Rakosgattam egy (kis)regényt egy ideje, hogy egyszer majd elolvasom, ha már sokan lelkesednek érte, és végre sorra került. A címe Hangyák és dinoszauruszok - Csontcitadella és Sziklaváros elveszett történelme, és a kínai Cixin Liu (Liu Ce-hszin, kinek hogy tetszik) követte el, aki A háromtest-probléma című bestsellert is.
És nagyon bejött, egy szuszra végigolvastam, ami persze nem nagy szám, tekintettel a terjedelmére (szűk kétszáz oldal), de tényleg nem bírtam letenni.
A történelmi példabeszéd a Kréta-korban játszódik, bár szerintem nem Krétán, ahol a címbéli két csoport felépíti a maga technikai civilizációját, néha egymás sérelmére, néha meg egymást kiegészítve. Vannak városok, gyárak, boltok, buszok, számítógépek (de például a hangyáknál a kompjúter nem elektronikus, hanem vegyi alapú, valami feromon-processzor meghajtással), úgyhogy nem nehéz ráismerni a saját modernitásunkra. Van együttműködés, ahogy kizsákmányolás is, és vannak többféle módon, akár erőszakosan is lejátszható konfliktusok.
A hangyák és a dínók ugyanis időnként háborúznak, mert megvannak a saját érdekeik, és a méretkülönbségek ellenére mindkét társaságnak van némi stratégiai előnye a másikkal szemben. A hüllők (ahogy ezt egyik tirannoszaurusz-állagú tábornokuk megfogalmazza), egyszerűen szét is hugyozhatják a hangyák városát, míg a hangyák belülről bomlaszthatják a szauruszokat. De szó szerint, bemásznak valamelyik testnyílásukon, és csoportosan megtámadják a különböző szerveket. De mikor épp béke van lenni, ugyanezt alkalmazzák gyógyászati céllal, mondjuk tumorok ellen, avagy réges-rég a messzi-messzi galaxisban a hangyák voltak a dínók leghatékonyabb orvosai is.
Ez a kis momentum is egyszerre szól valami furcsán kitekert, alternatív evolúcióról (azon belül a fajok szimbiózisáról), meg - afféle tanmeseként - az emberek együttélésnek egy lehetséges modelljéről, miszerint a józan belátásra épülő munkamegosztásról, illetve klasszikus szociológusul: az organikus szolidaritás-alapú társadalmi integrációról. (Renden, ezt abbahagyom...)
A hangyák szorgalmasak, rohadt sokan vannak, és felettébb aprók, ezért olyan dolgokat is képesek elvégezni, amiket a nagy böhöm hüllők nem. Ugyanakkor bolyban élőkként nélkülözik az igazi egyéniséget, így képtelenek a kreativitásra és az egyéni gondolatokra. Vagyis rászorulnak a dínókra, akik a kor innovátorai, nem mellesleg azért is, mert náluk igen sokféle faj keveredik.
De a vége azért nem egy hepiend, a háborúkba torkolló rivalizálás és dominanciaharc faj- és korfüggetlenül konstans, itt is sírás lesz a vége, pontosabban egyfajta apokalipszis, dehát a tények makacs dolgok, még egy groteszk sci-fi esetében is. Mert az alapértelmezetten nem pusztán fantasztikus, de tudományos (ihletettségű) is, márpedig ez a parabola a maga sajátos stílusában egy kemény társadalom-, sőt civilizációkritika. Túl azon, hogy rém szórakoztató. Azt meg tudjuk, hogy a dínók kihaltak, nagyából főleg egy becsapódó aszteroida miatt, de mivel a könyvbéliek gyanúsan hasonlítottak ránk (mondhatni Saurus Sapiensek voltak), kihaltak volna amúgy is, miként mi is ki fogunk. A hangyák (meg a csótányok) azok, akik túlélnek mindent, már itt voltak előttünk, és itt lesznek jóval utánunk is, őket csak a Nap fogja kinyírni. Mikor majd egyszer sokára szupernóvává képezi tovább magát, és annyi lesz a Földnek, mint olyannak. De a rovaroknak addig még jó sok idejük van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése