A véleményvezér

„Cinkosok közt hallgat, aki néma“ -mondta a méltán népszerűtlen de legalább régóta alkoholista újságíró egy tévéműsorban, és senkinek a feje sem rebbent, leszámítva a közlőt, aki egyéb okosságokat is szórt a levegőbe, nem kötelességből, szívből csupán.

A méltán népszerűtlen de legalább régóta alkoholista újságírónak már rég nem tűntek föl olyan apróságok, mint hogy aki néma, az tetszőleges társaságban hallgat, és miért is lenne ez másként cinkosok közt, sőt feltheteően egy néma pont úgy hallgat cinkosok, mint mondjuk villamoskalauzok közt, pláne hogy villamoskalauzok már egyáltalán nincsenek, azaz a társaságukban bárki hallgathat, úgyszólván bármikor. A némák meg különösen.

A méltán népszerűtlen de legalább... stb. újságíró közismerten szélsőséges figura, ami nagy teljesítménynek számít, hisz korábban semmilyen sem volt, amihez képest a kisfröccsbe oldott hungarizmus gépi matyóhímzés, mondjuk maga is meglepődött rajta, mikor húsz év után azon kapta magát, hogy véleménye van különböző dolgokról. Nem saját véleményei az igaz (a pártközpontból kapta őket), de mégis csak vélemények, amikkel aztán tök izgalmas dolgokat lehettt művelni. Hangoztatni, szónokolni, kirohanni, uszítani - véleményei révén kezdte magát afféle vátesznek érezni, de csak az után hogy megnézte a szótárban mi lehet az. (Addig a váteszt azt valamilyen keményített abrosznak képzelte.) Viszont határozottan jól állt neki a népszónoki szerep, jól is érezte magát, ahogy gyakran állt különböző szónoki emelvényeken, dús hajába tépett a szél, ő pedig éjfekete bocskaiban, csillogó szemmel harsogta el a dörgedelmeket, melyeket a párt senior public relations managere írt le neki, szigorú népnemzeti alapon, egy dublini brainstorming után, keresztény-hazafia barnasörfogyasztás közben.

ideiglenes.worldpress.com

És egy jó szónok ugye a parlamentben is jól jön, a párt vezetői is úgy érezték, hogy az egykor oly nézhetetlen műsorok méltán körberöhögött moderátora, úgy is mint örök reménység jobbszélső, képviselőként is megállja majd a helyét, pláne kulturális vonalon, hisz a Riff&Röff című seggrepacsi-vetélkedőt vagy a Helóka keddeste közszolgálati hímző-reaalityt is neki köszönheti a magyar és az egyetemes kultúra. Tájékozottnak bizonyult  képzőművészetben, hisz nagy biztonsággal tudta megkülönböztetni a szobrot a festménytől és értett a zenéhez is, amennyiben többször is élőben konferálta fel Ákost, esetleg az Ámokfutókat, az biztos hogy valami Á-betűs volt és biztos hogy nem a Tilos az Á-ban. Értett hozzá, na. A színházról meg már nem is beszélve, ahol addigra életében már kétszer is járt, igaz egyszer csak a büfében, de a második alkalommal egy igazi operettgálát is látott. Bonvivánnal!

Sikeres és szórakoztató képviselői munkássság után érdemei elismerésétől függetlenül tojtak a fejére, pedig a buzi színházigazgatók elleni küzdelem igazi fronthaarcosa volt ő, a nagy ügy érdekében még Juliskát is keverte Iluskával (aki a Jancsi és Iluska című népszínműben szerepel), merthogy színházilag meggyalázták a Háry János Vitéz című verses balettet.

A méltán népszerűtlen de legalább régóta alkoholista újságíró ma már újra független, és független rosszabbikosként osztja az észt, illetve azt nem, mondjuk a véleményét, de legalább szórakoztató.
Persze ma már a pártja sem tudja, hogy igazából hol is tart, mostanában a magyar vizslák és az orosz diktátorok közt alakítják az imidzset, hisz három a magyar vizsla, de Oroszhonban még könnyezik a Szűz az ikonon, és  arrafelé aztán  nincsenek buzi színházigazgatók. És ezt a népszerűtlen de méltán alkoholista újságíró bátran meg is írja a pártlapba, hisz egy független értelmiségi pártlapba ír, bulvárlapban szerepel és kalapban jár, beteljesítve ezzel szerepét az ég alatt, ahol ő a véleményvezér, a kapuőr és ki a gőzöst, ki a gőzöst igazítja.
Itt tart most, de a határ a csillagösvény.