A társasházi lét (fideszmagyarul: panelproliság) egyfelől kellemes létállapot, mert nem kell állandóan füvet nyírni, meg tetőt javítani, meg kerítést festeni, meg amit még emberek szoktak egy saját ház esetén, másfelől viszont el kell viselni a sok embert, akiknek van képük velem egy lépcsőházban lakni. Egy velem! Aki kénytelen vagyok végighallgatni a szembeszomszédék családi üvöltözéseit, amitől a teknősöm is a sarokba bújik, meg az alattam lakóktól permanensen felszivárgó égett zsír und pörköltszagot, meg a kitudja hogyhívják néni verbális zaklatását, aki napjábaan többször is képes megkérdezni, hogy vagyok, meg "az a kislány" megvan-e még, mert rég nem látta. Hát persze hogy nem, mert a jelek szerint kizárólag csak akkor legelészik a lépcsőházban vagy a ház előtt, mikor én megyek dolgozni, boltba, postára vagy jövök épp onnan, esetleg pont a szemetet viszem le. Petrára meg úgy látszik nem jeleznek be a szenzorai.
Engem persze mindig megtalálnak a szomszédságból jövő ingerek, persze főleg azok, amikre semmi igényem, főleg zajok formájában.
Tegnap például olyan hangosan szólt valahol a tévé, hogy rezgett a vécében az ablak, illetve rezgett volna, ha lenne, de nincs, szögezzük le: szerencsére. Mert kizárásos alapon csak a lépcsőház felé nézhetne, és ki szeretne integetni az épp hazatérő szomszédoknak, miközben a király is gyalog jár, avagy ne keverjük a szarást a társas érintkezéssel, bár az utóbbi is eshet elég szarul.
Amúgy ha valaki nem a tévét használja tömegpusztító fegyvernek, akkor másvalaki biztos falat fúr egy-másfél órán át, esetleg a Bunyós Lajcsi, Lagzi Pityu vagy Közepes Grofó fémjelezte univerzum aktuális megaslágereit erőlteti rám sok basszussal, de legalább torzan. És mindehhez ki sem kell tennem a lában a lakásból, elég hogy nem vagyok süket és vállalható az ízlésem, máris megvan a napi felhúzom magam, alacsony vérnyomástól legalább is nem kell tartanom.
De ha kiteszem a lábam (plusz a testem többi részét) a lakásból, még szembe is jönnek az egyéb lakók, akik vizuálisan is sokkolnak. Mint a pasi a harmadikról vagy negyedikről vagy a tetőről, tudja a fene, aki strandpapucsban és egy szál rövid gatyában indul a boltba, nehogy valaki lemaradjon a sittes tetkóiról, vagy a meghatározatlan állagú nőszemély a földszintről, aki három mérettel nagyobb a ruháinál, és nyilvánvalóan nem csak súlyban, de önbizalomban is erős. Talpig sminkben és rózsaszín flitterben olyan, hogy az ember nem tudja levenni róla a szemét. Pedig nagyon szeretné.
Ezzel együtt helyzet nem olyan rossz (csak reménytelen), még mindig jobb mint az egykori tévés Szomszédok tenyérbemászó lakóközössége, ahol a szereplők nagy része alul traktor felül békegalamb, és az Irgalmas Szamaritánus Főiskolán végzett agyamramenés szakon, a maradék meg simán szociopata, aki a reggeli kávé helyett a közös képviselőt küldi le kutyába reggelente, már ha a címzett már nem eleve az.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése