Voltam orvosnál, aszonta a két nagylábujjamról le fog esni a köröm, mivel sötétszürke, lilás beütéssel mindkettő, alávérzett vagymi, aztán egyszer csak... Feltörte egy hülye cipő de nagyon.
Nem kap vért a köröm, elhal, naná, aztán majd nő valami a helyére. Állítólag az már nem fáj, csak figyeljek oda.
Kérdem én, csókolom, nem lehetnék esetleg amőba? Elviselem a cukorbetegségem, a párkapcsolati gondokat, hogy a végzettségemről mindenfelé hazudok, és lefelé főképp (senki nem akar egy majdnem doktor kétdiplomás szociológust foglalkoztatni, legalább is a könyéken), felfelé meg innen nincs hová.
Én inkább nem tanítottam egyetemen, nem is jártam egyetemre, asse tudom miaz, csak fizetnem kell a villanyszámlát (ez mondjuk épp megtörtént), meg tuggyak diabetikus nápolyit kenni a zsíroskenyeremre, onnantól már elvagyok a világgal, a kellő igénytelenséggel.
De egy amőbának még jobb, nem is gondolja, hogy ő egy amőba, nem reflektál a saját amőbaságára, és nincs neki nagylábujja, amiről leesik a köröm.
Én ellenben most már napi tizenhét órában (a maradékban alszom) azt figyelem, mikor jön a nagy esemény, ez csak pont a főnökömet nem érdekli, aki szerint dolgozni kell nem nyavalyogni, ha meg nyavalygok, majd jöhet a helyemre más. Szolidaritás a mínuszban, kapitalizmus a köbön, tényleg kollektivista anarchista leszek, ha már nem vagyok most is az.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése