gépeket, de hiába hordták szét az öt kontinensen az alkatrészeket, valahogy semmi sem működött úgy mint azelőtt. Mert sehogyse működött nem, de egyáltalán tényleg, mondjuk nekem a laptopom sem működik, ha az akksi a másik szobában van, pedig kifejezetten felhős az ég. (Vagy csak simán sötétedik, de nekem ez mindegy, lényeg hogy kevés a fény idebent, a fikusz is ki akar menni az erkélyre.)

Persze a fejlődés mehet arra is, hogy robotalapú felhőket fejlesztenek, sok kicsi, de tényleg egészen apró robot rovart, akik aztán kötelékben, sőt rajban repülnek oda ahol épp nem elég felhős  az ég, vagy a tulajdonos volt pasija/nője lakik, aki ráadásul fotoszintetizál is. Így aztán a robotalapú rovar-felhővel elsötétítve az eget, egészen lebéníthatja, hogy aztán már csak konzerv szaloncukrot meg régi Szeszélyes évszakok ismétléseket tudjon fogyasztani, ami már egy kicsivel az emberi lét alatt van.

Ha ebbe az irányba megy a kutatás-fejlesztés (bár hogy a fejlesztés miért ásna kutat azt sosem értettem), sok pszicho- és szociopata válik feleslegessé, őket mondjuk össze lehetne zárni valami trash-realityben, hogy lássuk mire mennek egymással. Ha csak simán a gyári szalagmunkásokat váltják a robotkarok felhőalapon (a felhők meg maradnak azok a pára-alapú természeti alkalmazások, amik eddig is voltak), az persze sokkal unalmasabb lesz, de akkor legfeljebb a mesterséges intelligenciák összeszerelnek a gyárban, megállás és cigiszünet nélkül, a volt összeszerelő napszámosok meg döglenek a tévé előtt, az MI-k helyett.

Most is ezt csináljuk, csak most szabadidőnek, sőt rekreációnak csúfoljuk, ami mellett még ott van a munka. De ha már nem lesz, majd ezt fogjuk munkának érezni, és panaszkodunk majd, hogy "tisztára fáj  a rekeszizmom, mert ezek a szemetek direkt vicces filmeket adnak, de a ropin bezzeg nincs elég só..." vagy valami hasonlón intelligens módon.

De amíg nem kell régi Szeszélyes évszakok ismétléseket néznünk (és nem jön Svarcenegger), a világvége egyelőre elnapolható, vagy csak simán tojhatunk rá.

Oldalas szelfi

A Magyar Idők című kormánypárti harcikürt lehozott egy remek publicisztikát (na jó, ez túlzás, mondjuk úgy hogy véleménycikket) "Miért szelfizik egy jobboldali celeb Kálmán Olgával?" címen, és nagyon ott van a szeren.

Először is megtudjuk, hogy a celebeknek is van oldalisága, vannak jobboldali celebek, gondlom baloldaliak, liberálisok, nacionalisták esetleg laposföld-hívő celebek is. És nekik a saját oldalukon illik celebkedni, mint a csávónak a Szomszédokból, hisz ha valaki elmegy Kötcsére a polgárink és pikniknek nevezett pártaktívára, hogy személyesen hallja a főnököt, az utána ne az ertéelen villogjon a "celebsimogató" "rihi-röhi reggeli showműsorban". Mert az nem való, a világ fekete vagy fehér, az árnyalatok pedig a libsi ármánykodás részei, de libsiktől épp most foglalták vissza a hírtévét, úgyhogy egy jobboldali celebnek van hova mennie simogatásért.

Nem kell tehát az RTL-be mennie, az RTL ugyanis a kultúrharcos beállítottság szerint nem egy másik tévécsatorna a hírtévéhez képest, nem egy konkurens adó, hanem valami ördögi entitás, a magyar nép végső elhülyítésének előretolt helyőrsége. Oda rendes jobboldali nem megy, de ha véletlenül mégis (fiatal még, kell a pénz), akkor nem szelfizik az ellenséggel, és pláne nem vigyorog. Hanem mondjuk szamárfület mutat a nem jobboldali celebnek, esetleg leköpi vagy mondjuk lelövi a kutyáját, csak hogy lássa, a másik milyen képet vág. Meg van-e kedve szelfizni.

Persze önmagában ez a szekértábor-gondolkodás, a barát-ellenség folytonos listázása nem újdonság, a vicces itt csak az, hogy a magát nagyon valamilyen oldalinak gondoló szerző, a nagyjából ugyanolyan oldali hírességnek esik neki. Most akkor mi van? A forradalom felfalja gyerekeit?

Javasolnám, hogy innentől legyen külön jobb- és baloldali Sziget, Operabál, húsvéti locsolkodás, könnyű testi sértés, hatos busz, sőt lehetne jobboldali májashurka, sósperec és másnaposság is. Elvégre az nem járja, hogy egy rendes jobbos ugyanazt egye mint valami elfajzott liberális, meg ugyanúgy fájjon  a feje.

De az odafönt belinkelt cikk kapcsán azt nem igazán értem, hogy egy rendes konzervatív hogy használhat már a címben is olyan szavakat, mint szelfi meg celeb, mikor ilyen magyar szavak nem is vannak, aki az ellenkezőjét állítja az egy destruktív perszóna, akit még a helyesírás-ellenőrző sem jelöl vissza a fészbukon.

A helyes (és igen konzervatív) cím valami ilyesmi lett volna: Miért készít közös arcképet egy népben-nemzetben gondolkodó, kereszténydemokrata értékrendet valló híresség Kálmán Olga úrhölggyel? 

Technő, nem technó... izé, teknős

Illegális migráns vagyok a saját tudatalattimban, krumplistészta-jellegű felhők néznek be az erkélyről, de a teknőst nem találom. Nyilván az ágy alatt lehet, ott szokott teknőzni, már ha. Azaz majd előkerül, ha ő is úgy érzi, gyomorból főleg, mert ennie kell, és épp etetésnap van, készültem neki hallal, ő meg elbújással nekem, de hát nem lehetünk mindketten hüllők.

Pedig lennék, lehet hogy neki kissé unalmasabb az élete, de nem kell dolgozni indulnia, nem jön neki villanyszámla (pedig árammal fűtjük az akváriumot), és kényelmesen eleszi előlem a szardíniát, meg a rohadt drága haltápot (ami a boltos szerint centire ugyanaz, mint amit teknőstáp néven forgalmaznak, ő meg nem rendel kétfélét, minek), na jó, a haltápot nem eszi el előlem, tizennyolc éve vagyunk szobatársak, és én azóta nem kóstoltam meg.

Cserébe ő nem kap a tejeskávémból, meg a kókuszos sütimből, mondjuk a banánon azért megosztozunk.

Privátim panaszkodom

Voltam orvosnál, aszonta a két nagylábujjamról le fog esni a köröm, mivel sötétszürke, lilás beütéssel mindkettő, alávérzett vagymi, aztán egyszer csak... Feltörte egy hülye cipő de nagyon.

Nem kap vért a köröm, elhal, naná, aztán majd nő valami a helyére. Állítólag az már nem fáj, csak figyeljek oda.

Kérdem én, csókolom, nem lehetnék esetleg amőba? Elviselem a cukorbetegségem, a párkapcsolati gondokat, hogy a végzettségemről mindenfelé hazudok, és lefelé főképp (senki nem akar egy majdnem doktor kétdiplomás szociológust foglalkoztatni, legalább is a könyéken), felfelé meg innen nincs hová.

Én inkább nem tanítottam egyetemen, nem is jártam egyetemre, asse tudom miaz, csak fizetnem kell a villanyszámlát (ez mondjuk épp megtörtént), meg tuggyak diabetikus nápolyit kenni a zsíroskenyeremre, onnantól már elvagyok a világgal, a kellő igénytelenséggel.

De egy amőbának még jobb, nem is gondolja, hogy ő egy amőba, nem reflektál a saját amőbaságára, és nincs neki nagylábujja, amiről leesik a köröm.

Én ellenben most már napi tizenhét órában (a maradékban alszom) azt figyelem, mikor jön a nagy esemény, ez csak pont a főnökömet nem érdekli, aki szerint dolgozni kell nem nyavalyogni, ha meg nyavalygok, majd jöhet a helyemre más. Szolidaritás a mínuszban, kapitalizmus a köbön, tényleg kollektivista anarchista leszek, ha már nem vagyok most is az.

Grafománia reloaded

Lassan nekem is feltűnik, hogy mostanában többet írok, mint rendesen (miközben alapvetően rendetlenül írok, de ezt ráfogom az egyedi stílusomra, ami nincs is, e miatt aztán bármit rá lehet fogni büntetlenül), valamiféle grafománia uralta el zaklatott lelkemet. Úgy tűnik ez is lehet olyan függőség mint a pia, a narkó, a focihuliganizmus vagy a bélyeggyűjtés, azaz lehet belőle életforma, leginkább jobb híján persze, azaz valamibe fejest kell ugrani, ha az életben nincs már több móka. (Meghalunk mintha nem volna több dolgunk a világban - de semmi gáz, ez csak egy Kispál és a Borz dalszöveg.)

Részemről mostanában a szokásosnál többet ülök a fotelben (pedig ez nem egyszerű, az eddiginél is többet ülni a fotelban), mert fáj a lábam, de a kezem nem. Márpedig a fotelben ülve vagy könyv, vagy laptop van nálam, és egyiket sem félek használni, ezért vagy olvasok vagy írok, utánaolvasok annak amiről írok, írok arról amit olvastam, vagy tévét nézek, ha már pont átlátni a laptop kijelzője felett.

Ide is többet írok, mint az utóbbi hónapokban, nyilván titkon remélem, hogy a mennyiség egyszer csak átcsap minőségbe, azaz a sok e helyütt elkövetett fecsegés után egyszer csak valami jót is kipréselek az agyamból, ha már úgyis jobban van a koponyasérüléses bevérzés után.

Meg írok cikkeket is, azokat legalább pénzért, csak sajnos ott nem lehetek ennyire rendetlen, egyfelől mert lapzárta  generálta anyagleadási határidő van (nekem mondjuk elnézik a kisebb késéseket), másfelől meg ha nem csak monitoron de nyomtatásban is megjelenek, valahogy vissza kell venni a kreatív nyelvhasználatomból nekem, meg trágár sem lehet indokolatlanul bazmeg. Persze indokoltan sem, de a honoráriumért belefér, és tényleg senki nem szól bele miről írjak, lehetek a saját magam lektora, cenzora, és a visszajelzésekből ítélve van legalább pár ember, akiknek lehetek afféle kulturális véleményvezér, ami azért komoly löket az egómnak.

Meg írok még valamit, amin minél többet agyalok, annál rosszabb lesz, de ezt majd csak a következő évtizedben mutatom meg bárkinek, feltéve hogy addig nem dobom ki az egészet az oda. A picsába, ha már itt legalább lehetek trágár.

Beteg súlymérték

A rendes hétvégi (mert ugye a hétfő ellenére még az van) akvárium-tisztítás közben hallottam a háttértévéztető médiakészülékből, hogy próbáljam ki a mindegy milyen márkájú illatdezodort! Ezen egy pillanatra lefagytam, mert ezek szerint van nem illattal támadó dezodor is, avagy az illat nem a lényege, esetleg nem is nélkülözhetetlen összetevője egy dezodornak.

Vagyis a dezodor tökéletesen betölti feladatát akkor is, ha csak a flakonja szép, pont elfér a táskánk oldalzsebében vagy simán csak jól hangzik a neve. És a valamelyik cég azzal újított nagyot, hogy az övéknek illata is van, sokkal illatabb illata mint a konkurenciának, és innentől nem gáz ha a csomagolása csúnya és alkalmatlan vibrátornak is.

Az ilyen forradalmi termék nyilván azoknak való, akik nem szeretnek büdösek lenni, egyáltalán: büdösnek tekintik a természetes testszagot, mert annyira elidegenedtek már emberi lényegüktől és oly mértékben eltávolodtak már a természettől, hogy csak akkor érzik magukat egyáltalán valahogy ha virág, sütemény vagy mentolos cukorka szaguk, bocsánat, illatuk van.

Pedig mondjuk Sir Winston Churchill valószínűleg nem volt virágillata, ő a természetes szagok (értsd: whisky és szivar) híve volt, mégis megnyert egy egész világháborút, ami azért mégsem volt egy koktélparti. Bár nyilván koktélpartit is nyert számosat.

A lenyűgözően jövőbe mutató illatdezodor-koncepció nyomán biztos sokan fognak majd illatosítás céljából dezodorálni, pedig eddig nem ezért tartottuk az ilyen dolgokat. Egyfelől a kései Kádár-rendszerben (amiről még akadnak gyerekkori emlékeim) remekül szolgáltak lakótelepi szekrénysorok tetejének díszítésére (a jugoszláv Cézár konyak üvegjeivel együtt), másfelől nagy számban vásárolták dezodort a börtönök bentlakói a börtönboltban, hogy aztán lefújják egy pohárba és megigyák. Ez volt az egyetlen módja, hogy valamiféle alkoholhoz jussanak, és ki is használták, míg az illetékesek rá nem jöttek, és onnantól csak ilyen stiftet lehetett vásárolni, ami aztán nem is fogyott valami jól. elvégre ki a fene szeretne egy túlárazott oldszpájszot rágcsálni, aminek szar az íze, és nem is üt ki. A szájszag ellen mondjuk jó lehet, de az meg kit érdekel.

Mellékszál, de lehet hogy pont a sittes szubkultúrára hajt (hiába) az oldszpájsz. Mert régen  a márka valamiféle elegáns, gentleman-imidzset igyekezett építeni, ehhez képest az utóbbi időben félmeztelen, kopasz und kigyúrt fekák üvöltöznek a reklámjaikban, a lehető legtávolabb a decens úriemberség képzetétől. Lehet hogy már tényleg csak a lehetséges mellékhatásokra mentek rá.

nyultam.com

Most viszont illatosak is lehetünk, bár a dezodor az pont olyan, hogy azok nem használják, akiknek tényleg szükségük lenne rá. Bármikor fújhatunk magunkra, de nem mindig szükséges. Időnként rácsodálkozom, hogy egyesek zuhanyzás/fürdés után fújják magukra literszám a cuccot, pedig elvileg akkor épp nem büdösek (bocsánat: nem természetes a bukéjuk), köszönhetően a szappanok, samponok, tusfürdők, arcszeszek sorának. A dezodor nem arra való, hogy közvetlenül tisztálkodás után használjuk, hanem hogy időlegesen elfedjük annak hiányát. Egy jó kiadós ebéd után sem tolunk be még egy adag gombapörköltet, jó lesz az vacsorára is, mikor időlegesen meg akarunk feledkezni arról, hogy éhesek vagyunk. De ha nem vagyunk, félretesszük a hűtőbe.

Az illatdezodor meg persze eleve tautológia, a dezodor jelentésében eleve benne van hogy illatos, azt sem mondjuk savanyú citrom, vízi cápa vagy korrupt politikus.

Hacsak nem vagyunk kreatív marketingesek, de attól tényleg az ég óvjon.

p.s. A címet még meg sem fejtettem, de majd most. A beteg súlymérték az illat, merthogy ill (angolul: beteg) és lat (régi súlymérték, az Osztrák-Magyar monarchiában 1 lat kb. 17,5 grammvolt). 

Csúcsfokozat

A csúcsfokozat az igazából a Top Gear, guglifordítóul. A guglifordító itt mondjuk elég pontos, bár a csúcsfokozatot szerintem még nem hallottam magyarul talán. Részemről hosszú évek óta simán csak topgír a vonatozó BBC-s műsor, ahol autók ürügyén hülyéskednek a műsorvezetők, pontosabban hülyéskedtek, mert mióta kirúgták Jeremy Clarksont (és vele együtt távozott James May meg Richard Hammond is) nem nézem, úgyhogy tudja a fene, a mostani faszik hülyéskednek-e színvonalasan, vagy csak simán hülyék. Vagy - és ez lenne a legrosszabb változat - komolyan veszik, hogy ez egy autós műsor, pedig régóta nem az, nagyjából ezért is nézhető számomra nekem.

Ma viszont az államalapítás (vagy állatalakítás, ahogy az valami reggeli híradó műsorvezetőjétől hangzott) ünnepének alkalmából az egyik tévécsatorna, akinek csak azért sem csinálok ingyenreklámot, reggel hattól este hétig kizárólag Top Gear-t ad a Carkson-May-Hammond trióval, ami jelentősen emeli a jeles nap fényét. Mert eme remek műsorban egyetlen beszédet sem kell végighallgatni az ezeréves magyar állami kereszténység nemzetmegtartó jókedvvel bőségéről, nincs sír hol nemzet süllyed el, nincs tisztavatás a pocakos tábornokokkal, de még ünnepélyes zászlófelvonás sincs. Csak mindenféle szórakoztató marhaság,például hogy miképp lehet olcsó használt autóból olyan kétéltűt építeni, ami pont bájos vidéki horgásztó közepén süllyed el, vagy hogy viselkedik egy Mini Morris ha némi átépítés után leküldik egy sísáncon, csak mert felháborító módon a téli olimpián nem indulhatnak autók.

Úgyhogy mivel lelkem mélyén anarcho-szindikalista vagyok, és magasról megvetem az államot mint elnyomó intézményt, az államalapításról való megemlékezés legadekvátabb módja az ha tojok rá, és topgír -nézéssel (igazából háttértévézéssel, hisz most is az megy, miközben gépelek) töltöm a jeles napot, aminek amúgy sincs több értelme, mint hogy nem kell dolgozni.

Mai posztmodern, posztindusztriális információs társadalmunkban, ahol a webes internet online hálózata a fotelomig hozza a világ bármely agyahagyott gondolatát, már eleve nem vagyok rászorulva a Csíksomlyó-fanchise, a nemzetről öblögető Armani-öltönyösök, a jurtában okostelefont nyomkodó műnomádok meg a tűzijáték határolta giccs-paradigmára.

Apropó tűzijáték: remélem nálunk nem lesz, mert ellentétben mondjuk a szilveszterrel (amikor nincs bajom vele) most dolgozni kell holnap, minek következtében ma korán fekvő lennék, és nem hiányzik hogy a durrogtatás miatt ne tudjak aludni. (Régebben a szilveszteri durranásokat sem viseltem el, mert nem volt vicces egy még órákig rettegő kutyát vigasztalni, aki remegett mint a kocsonya, és legszívesebben a zoknis fiókba bújt volna. De  már nincs kutya.)

Közben megnéztem, lesz tűzijáték, este tízkor, amikor én már egy órája elmentem aludni, ráadásul itt egészen közel, a teszkó mögött. Városligetnek hívják amúgy a területet, ami egyelőre nagy marhaság, mert van mindenféle játszótér, futópálya, mesterséges tó szigettel, és az egész a városban van, de a ligethez fák is kellenek, nagy fák. Itt meg évek óta nem mennek sokra a facsemeték, amiket szerintem épp csak gondozni felejtenek el, de legalább nem takarják a tűzijátékot, a lelkes közönség elől, akik hősiesen túlélték a Kiskondáskaláka Honvéd Tűzoltózenekar hagyományőrző néptánccal súlyosbított szentistvános  csűrdöngölő gyerekműsorát.

Ami persze engem még nem zavarna, de a tíz utáni durrogtatásért zabos vagyok. Durva anyjukat!

De még az új kenyér ünnepéből is csak tegnapi zsömle maradt, ami jogos, úgyis van valami pártállami fílingje, legalább is erre utal,hogy mostanában nem nagyon emlegetik.

Ingergazdag szomszédság

A társasházi lét (fideszmagyarul: panelproliság) egyfelől kellemes létállapot, mert nem kell állandóan füvet nyírni, meg tetőt javítani, meg kerítést festeni, meg amit még emberek szoktak egy saját ház esetén, másfelől viszont el kell viselni a sok embert, akiknek van képük velem egy lépcsőházban lakni. Egy velem! Aki kénytelen vagyok végighallgatni a szembeszomszédék családi üvöltözéseit, amitől a teknősöm is a sarokba bújik, meg az alattam lakóktól permanensen felszivárgó égett zsír und pörköltszagot, meg a kitudja hogyhívják néni verbális zaklatását, aki napjábaan többször is képes megkérdezni, hogy vagyok, meg "az a kislány" megvan-e még, mert rég nem látta. Hát persze hogy nem, mert a jelek szerint kizárólag csak akkor legelészik a lépcsőházban vagy a ház előtt, mikor én megyek dolgozni, boltba, postára vagy jövök épp onnan, esetleg pont a szemetet viszem le. Petrára meg úgy látszik nem jeleznek be a szenzorai.

Engem persze mindig megtalálnak a szomszédságból jövő ingerek, persze főleg azok, amikre semmi igényem, főleg zajok formájában.

Tegnap például olyan hangosan szólt valahol a tévé, hogy rezgett a vécében az ablak, illetve rezgett volna, ha lenne, de nincs, szögezzük le: szerencsére. Mert kizárásos alapon csak a lépcsőház felé nézhetne, és ki szeretne integetni az épp hazatérő szomszédoknak, miközben a király is gyalog jár, avagy ne keverjük a szarást a társas érintkezéssel, bár az utóbbi is eshet elég szarul.

Amúgy ha valaki nem a tévét használja tömegpusztító fegyvernek, akkor másvalaki biztos falat fúr egy-másfél órán át, esetleg a Bunyós Lajcsi, Lagzi Pityu vagy Közepes Grofó fémjelezte univerzum aktuális megaslágereit erőlteti rám sok basszussal, de legalább torzan. És mindehhez ki sem kell tennem a lában a lakásból, elég hogy nem vagyok süket és vállalható az ízlésem, máris megvan a napi felhúzom magam, alacsony vérnyomástól legalább is nem kell tartanom.

De ha kiteszem a lábam (plusz a testem többi részét) a lakásból, még szembe is jönnek az egyéb lakók, akik vizuálisan is sokkolnak. Mint a pasi a harmadikról vagy negyedikről vagy a tetőről, tudja a fene, aki strandpapucsban és egy szál rövid gatyában indul a boltba, nehogy valaki lemaradjon a sittes tetkóiról, vagy a meghatározatlan állagú nőszemély a földszintről, aki három mérettel nagyobb a ruháinál, és nyilvánvalóan nem csak súlyban, de önbizalomban is erős. Talpig sminkben és rózsaszín flitterben olyan, hogy az ember nem tudja levenni róla a szemét. Pedig nagyon szeretné.

Ezzel együtt helyzet nem olyan rossz (csak reménytelen), még mindig jobb mint az egykori tévés Szomszédok tenyérbemászó lakóközössége, ahol a szereplők nagy része alul traktor felül békegalamb, és az Irgalmas Szamaritánus Főiskolán végzett agyamramenés szakon, a maradék meg simán szociopata, aki a reggeli kávé helyett a közös képviselőt küldi le kutyába reggelente, már ha a címzett már nem eleve az.

Fogyasztói társ a dalom

Nálunk a lakótelepen mifelénk, ez a vasárnap már igazi hétfő, legalábbis a szentistváni értelemben, mindenki úgy nyomul a környékbeli kisboltokba, mintha nem lenne holnap. Vagy lenne, csak általános munkaszüneti napként, amikor nincs teszkó, meg spár, az aldi meg még ki sem nyitott, még vadul átépítik, persze nem a hosszabbított hétvégén.

A telep népe azonban aggódik, hogy holnap nem lesz zsömle, hisz teszkó nélkül a pék sem süt eményt, ezért rohamozzák a garázsdiszkontokat. Amik amúgy (ha korlátozottabban is, de) nyitva lesznek holnap is, sőt lesz bennük kenyér is, meg kannásbor parizerrel, hogy csak az alapvető élelmiszereket említsem. Meg féldecis kommersz, unicum ízesítésű ipari vodka, ami a hozzám legközelebb eső kisbolt slágerterméke, legalább is erre utal a bolt előtt fogyasztó, változatos összetételű ám egységesen borostás férfihorda. Tényleg, a reggel hat órai nyitástól az este nyolcas zárásig folyamatos a bolt előtti fogyasztás, és a mellette kialakuló spontán népgyűlés (rohadtpolitikusok, hajráfradi, mocskoskurva - a legjellemzőbb témák), én legalább is még soha nem tudtam úgy érkezni zsömléért, hogy három-öt, atlétatrikóba töltött lokális proletár ne posztolt volna a bolt előtt, féldecis üveggel a kézben, további hárommal a zsebeiben. A doboz sör opcionális, és mindenképp akciós.

És mivel holnap 'gusztus huszadika, az összes környékbeli, néni-jellegű néni tejért meg kenyérért áll sorba, nyilván nem merik leküldeni a férjüket, mert az kannás borral térne haza, amitől átmenetileg erősek lesznek és bátrak, de az önbizalmat nem lehet megkenni margarinnal, és a tejberizs hozzávalói közt sem szerepel. 

Csak a Puffin lekvár ad nekik erőt, és mindent lebíró akaratot!

Így aztán inkább Terike néni shoppingol, illetve próbál, de öt perc után sem tudja eldönteni, hogy a kétféle másfeles tartós tej közül ő melyiket is szeretné, végül az eladó csaj unja meg, és beteszi a szatyrába az egyiket. Közben meg arra gondol, hogy Lajos bácsinak a férjnek soha nem okoz gondot, hogy száraz vagy félédes kannás fehéret akar-e éppen, még szerencse, hogy Terike néni csak nemzeti (vagy állami? mindegy elvégre ezek itt nemzetállamot akarnak) ünnep okozta humanitárius vészhelyzet esetén migrál a kisbolt felé, az meg szerencsére nincs sok. Mármint ünnep, mert kisbolt az akad bőven.

Ahol remekül lehet vásárolni ünnepnap is, hiszen majdnem mindenkinek evidens, hogy ha nincs teszkó-spár, megáll az élet, megáll az univerzum is, korábbi tapasztalatok szerint a féldeciző gecizők is eltűnnek a sarokról, pedig féldecisek gondolom olyankor is vannak, csak senki sem gondolja, hogy hozzáférhetőek.

Biztos a szintén számosan található, hamisítatlan lakótelepi hangulatot árasztó kocsmákba mennek ilyenkor a férfiak, mert bár a pultot támasztva kurvaanyázni korántsem olyan szórakoztató, mint a kisbolt előtti zöldség-gyümölcs állványnál, de ilyen apróság miatt nem maradhat el a véralkoholszint.

Meg hát ünnep is van ugye, ami nem maradhat ellátatlanul, a zsömlekészletet meg már előző nap feltöltötte az asszony.

Curry On Rizzsel!

Kapcsolgattam a tévét kora este, mert egyfelől odakint 32 fok volt még mindig, másfelől meg fáj a lábam, szóval menjen ki a lakásból akinek két anyja van. Általában nem érdekelnek a főzős műsorok, de most ott ragadtam valami csatornán, ahol az indiai konyha volt a téma, és némileg ott ragadtam. Mert az indiai kultúra, beleértve  kajákat is, elég rég érdekel, bár az indiai ételeket hosszú távon talán jobban szeretem nézni, mint enni, mert bár finomak, de nem feltétlenül az én emésztőrendszeremre vannak optimalizálva. (Oké, így is átlagon felüli curry, garam masala, worchester szósz, kurkuma meg paneer fogyasztó vagyok, de a mennyország e tekintetben számomra olyan hely, ahol gyakran van indiai kaja, a pokol meg az ahol mindennap.) 

Igazán bájos, ahogy félmeztelen bajszos emberek nagy vaskondérokban főznek majdnem az utcán, aztán a hálás közönség elfogyasztja a menüt, kézzel, a földön ülve (igazából persze nem a kezükkel, hanem a fenekükkel ülnek), mindenféle rituálék közös lejátszása után. Hinduk, muszlimok, szikhek főzik a saját tradícióiknak megfelelő fogásokat, és eszik is egymáséit, már ha nem ütközik a saját vallási előírásaikba, meg ha még marad nekik a kondér alján.

youtube.com

Az indiai konyha alapja, hogy túloz mint egy kormánypárti publicista a GDP-ről, ami csípős az kiégeti az ember ízlelőbimbóit (hacsak előtte nem égeti át magát a tálalóedényen), ami édes, annak a cukortartalma összeragasztja a torkát, ami meg mondjuk keserű, attól még a gyengébb idegzetű sárgarépák is elhúzódnak a tálon.

És ott van még a rizs, ami abszolút elmaradhatatlan ( a különféle lepények, a puri, a naan meg hasonlók mellett), rizs nélkül nincs értékelhető főétkezés. Mi itt káeurópában automatikusan a kínaiakkal azonosítjuk a rizs-túladagolást, pedig az indiaiak sem maradnak el tőlük, sőt.

Egy ismerősöm, aki már többször járt Indiában mesélte, hogy egyszer az ottani vendéglátóiknak akartak valami jellegzetes európai, plusz vega fogást készíteni, és pizzát sütöttek, sok sajttal meg zöldségekkel. A derék bengáli háziak meg is ették, meg is dicsérték, de utána azért még főztek egy nagy adag rizst, és ráküldték a pizzára, elvégre miféle vacsora lenne az főtt rizs nélkül...

amazon.co.uk

Nyilván nem véletlen, hogy az indiai a világ legnépszerűbb konyhái közé tartozik, persze kérdés hogy melyik nem, lassan már minden nép gasztro-terrorja népszerű mindenfelé, globalizáció kérdése az egész. De az indiai még az erős felhozatalban is menő, és mindenképp fogyaszthatóbb a nagyközönségnek mint a zenéjük vagy a mitológiáik, vagy mondjuk Bollywood. 

Ez utóbbi igazából nem is akar a nyugatiaknak tetszeni, több mint egymilliárd indiai épp elég nagyy fogyasztói piac. Pláne rizzsel.

Stresszizmus

Korunk népbetegsége napjainkban a stressz, meg amit az okoz, úgy mint magas vérnyomás, magas gyomorgörcs, meg persze stressz, mikor az ember azon stresszel, hogy mennyit is stresszel. Így aztán minden internetes online honlap a weben tele van azzal, hogyan csökkenthető a stressz.

A legegyszerűbb tanács jellemzően az, hogy meditáljunk. Azt úgy kell, hogy berakunk egy cédét, amint tibeti (esetleg nepáli) szerzetesek mély torokhangon hörögnek lassan kórusban, mi meg ellazulva, hullapózban heverünk a szőnyegen és nem gondolunk semmire, csak hagyjuk, hogy a szantálfüstölő füstje megnyissa a lótusz-csakránkat, bármi is legyen az, bárhol.

Persze a hullapózban (savászana) fekvéssel vigyázni kell, nehogy akkor jöjjön haza valamelyik családtag vagy lakótárs, mert könnyen lehet, hogy mire kijövünk az átmeneti, instant nirvánából, már rendőrségi helyszínelők rajzolnak épp körbe. És a rendőrség által használt körberajzoló később nagyon nehezen jön ki a szőnyegből, mi ugye megint csak stresszforrás.

Van aztán az az irányzat, amely szerint a helyes táplálkozás minden gond megoldása, hisz azok vagyunk amit megeszünk, legalább is testileg, viszont ép testben ép lélek (épphogy él), mint azt a blikk-szintű tudományos folyóiratokból megtudhattuk.

Vagyis együnk sok spenótot, diót, hüvelyeseket, meg bogyós gyümölcsöket, nyilván nem egyszerre, mert az már moslék lenne, a moslékevés pedig nem csökkenti a stresszt, sőt növeli, mint azt brit tudósok is kimutathatták volna. Kerülni kell viszont a koffeint meg a cukrot, bár például az alkohol rövid távon kifejezetten csökkenti a stresszt, átmenetileg antidepresszáns és az orromat is tisztíccsa. Hosszú távon mindez már nem működik, de valamilyen függőség jól jöhet, mert ha az ember fanatikusan vasútmodellezik, bélyeggyűjt, biliárdozik vagy kocog, akkor pont nem a bunkó főnökére, a vállát nyomó rengeteg felelősségre vagy a jövő kilátástalanságára gondol.

Mert a mindent vivő tanács persze az, hogy szarjunk a világra magasról, valahogy majd csak lesz, illetve mindenki más hülye, csak mi vagyunk helikopter. Vagyis ha nagy a feszkó körülöttünk azért izguljanak mások, főleg azok akik körülöttünk vannak, ha már nem érnek fel emberi nagyságunkig.

Meg lehet persze lottózni is, hátha nyerünk, mert a pénz lehet hogy nem boldogít, de a hiánya határozottan boldogtalanná tesz, párszáz millióval a bankszámlánkon azért már könnyebb nem felhúzni magunkat a mindennapok bosszúságain.

Én mondjuk még sohasem nyertem a lottón (egyre inkább arra gyanakszom hogy azért, mert soha nem is játszottam), de az előbbiek értelmében ez legyen a  Lottóipari Vállalat (vagy hogy is hívják) baja, izguljanak miatta ők, ott a lottógyárban.

Ator Taor Saga

Na jó, igazából a torta országa, hisz az vagyunk, mióta minden 'gusztus huszadikán meg kell választani valakiknek az ország tortáját, amiből persze csak az a néhány szerencsétlen eszik, aki hajlandó kurva sokat fizetni érte valahol, ahol véletlenül el is készíti a közeli cukrász, aki ettől kandírozott Oliver Dzséminek képzeli magát. Persze erősen kérdéses, mi a fenének országos torta, elég kicsi az esélye, hogy a világ magyarsága mind egy szálig a meggyes túrótortáért lenne oda, a laktózérzékenyek meg eleve nem magyarok ugye, mert ki az, az rajong a nyereg alatt puhított túróért, almakompóttal.

Gyerekkoromban ilyenkor hülye ünnepségek voltak, meg vízi- und légiparádé (korabeli Redbull Errész: katonai naszádok a Dunán, vadászgépek a Duna felett, Dunába fulladó ejtőernyősök a kettő között), ehhez képest most hülye ünnepségek vannak, meg ország torta. Valamint Badszpenszer és Terenszhill filmek, de nem ez a lényeg. hanem hogy nem kell dolgozni, ráadásul hosszú hétvége, na ez gyerekkoromban pont nem volt szempont a nyári szünet okán. Most viszont az ember értékeli, hogy a Szentjobb István nevű rockopera pont egy hosszú hétvégén lett fővezér vagy uralgó király, vagy akkor alapította meg az államat, vagy álmokat... izé, a magyar állatot. (Ami turul, de csak most tudtuk meg, hogy kettőrule-nek kell írni.)

Egy állat alapítására nyilván cukrászversennyel, meg tortágos országgal kell emlékezni, csoda hogy ez egy évezredig senkinek sem jutott eszébe. Kossuthék nyertek volna 1849-ben, később nem szálltunk volna be egy világháborúba sem, de az érdeklődés hiányában amúgy elmaradó 56-os ereszdelahajam is fényes siker lett volna a történelem lapjaim, ha a kulcspillanatokban a főszereplők mézes-diós alapú, szalonnás-vaníliás tortát ettek volna.

De egy rosszul sikerült országtorta mindent még jobban elronthatott volna. A karamellás karalábé-krémes például szépen alliterál, ám alkalmatlan a honvédseregek /forradalmárok /jedi-lovagok megfelelő motiválására, hisz kinek van kedve azért az országért, galaktikáért harcolni, ahol ilyen rémségeket reklámoznak és árulnak, egyaránt drágán.

Ezért aztán mindenkori pártunk és ormányunk nagy kockázatot vállal ezzel a tortázással, pozitívan fogalmazva: nem ijed meg a felelőségtől, vállalja a Történelem és a Teremtő által rá testált világjobbító küldetést, akkor is ha ehhez mascarponéba kell pulykalekvárt keverni, körtével.

De ártunk és kormányunk nem ijed meg a feladattól, a torták országává teszi lángoktól ölelt geopolitikai realitásunkat, bár az Ország Gyógyszere, az Ország Kutyája, az Ország Káromkodása vagy az Ország Káros Szenvedélye még várat magára.

Nálam mindenesetre nem lesz sem ország tortája, de még hontalan torta sem, esetleg csinálok gazdaságos pudingporból valami épphogy nem vállalhatatlant. De ha lenne tortám, én valami effélét éreznék az országhoz passzolónak, közérzetileg:

pinterest.com

Kincskereskedők

Mostanában feltűnt az egyik tévécsatornán egy régebbi kedvenc műsorom, a BBC-s Kincskeresők (eredetiben Bargain Hunt), ami egy ilyen régiségvásárlós, árverezős majdnem-vetélkedő, elég szórakoztató kivitelben. Már rég láttam, mert a hülye bíbíszí megszüntette azt a csatornát ahol én is láthattam, de most lelkesen nézem, illetve a fenét, lelkesen háttértévézek vele (általa), mert így, hosszabb kihagyás után újramelegítve már nem is olyan szórakoztató, pláne minden este.

Legtöbbször sótlan angol párosok mászkálnak bolhapiac jellegű, régiségvárának nevezett sörsátrakban, valami régiségkereskedő jellegű segítséggel, és vernek el maximum háromszáz fontot, három tárgyra. Ezeket később elárverezik, és ha profit lesz rajtuk, azt megkapják, meg versenyeznek is a másik hasonló párossal, hogy ki keres többet, de viccesebb amikor az a tét, ki bukott kevesebbet.

pinterest.com

A versenyzők legtöbbször tényleg annyira érdekes személyiségek, mint egy fél hordó ecetes, pácolt szardínia, unatkozó háziasszonyok, szandálos földrajztanárok, nyugdíjas adóellenőrök, meg néha a gyerekeik, akik a médiában akarnak dolgozni. Ők aztán megvesznek minden vackot, a polipra hasonlító üvegvázától a roskatag Edvárd-korabeli székig meg a ronda bronz gyertyatartókig. A múltkor üdítő kivétel volt egy viktoriánus vécécsésze(!), ami ráadásul nagyon komoly haszonnal ment el az aukción. Ugyan a fene sem érti, mi visz rá egy normális embert arra, hogy majdnem kétszáz fontot fizessen egy régi vécéért, ami még koszos is, és hát van elképzelésünk arról, egy vécé mitől is koszos. Nyilván az hogy nem normális, vagy csak ivott, szívott, lőtt valamit, és eszébe jutott hogy milyen remekül mutatnak majd a fajanszba ültetett muskátlik a teraszon.

De igazából nem kincseket találnak, hanem viszonylag jól eladható lim-lomot, aminek esetleg története van, és így akár 5-10 fontot is kereshetnek rajta, meg hát benne vannak a tévébe, gondolom ez utóbbi a lényeg. Az hogy közben szárított teveszarból faragott csokimikulást kell venni, meg eredeti ezüstutánzatból készült lelkiismeret-furdalást, viktoriánus motívumokkal, az csak szükséges rossz.

Mint a műsort megszakító reklámblokkok, amikkel a spektrum tévé (csupa kisbetűvel) kedveskedik nekünk. Ilyen a BBC-n legalább nem volt, ott nem jelent meg negyedóránként a szakállas csávó, a trivágós-szobafoglalós, akit minden ez irányú fohászom ellenére még senki nem vágott képen egy szívlapáttal. Csak a tisztelet és a szeretet jeleként, ha már nem érte, hanem direkt ellene haragszom.

Ártalmak ha zengenek

Több helyen is olvastam, hogy az e-cigi is veszélyes az egészségre, bár nem annyira mint a nem e-cigi (a hagyományos, dohányból, papírból, és lelkiismeret-furdalásból álló), ezért tíz pedagógus végzettségű kisállat-kereskedőből 6 egész 3 tized nem ajánlja. Pedig ez az egyetlen komolyan dokumentált eset, amikor az e-mentes cucc az egészségesebb, de nyilván nem eléggé.

Az viszont a szomorú helyzet, hogy a klasszikus és a posztmodern cigaretta mellett ártalmas lehet a kávé, a zsír, a cukor, a stressz, a szmog, a CNN, a közösségi oldalak és a kerti grillezés, a teljesség igénye nélkül. Pedig ezekkel, meg számos egyéb rizikófaktorral gyakran és élvezettel élünk, igazából maga az  élet egészségtelen. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy előbb-utóbb mindenki belehal, az élet végső soron egy nemi úton terjedő betegség, 100%-os halálozási aránnyal.

Szóval nem stresszelni kell azon, mennyi ártalom vesz minket körbe (hisz a stressz eleve árt), hanem megpróbálni élvezni amit lehet. Ha túléljük a munkahelyünket, a családunkat és a barátainkat, akár fel is fedezhetünk bennük valamit, ami nekünk jó, a továbbiakra meg ott vannak a vígjáték-sorozatok, a kissé agyahagyott hobbik meg a káros szenvedélyek, bár e két utóbbi igazából egy kategória.

Ne feledjük, a legtökéletesebb táplálék az ír kávé, mert megvan benne a négy alapvető tápanyag, úgy mint a koffein, a cukor, a zsír és az alkohol. Mind szörnyen ártalmas, de a nemzetközi terrorizmus, a randivonalak és a tévéreklámok megjelenése óta leszorultak a dobogóról.

Szárnyaszegett

És akkor most terven felül még egy repülős poszt, de hát így hozta az élet meg a hírportálok tematikája. 

A méltán elfeledett (mert a maga konkrétságában soha nem is létezett) Sólyom Ervéjz első és egyetlen repülőgépe, egy Boeing 737-500-as jó ideje bournemouth-i reptér egy félreeső sarkában rohad, különösen mióta a használható dolgokat kiszerelték belőle. Nincsenek futóművei (enhén értelmi fogyatékosoknak: kerekeo), szárnyai, és persze hajtóművei sem, főleg mert azok a szárnyakon lennének.

24.hu

Így aztán jelen formájában legfeljebb tűzoltó-gyakorlatozáshoz lehetne használni, mert ahhoz hogy repüljön, akkora csúzli kéne amekkora nincs, de ha valahogy mégis ki lehet lőni ezt a torzót, az első repülés végén úgy csapódna a földbe, hogy az rögtön az utolsó is lenne. (Hát, régi pilótaközhely, hogy felszállni még bárki tud, az könnyű, igazi hozzáértés a landoláshoz kell. A landoláshoz meg ugye szárnyak...) Egy ilyen járatra nyilván nehéz lenne utasokat toborozni, mert persze van sok öngyilkos-jelölt szerteszét, de a ronccsal becsapódásnál vannak elegánsabb és kevésbé fájdalmas kivitelezési módok.

Persze a Sólyom remek kis légitársaság volt, már amennyiben egy légitársaságtól nem várunk el légijáratokat is. Hisz volt remek dizájnjuk, ami leginkább egy vidéki gazdabolt-hálózatéra hajazott, voltak igazán szórakoztató sajtótájékoztatóik, és ha még kicsit tovább húzzák, piacra dobták volna a saját márkás ásványvizet meg szilalekvárt, hisz ezzel épp egy szórakoztató sajtótájékoztató keretében fenyegették meg a lakosságot. (Ha extrém sokáig húzták volna a Nem Repülő Földitársaság projektet nyilván lett volna saját márkás gumicsizma, óvszer, plüsscsótány, meg teljes kiőrlésű lecsókonzerv.)

De nem lett az egészből semmi, illetve csak fenti képen megcsodálható roncs, aminek repülőgép korában a hangzatos Álmos Vezér nevet adták. De mint látható, egy jó ideje már nem álmos, szimplán halott.

Erforsz van?

A kormány (vagy az állam, vagy a párt, lényegében mindegy is, mindegyiknek ugyanaz a wannabe-diktátor dirigál) megint vett egy repülőgépet, ezúttal egy igazi luxust kínáló business-jetet, persze nem magának, hanem a honvédségnek. Elvégre a Hungarian Air Force légiszállító-kapacitásának úgy kellett a gazdag üzletembereknek magángépének tervezett Dassault Falcon 7X mint egy falat kaviáros lazac, szarvasgomba ágyon.

Eddig ugye vettek a csődbe ment Air Berlin készletéből két A319-es utasszállítót, amivel főleg a főnök és kísérete repül, mert teherszállításra mondjuk amúgy is alkalmatlan a modell, de persze egyik sem kormánygép, nálunk olyan nincs. Hiszen a miniszterelnök igen puritán ember, bicskával eszi az újságpapírba csomagolt szalonnát, nem szórja a pénzt fitneszbérletre, mindenféle okoskodó könyvekre és ha a meccsen be is ül a VIP-páholyba, ott is csak szotyolázik a hasonlóan puritán milliárdosokkal.

cyberpress.hu

Izraelbe meg Montenegróba is csak azért ment az Airbussal, mert egyrészt a légierő épp amúgy sem akart csapatokat, utánpótlást vagy akciós kínai művirágokat szállítani vele Afganisztánba, másrészt meg a katonai vezetők könnybe lábadt szemmel kérlelték, és nem volt szíve a visszautasítással a lelkükbe taposni nekik. Mert ilyen rendes ember.

Csak az igazmondás, az nem megy mindig. Mert simán mondhatták volna azt kormánykörökből, hogy igen, a légierőnek veszünk gépeket, de ezek többfunkciósak lesznek, és például kormánydelegációkat is szállítanak majd. Mert ez egyszerűbb és olcsóbb, mint menetrendszerű jártokra foglalni sok jegyet.

Bár ez sem lett volna igaz, mert egyszerűbbnek ugyan egyszerűbb, de nem olcsóbb, a Népszava derítette ki, hogy az izraeli út fejenként 250 ezerbe, a montenegrói 140 ezerbe fájt, és ennél bármelyik foglalási oldalon vagy utazási irodában találhattak volna kedvezőbbet.

Úgyhogy inkább arról lehet szó, hogy a felcsúti szeret reprezentálni, élvezi mikor egy Hungarian Air Force (One?) feliratú gépből szállhat ki valahol külföldön, mutatva hogy ő jelentős és fontos vezető, akinek komoly hatalma van, sőt a heréi is rég leszálltak.

Jellemző, hogy az autokratikus hajlamú vezetők mindig kedvelik az ilyen külsőségeket, egy nagy különgéppel érkezni számukra presztízskérdés. Az persze más kérdés, hogy egy kis luxusgéppel mit is akarnak mutatni a külvilág felé, mert ha ilyenből száll ki az ember, akkor nem politikai vezetőnek látszik, inkább valami multicég elnök-vezérigazgatójának.

Persze ez sem áll messze a valóságtól.

Mo, kuss!

Pár napja nem tudok napirendre térni a hír fölött, miszerint egy német pasas rendőrt hívott, mert egy bébimókus (!) zaklatta. Zaklatta! Mondjuk elég nehéz elképzelni, hogy egy még csak nem is felnőtt mókus hogy tud zaklatni egy deviszont felnőtt férfit, ráadásul olyan durván, hogy miatta a rendőrséget is riasztani kell. Ha az eset precedensértékű lesz, innentől mentőt hívnak majd az étvágytalan aranyhörcsögökhöz, a tűzoltókat ha az éxerteknős nem akar kijönni az ágy alól (ez nálam gyakori gond) és főleg a rendőrséget, ha egy vérengző cinege agresszívan bámul minket az erkélykorlátról.

youtube.com

Persze nem ismerjük a részleteket, csak annyit, hogy a támadó vadállat kifáradt és elaludt mire a yard a helyszínre ért, nyilván szerencsére, mert nem hiszem, hogy a rend őreinek lenne kidolgozott forgatókönyve a kiskorú vérmókusokkal szembeni intézkedésre, az meg eleve kockázatos, ha egy alulképzett fegyveres improvizál.

Amúgy nem ártana egy ilyen protokoll, ideje végre gátat szabni az állatbűnözésnek. Kezdhetnék például a rovarbűnözésssel, mert az, hogy üdülőhelyek környékén nyaranta "szúnyogirtást" végeznek (értsd: csapvizet permeteznek repülőről rohadt drágán gátlástalan lángossütők) egyáltalán nem elég, a szúnyogokra, csótányokra, ágyi poloskákra és lódarazsakra minimum pisztollyal, géppisztollyal kell lőni, esetleg szóba jöhet még a lángszóró, egy teljesen kiégett lakásban már sokkal kevesebb a csótány. Például a lakók sincsenek már ott.

A mókusok, borzok, csüngőhasú kacsacsőrű emlősök már komolyabb beavatkozást igényelnek, röviden: atomot nekik! A taktikai bombázást persze már nem a rendőrség, hanem a hadsereg intézné, ha legközelebb valaki a bébimókus-terror áldozatává válik, érdemes eleve a légierőt hívni. Persze ha lebombáztatjuk a minket zaklató mókust, könnyen magunk is otthagyhatjuk a fogunkat  (és belső szerveinket), dehát ahol fát vágnak ott ugye hullik a forgács. Meg dől a fa, mert áldozat nélkül nincs siker, vagyis ha a mókusbombázás közben elhalálozunk (városunk és az agglomeráció legtöbb lakójával együtt) akkor egyfelől nemes ügyért áldoztuk életünk, másfelől meg biztosak lehetünk benne, hogy mókus többet minket már nem zaklathat. Hisz nincs már mókus, és mi sem vagyunk, a szakemberek ezt hívják kettős biztosításnak.

dumpaday.com

Mondjuk az is lehetséges kimenetel, hogy hagyjuk a fenébe az egészet, attól hogy egy zakkant német becsinál egy bébimókustól, még nem kell morális pániknak kitörnie a komplett nyugati civilizációban.  Ráadásul az a gyanúm, az állatok már régebben itt voltak mint az ember, ehhez képest nem is zaklatnak minket olyan sokat, csak az észlelésünk torzít. Mert eleve azt az állatot vesszük észre, aki valahogy belefolyik a szupermarket-tévé-mikrosütő háromszög által behatárolt életünkbe, mert berepül az ablakon, megcsíp a strandon, megdézsmálja a  veteményest vagy simán csak a kutyánk. És a kutyát leszámítva a többivel negatív kontextusban találkozunk, miközben fel sem tűnik, hogy hány millió szúnyog nem csíp meg minket, mennyi sok mosómedve nem dézsmálja meg a szemetesünket, és bár lehet hogy berepül az ablakon egy darázs, de a környék összes többi darazsa elkerül minket, bár igaz, hogy ettől még nem csinál mézet.

Egyszóval a bébimókusra rendőrt hívó német egy kretén, már így is túl sokat foglalkoztam az esetével, pedig igazából annyira érdekel mint a sportlövészet, a sajtkészítés vagy a füredi Anna-bál, azaz öt percen túl semennyire.

Röhejes first world problem.

Képzett beteg

Az utóbbi időben rájöttem, hogy az egyik legjobb időtöltés betegnek lenni. Ha az embernek épp nincs semmi fájdalma, nem kell odafigyelnie arra hogy mit mikor kell bevennie, meg mit kellene elkerülnie, és nem fedezhet fel magán újabb halálos betegségekre utaló tüneteket, akkor hajlamos unatkozni. És olyankor vastag könyveket kell olvasni, meg a bélyeggyűjteménnyel babrálni, esetleg takarítani, bár a porszívózás korántsem olyan szórakoztató, mint amilyennek eleve nem is gondolnánk.

Nekem például már két napja nem fáj a fejem, biztos felszívódott a homloklebenyi bevérzés, pont mire rájöttem, hogy reklámozhatnám agyvérzésként is, ami azért jó, mert ahhoz képest mindenki simán zseninek nézhetne. De hogy ne unatkozzak az egészségesség illúziójában elmerülve, úgy fájnak a lábaim, hogy fáj leülni/lefeküdni, de legalább felkelni is, valami izomgörcs-féle nem akar távozni tőlem sántán. Így aztán jöhetnek a tabletták ásványi vitaminokkal meg a különböző kenőcsök gyógynövényekkel és olajipari melléktermékekkel, mondjuk használnak is, de szerintem  fő hatóanyaguk a placebó. Mert jellemzően annyira elméleti ember vagyok, hogy a gyakorlatban nem sokat teszek magamért, miközben plasztikus elképzeléseim vannak arról, mit is tehetnék. Ha tehát beveszek egy vitamint, vagy a fájós részeket bekenem valamivel, akkor már jobban leszek, akkor is ha a gyógykence helyett a teszkó gazdaságos margarint vettem elő, nem mert figyelmetlen vagyok, csak egyfelől tapasztalatlan, másfelől meg ennyire azért nem érdekel az egész. Még a végén jól leszek, és kezdhetem a nagytakarítást, pedig az szigorúan vasárnap délelőtti program, most meg még csak szombat van.

Ezzel együtt fennáll a veszélye, hogy holnapra tényleg jól leszek (a gyógykenőcs gyanúsan fogyott az elmúlt napokban, miközben a margarin mennyisége változatlan), úgyhogy holnapra terápiás nagytakarítás várható, ha már a múlt vasárnapot még kórházban lustálkodtam végig. Jut eszembe, kórház: ott igazán nehéz betegnek lenni, mert a többiekhez képest az ember az egészség szobrának érzi magát. Mi például napokig hárman voltunk a négyágyas kórteremben, és a másik két pasi lábra sem tudott állni, tőlem kértek segítséget, ha a nővér tizenöt centivel arrébb rakta a poharukat, mert onnantól nem volt esélyük elérni.

Szóval a hipochondria igazi terepe mégis csak az amikor az ember otthon van, jobbára egyedül, ott garantáltan ő a legbetegebb, és nincs ott semmiféle hülye orvos, hogy eloszlassa szorongásait, nyugodtan lehet gondozni betegségtudatunk és lappangó félelmeink tüskés, ám garantáltan virágmentes rózsabokrát.  

És az unalom is elkerül, míg várjuk a postán rendelt gyógyító energiát a norvég sámántól Bukarestből, meg a rontáslevételt amit állítólag a hálózaton át küld az elektromos művek.

Sporttalanság

Azt mondják sokan, hogy a sport fontos része az emberi életnek. Hát, kétségtelen, hogy a sport emberi dolog, a természetben nincs olyan hülye állat, aki csak azért futkározna meg cipelne nehéz dolgokat mert. Nincs olyan róka, borz vagy lappangó mókus, aki csak azért strapálná magát, hogy kaja, társ vagy menedék helyett csak izomlázra tegyen szert, amit aztán még élveznie is illene.

Az ember ezzel szemben egy zakkant állat, képes élvezni a fizikai megerőltetést, és ennyiben lehet értelme a sport nevű izének is. Főleg akkor - és a magam részéről csak ezt bírom értékelni benne - ha valami játék keretében leszünk izzadtak és büdösek, az izomláz méltányos ár lehet egy jó kosármeccsért vagy a délutánon átívelő tollasozásért. Valahogy úgy, mint mikor az ember méltósággal (vagy csak szimpla beletörődéssel) viseli a másnaposságot, mert az a tegnap esti buli azért tényleg megérte, ott volt az összes jó  csaj/pasi, de Bunyós Pityu szerencsére nem ért oda, hála a dugónak az M0-n.

A sport mint emberi tevékenység ott kezd unszimpatikus lenni, amikor verseny lesz belőle, márpedig előbb-utóbb mindig az lesz belőle. Mert onnantól már nem játék, hanem vérre (pontra, gólra, presztízsre) menő küzdelem, az önbecsülés egyik meghatározó eleme. Aztán persze jön a profi sport (élsport), ahol már  megélhetés is attól függ, mennyire képes a sportoló kemény munkaként kezelni azt, ami eredetileg felszabadult játék volt. Ráadásul az élsportolókat afféle modern hősöknek próbálják eladni, mintha bármi hősies lenne abban, hogy valaki rohadt gyorsan ússza le a kétszáz hátat, és ezért minden más értelmes tevékenységet félretol.

Talán idéztem már itt is Kurt Vonnegutot, aki a Bajnokok reggelije című könyvében, Rabo Karabekian az absztrakt festő szájába adja véleményét a jelenségről. Karabekiant meghívják egy kisvárosi művészeti fesztiválra, és a helyiek lelkesen mesélnek neki a városka büszkeségéről, az  olimpiai ezüstérmes úszólányról, akit a szülei már kisgyerekkorától kezdve minden reggel és délután  vittek edzésre a közeli uszodába. Mire a festő annyit kérdez: "Milyen ember az, aki csónakmotort csinál a lányából?"

Igazából sokkal jobban tisztelek egy közepes tehetségű orvost vagy mérnököt, mint egy világklasszis futót vagy kajakozót, mert általuk még mehet előrébb a világ, de egy középtávfutó nem, vagy csak hihetetlen sok áttételen keresztül lökdösi előrébb ezt nagy zavaros izét, amit az egyszerűség kedvéért emberi civilizációnak hívunk. (Egy focista vagy kosaras legalább szórakoztató látványosságot, valami modern cirkuszt csinál, bár ha a begőzölt agyú, fanatikus drukkerekre gondolunk - akiknek élete a fradi,a kispest vagy a nagypest, esetleg a balmazújvárosi szénhidrogénbányász - azért itt is vannak gondok.)

funnysporterinfo.blogspot.com

A folyton szivarozó és konyakot vedelő Winston Churchill arra a kérdésre, hogy mi a hosszú élet titka, azt válaszolta: No sport! És egyúttal élő bizonyítéka volt annak, hogy vannak akiknél pont ez működik.

Kortárs szemét

Nem tudom (bár lehet, hogy nem is érdekel) mikor fagy be nagyjából végérvényesen az ember ízlése. De valamikor befagy az biztos, és egy idő után már nem vagyunk vevők a tömegkultúra aktuális vasziszdaszaira. Én például nézegetem különböző portálokon a Sziget idei fellépőiről szóló cikkek címeit, de az azokban szereplő nevek egyike sem mond nekem semmit, így aztán a cikkeket magukat persze már meg sem nyitom. Mert ha eleve gőzöm sincs arról, ki a franc az a Rihanna, Kendrick Lamar vagy Stormzy, és ráadásul nem is érdekel, akkor minden róluk szóló információ csak fehér zaj számomra, annyi közöm van hozzájuk mint a svéd focihoz, vagy az operabálhoz.

Nekem van a Queen, David Bowie, a Pogues, az Iron Maiden meg a Ramones (és megannyi név a naptárban), egy csomó a hetvenes-nyolcvanas évekből szalajtott fazon, akikről a mai tinédzserek egy jelentős része pont úgy nem tudja, kik (voltak), mint én Rihannáról, akit akkor sem ismernék fel, ha mellém ülne a kilences buszon. Gondolom ez természetes jelenség, ahogy öregszünk (na jó, fokozottabban felnőttek leszünk) egyre kisebb igényünk van új dolgokat felfedezni (popkulturálisan legalább is), meg egyre nagyobb bennünk a nosztalgia. Negyven felett már csak e miatt is a tizen- és huszonévesen hallgatott zenéket vesszük elő, a Kispál és a Borz például eszembe juttatja azt a koncertjüket annak a szakmunkásképzőnek a tornatermében, ahol először hallottam őket élőben, meg ott volt az a lány is, és mindez valamikor 1990-91 környékén amikor még nagykorú sem voltam. (A mostani párom meg még óvodás sem.)

Szóval mindez remekül megágyaz a "bezzeg az én időmben" hőbörgésnek, mert hajlamosak vagyunk (gondolom nem csak én) a jelen popzenéjét alapvetően vacaknak, igénytelennek, sorozatgyártott kulturális szemétnek tekinteni, mert hát hol vannak ezek a maiak Bowie-hoz vagy az ELP-hez képest. Azok még tudtak zenét írni, igazi zenét, nem ezt a tuc-tuc marhaságot, ők még úgy voltak népszerűek, hogy igényesek maradtak önmagukkal szemben.

Na ez az a hozzáállás ami tök értelmetlen, mert az, hogy mondjuk én már öreg vagyok és megcsontosodott az ízlésem, még nem jelenti azt, hogy minden más szar. A korral, meg a beszűküléssel nem jutunk automatikusan a bölcsek kövéhez, továbbra sem mi fingjuk a passzátszelet. Ráadásul szabadság van, a mai popsztárokat nem kell eleve utálni, ha nem érdekelnek, simán megtehetem, hogy nem hallgatom őket, amúgy ezt is teszem.

És ezért aztán nem megyek a Szigetre (pénzem sem lenne rá, de ha igen, akkor se), nem sok ismerős nevet láttam a fellépők között, viszont a kánikulában elkövetett csoportos züllés sem vonz már egy ideje. Utoljára pont húsz éve voltam kint, és már legalább tizenöt éve nem hiányzik egyáltalán. Szerencsére.

Lokális felmelegedés

Lassan már mindenki a melegre panaszkodik, hogy micsoda dolog július végén meg augusztus elején a harminc-egynéhány fok, elvégre csak nyár van, hogy mer meleg is lenni. Ilyenkor jön elő a kánikula kifejezés laikus ám népszerű értelmezése, vagyis hogy a canis az kutya (canis lupus familiaris), a kula az tudjuk mi, tehát a kánikula magyarul kutyaszar, pont annyira is kedveljük.

Viszont ha már a nyarat nem lehet betiltani (pedig tavasszal biztos pont erre szavaztak az emberek), valamit tenni kell a kánikula ellen. A szomszédaim például hangos és eléggé összefüggéstelen kurvaanyázással védekeznek a meleg ellen, bár szerintem a káromkodás hűsítő hatása elhanyagolható. Én ventilátort használok, meg nagyon hideg vizet iszom (ha már légkondira nincs pénzem), no meg izzadok mint egy vágóállat, és végső soron túl lehet élni ezt az időt is, bár a hideget nyilván könnyebb.

Mert ha hideg van, legfeljebb melegebben öltözik az ember, de a melegben már nem lehet egy szintnél jobban levetkőzni, legalább is ha le akarjuk vinni a szemetet, vagy dolgunk van a közeli postán. Mert a nudizmus mifelénk csak jól elkerített tóparti strandokon tolerált, de városi környezetben megszólnak érte a polgártársak, meg elvisz a rendőr, és szerintem a fogdán sincs légkondi, szóval sokat nem nyerhetünk vele.

A kánikula ellen a legjobb megoldást egyébként úgy hívják hogy ősz, októberben már biztos nem kell a harmincöt fokkal küzdenünk, vagy ha mégis, akkor elvétettük a bolygót, de legalább is a kontinenst. És az is érdekes, hogy ilyenkor mindenki a globális felmelegedéssel jön (miközben mondjuk Ausztráliában épp tél van, szóval mitől lenne globális?), amikor meg jönnek a téli mínuszok, ugyanazok a megmondóemberek értetlenkednek, hogy ugyan már, hol van itt globális felmelegedés, mikor az erkélyen felejtett üvegbe is belefagyott a sör. Ők valószínűleg hiányoztak az iskolából, amikor az évszakokat tanították.

Viszont ha akkora probléma ez az egész, gyűjtsenek aláírást, hogy a kormány jogilag tiltsa be a globális felmelegedést (legalább lokálisan), kétharmaddal ez sem lehet gond, és még stadiont sem kell építeni hozzá.

Hospitalizáció

Pont egy hete írtam utoljára, azon egyszerű okból, hogy az azóta eltelt időt kórházban töltöttem. Történt ugyanis, hogy kedd reggel szokásos egészségügyi sétámra indultam, szokás szerint reggeli előtt, és valószínűleg míg én az Arany tér felé járkáltam, a vércukrom lement a pincébe. Csak annyit észleltem, hogy egyik másodpercről a másikra nagyon durván megszédültem, a következő emlékem már az, hogy fekszem egy mentőautóban. Nyilván elájultam az utcán, valaki meg hívta a mentőket.

A kórházban meg azt mondták, van egy hajszálrepedés a koponyámon, meg bevérzés a homloklebenynél, hát így jár aki lefejeli a flasztert, mint én tettem biztosan. Úgyhogy eleve azzal indítottak, hogy pár napig bent tartanának megfigyelésre, ebből lett az, hogy kedd reggel indultam sétálni, és végül a következő hétfő délutánján értem haza. Műtét szerencsére nem volt, állítólag 90%-os eséllyel egy ilyen vérömleny felszívódik magától, a repedt koponya meg összeforr, ha békén hagyják, úgyhogy most nem töröm a fejem semmin...

A kórház amúgy kellemes meglepetés volt, több napot utoljára negyven éve töltöttem ilyen helyen, mikor négyévesen kivették  mandulám. Ha az embernek van olvasni- nézni- meg hallgatnivalója, egész el lehet viselni, takarít helyettem más, főz és mosogat helyettem más, én meg csak fekszem naphosszat, meg állítgatom a légkondit. Még a kórházi kajával sem volt bajom, leszámítva, hogy a leves jobbára meleg víz zöldségekkel (gondolom tekintettel akarnak lenni mindenki ízlésére és érzékenységére), de a főételek rendben voltak, én általában megettem mindent.

Azért persze jobb itthon lenni, különösen miután ma reggel fél nyolckor közölték, hogy ma végre hazamehetek, és fél négy magasságában már el is indulhattam. Elvégre egy másfél oldalas, szabvány szövegű zárójelentést megírni tényleg nyolc órába telhet, főleg ha az illetékes orvosnak eszébe sem jut az egész, miközben azon töpreng, pizzát rendeljen-e ebédre vagy kínait.

De végre újra itthon, és mostanában nem megyek sétálni, a bevásárlást majd a sarki kisboltbaan intézem, bár ott nincs teszkós tej, de az egyféle trappista amit árulnak, az finom.