Álomforma

"A bennünk lakozó sötétség ismerete a legjobb módszer, hogy megbirkózzunk a másokban rejlő sötétséggel.“

(Carl Gustav Jung)

Feltűnt, hogy az utóbbi időben elképesztő pontossággal emlékszem az álmaimra, sőt olyan is van, hgy a következő éjszaka megyek vissza ugyanabba a tudatalattim generálta világba, és néha még a előző  napi sztori is folytatódik, úgy nagyjából. Pedig nem szedek rá semmit, mármint az érdekében.

És nem, nem feltételezek semmi természetfelettit a jelenség mögött, de természetalattit sem, ha már magam egyre inkább természet melletti vagyok, egy panelpatkány neurotikus aszcendenssel. (Nekem aztán térkép e táj, akkor vagyok a leginkább természetközeli, mikor egy-egy városi parkban sétálok, vagy a teknőst halászom ki épp az ágy alól. De ha lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér, és főleg tavasz, akkor kellene megint túrázni kissé, mert a parkok lehetnek hangulatosak, de  a városi levegő nem szabaddá, csak asztmatikusabbá tesz.)

Az álmaim előtt (izé... után, vagy alatt) viszont értetlenül állok, ülök és mászkálok fel-alá. Úgyhogy az utánaolvasás keretében rögtön bele is futottam egy telexes ismeretterjesztő cikkbe, amiben azt olvastam,  hogy "az álmodók általában a kreatív, állandóan új ingerekre és tapasztalatokra éhező, ugyanakkor szorongó karakterek, míg a nem álmodók inkább a kézzelfogható tények és a racionalitás mentén szemlélik a világot.“ 

Persze az „álmodó“ itt annyit jelent, hogy valaki, aki emlékszik is az álmaira, mert az eddig is tiszta volt, hogy mindenki álmodik, csak nem mindenki tudja utólag felidézni, hogy mégis mi a fenét? (Aki meg igen, az tipródhat azon, mint én, hogy például ki volt az a csaj a helyi vasútállomáson, akivel együtt utaztunk valahova busszal, és hogy kerültünk utána egy szanatóriumba?)

De a fenti idézetből az következik, hogy mivel emlékszem az álmaimra, kreatív vagyok (kösz, egy plusz pont), folyton új ingereket keresek (jessz, bár inkább szellemileg, csak hogy ne kelljen messze menni értük, aki számomra inger akar lenni, az jöjjön ide), ugyanakkor szorongó alkat lennék (két plusz mellé egy mínuszpont, mert mi az hogy, nagyon is!), egyszóval amolyan zaklatott lélek, akinek tudatalattija olyan emésztőgödör, ami már tele van szarral, és gyakran túlcsordul. (Tudom, ez rémes egy hasonlat, de sokszor tényleg nem jó érzés álmok formájában szembesülni azzal, mi minden rakódott le az agyam egy hátsó rekeszében, és aztán romlott meg az évtizedek alatt.)

Ugyanakkor az is igaz rám (legalább is ezzel áltatom magam, úgyszólván napi szinten), hogy "kézzelfogható tények és a racionalitás mentén szemlélem a világot.“ De akkor nem kellene álmodónak lennem. Vagy ez úgy van, hogy páros napokon szigorúan (valójában kényszeresen) racionális vagyok mindenben, páratlan napokon meg új ingerekre gerjedő und kreatív? Egy drogos, akinek az agya maga termeli az anyagot? Ez elég nagy marhaságnak hangzik, szerintem e kétféle hozzáállás a világhoz nem zárja ki egymást. Szorongok, és ettől hajlamos vagyok kényszeres cselekvésekbe kapaszkodni, gyakran érzem magam kreatívnak, csak épp tehetségtelennek is egyben, sőt, páros napokon okos és művelt vagyok, páratlanokon meg biztos abban, hogy mindezt csak megjátszom. Magamnak és az ismerőseimnek.