A francia Gilles, aki zsidó is egyben, épp szökne a nácik elől, de elkapják, és máris egy koncentrációs táborban találja magát. És mivel egyfajta pánikreakcióként perzsának vallja magát, nem végzik ki hamar, és nem is akarják feltétlen halálra dolgoztatni a kőfejtőben, mert a tábor hadtápos tisztje Koch, pont perzsául akar tanulni. (A faszi azt tervezi, hogy a győztes háború után majd jól éttermet nyit Teheránban, mit addigra már Rommel fajtárs nyilván a Harmadik Birodalomhoz csatolt. Német éttermet persze, csak disznóhús meg sörmentesen, de nem gáz, elvégre a perzsák muszlimok, azon belül is főleg siíták, szóval muszáj, no meg a Führer is vega és anialkoholista, akkor meg mér' ne?)
Gilles (illetve innentől Reza) persze egy kukkot sem tud perzsául (pontosabban fársziul), de mivel ennek a hazugságnak a folyamatos fenntartásán múlik az élete, nemcsak kitalál egy nyelvet, amiről reméli, hogy legalább a laikus fülek számára fárszinak hangzik, de szép lassan köré hazudik egy komplett kultúrát is, ünnepekkel, szokásokkal.
Ám a legnagyobb kihívás, hogy ő maga fejben tartsa a sok értelmetlen marhaságot, amit kínjában rögtönöz, mert Koch németesen gépies alapossággal magolja be a sosemvolt nyelv zagyva szavait. Mondjuk nagy vállalásokat ő sem tesz, nem akar írni-olvasni fársziul (még szerencse), csak alapszinten beszélni, úgyhogy napi négy szó megtanulása a célja, heti hat napon, és kábé két éven át. Mert egy rendes náci a hetedik nap megpihen és bebaszik, de azt is fegyelmezetten!
És Gilles legnagyobb szerencséje, hogy a német tiszt akkora egy öntelt hólyag, hogy lepereg róla még az iparkodó besúgó infója is, miszerint „Reza“ zsidó. Egyrészt mert néhány „nyelvlecke“ után már magának se vallhatja be, hogy átverték, másrészt meg miért is hinne egy zsidónak, aki ráadásul még mocskos besúgó is. (Pedig csak túlélni akar, bármi áron.)
Ezzel együtt Gilles többször majdnem lebukik, és csak egy szellemes trükkel tudja megúszni a fejlövést, de mikor véletlenül ugyanazt a kamu szót használja valami teljesen másra, egy időre mégis csak a követ törni küldik. De - miközben azért hullanak körülötte az emberek - túléli, és fejből mondja fel a felszabadító amerikaiaknak a táborlakók nevét, ugyanis ezeket memorizálta, mikor Kochnak adminisztrált.
A német viszont megbűnhődik, mert a közeledő szövetségesek elől tényleg Teheránba menekülne, de ugye a halandzsája nem jön be az iráni határőröknek, úgyhogy lecsukják. Szolid katarzis és részleges hepiend, a sötéten drámai háttér előtt. És ki tudja, lehet, hogy tanulság is, van de ilyen messzire nem mennék.
A Perzsa nyelvleckék lehetne akár egy vígjáték is, a szerintem nagyon kínos Halló, halló! sorozat bárgyúsági szintjén, csak itt mégis egy koncentrációs tábor a helyszín, mániákus és nem vicces nácikkal. És a főhős feje felett mindvégig ott lóg Damoklész kardja, hogy lebukás esetén a lóvá tett tiszt bármikor agyonlőheti.
Így lesz aztán az egészből dráma, és egy kicsit fekete komédia, mert a rémes alaphelyzetből azért rendszeresen kijön valami félszeg humor is.
Egyébként a film legnagyobb gyengesége is nyelvi, és nem a halandzsa miatt, hanem mert a párbeszédek néha nagyon furán hangzanak, hol papírízűek, hol meg valami olyasfajta abszurdba mennek át, ami vagy szándékos, vagy csak így sikerült. (Utánaolvastam, és inkább az utóbbi, egyszerűen csak a sok nyelv között elveszett a szöveg. Mert a rendező, Vadim Perelman ukrán születésű kanadai, így a a filmet oroszul írták, aztán angolra fordították, majd végül németre, ez utóbbit viszont a rendező nem beszéli. Én meg magyar szinkronnal láttam. És ebben a bábelibe hajló zűrzavarban a mű tényleg nemigen tud reflektálni a saját témájára. De a sztori erős, az azért szinte szerethetővé pofozza.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése