Kajillionaire

Ez nagyjából egy nem létező szó, angol analogonja a magyar „csilliárdosnak“, ami szintén úgy fordul elő időnként, hogy nincs is. De semmi baj, bírom a esetileg kitalált szavakat, kitekert nyelvtani szerkezeteket, néha túlzottan is, hogy aztán folyton azokat használjam az itt is, főleg.

Ez a Kajillionaire meg persze hogy egy filmcím, magyarul egyébként Kőgazdag, ami nem az igazi, ezt a szót felénk épp a sárga földig lehasználta egy fiatalosan hányingerkeltő trash-reality. Márpedig ez a film egyáltalán nem szemét, ez egy érdekes, érzékeny és nagyon egyedi hangulatú szerzői film, Miranda July forgatókönyvéből és rendezésében. Egy kissé morbid humorral elővezetett érzelmi hullámvasút, szociális szabadulástörténet és fekete komédia.

A kiinduló pont egy finoman szólva is diszfunkcionális család. Apa, anya (Richard Jenkins, Debra Winger) meg a 26 éves lányuk (Evan Rachel Wood),  kisebb lopásokból és piti átverésekből próbálják napról-napra összetákolni a megélhetésüket, és pont mert a társadalom peremén egyensúlyoznak, nincsenek erkölcsi skrupulusaik ezzel kapcsolatban. Cinikusak, kispolgárok (nagyon kicsik, és nem is igazán polgárok) a lány meg... tudja fene. Befelé  nyilván fortyog, hogy a szülei egész életében elhanyagolták, de kifelé igazán vastagbőrű (pontosabban két számmal nagyobb, utcagyerek-ruhák rétegei mögé rejtőző), szenvtelen alak, aki kívülről nézve hézagmentesen beleillik a családi vállalkozásként működő svindli-iparba.

És egy repülőúton találkoznak Melanie-vel (Gina Rodriguez) akinek elmesélik, hogy a kártérítés reményben ejlátszák majd a reptéren, hogy elveszett a csomagjuk, az meg csatlakozik hozzájuk. És mivel maga sem mond mindig és feltétlenül igazat, jól beilleszkedik a fura családba, mint afféle negyedik kerék. Aztán már együtt használnak ki egy haldoklót (aki felbéreli őket, hogy játszák el a családját), lopnak csekkfüzetet, és általában is bűnöznek jól, csak hogy meglegyen a havi lakbérre való, de szigorúan a pitiánerség keretrendszerén belül. Mert hogy ha radar  alatt maradnak a rendőrség számára, akkor nem nem lehet nagy baj. (Pont a lakbér meg azért érdekes, mert a család egy használaton kívüli irodában lakik...)

De a film nem elsősorban erről a sajátos életmódról szól (bár ez az egyik fő forrása az elég sötét humornak), hanem a lányról, aki nem elfelejtett felnőni, csak egyszerűen nem kapott rá lehetőséget. Jellemző momentum, hogy mikor lelép otthonról Melanie-vel, mint új „családtaggal“, akkor azzal próbálják visszaédesgetni, hogy majd együtt megünneplik a 17. születésnapját. Másnap meg a tizennyolcadikat, miközben ugye a csaj már huszonhat. Csak a legtöbb születésnapján épp lopni kellett a boltból, átverni a zálogházast vagy kuponokat hamisítani a heti bevásárláshoz. És a sok meg nem ünnepelt születésnap egy nagyon eltalált szimbólum, hisz nem csak a jeles napok maradtak ki, de azok az évek is a lány felnövéséből. Hiába hívják Old Dolio-nak, ő egy sérült gyerek. (Anya egy számonkérős beszélgetésben: „Mi nem hívunk téged szívemnek, meg nem adunk szülinapi ajándékot szalaggal átkötve! Te meg azt akarod, hogy játsszuk meg magunkat?“)

És naná, hogy Melanie rángatja ki ebből a posványból, nála talál valamiféle otthonhoz hasonló dolgot, érzelmi szinten is, ami a végére aztán tényleg kiteljesedik. Melanie gyógyítja ki (úgy nagyjából) a szülőfüggőségből, ami  Dolionak egy afféle gyorstalpaló felnövés-kurzus.

Egyszóval ez egy igen jó film, és legjobb benne (a történet, a karakterek és a rendezés mellett) Wood, ő különösen nagyot megy. A karakterével nem lehet nem együtt érezni, sőt a  végére igazán szerethetővé teszi, már ha a gyanútlan néző, mint például én, nem kedvelte meg már rögtön az elején.