Ez olyan mint a hosszútávfutás, csak könyvekkel. Merthogy nem tudom nem észrevenni magamon, hogy egyre vastagabb könyveket olvasok, egyre katonásabb tempóban, heti és napi etapokra beosztva. Most például kivettem egy terjedelmes trilógiát a könyvtárból, összesen közel kétezer oldal, megnéztem mikorra kell visszavinnem (hosszabbításokkal együtt), és azóta napi százoldalas adagokban kell fogyasztanom, Mert csak így végzek vele időre, és persze hagyok némi biztonsági rést is, hátha egyik nap csak nyolcvan oldal sikerül, másnap meg egész esete cselekményes pornót nézek és/vagy cikket írok pénzért, esetleg időlegesen elfejtem a latin betűket.
És a táv teljesítéséhez ki kell használni minden alkalmat, hisz munka, házimunka, ábrándozás, aggódás és bambulás a napi program, ezek mellé kell bepréselni az olvasnivalót, így aztán olvasok a vécén és a fürdőkádban (harmincvalahány éve biztos), de nem olvasok evés közben, illetve igen de netes portálokat, nálam az evőeszköz mellé laptop is jár az ebédhez, viszont könyvet olvasok a buszmegállóban, a munkahelyen szünetben, a bankban soromra várva, viszont a vonaton, repülőn és szénásszekéren inkább alszom, engem bármilyen jármű rövid távon elringat.
Ennek az egészenk az az értelme, hogy mostanában egyre komolyabban eluralkodik rajtam a mélyen bennem lakó lovassági tiszt, a percmutató szerint élek, élére vasalom a bevásárlólistámat és preszókratikus filozófusokat olvasok fel a szobanövényeknek, csak a miheztartás végett.
Ez nálam onnan lehet, hogy diéta címszóval egyfolytában figyelnem kell mit eszem, én bármelyik ételnél a kalória/szénhidrát tábláztot előbb nézem meg a boltban, mint azt, milyen ízesítésű, emnnyibe kerül, mi a halmazállapota, illetve egáltalán mia francot is tartok a kezemben, ami sárga zacskóban van és százötven kalória van benne. Vaníliás ízben.
És ez a élelmi percízkedés egyre inkább kisugárzik az élet egyéb területeire, pont mint a fogfájás, ma már a teknőstáp csomagolását is elolvastam rutinból, miután fogpiszkálóval tisztogattam ki a sószórón a lyukakat. Úgyhogy egy napom am úgy néz ki számokban, hogy hét óra alvás, huszonhármas busz, nyolc óra munka, kétezer kalória, hatvan perc intenzív mozgás és száz oldal (ez esetben) űropera. Tisztára mint egy porosz tiszt, komolyan mondom, néha már kedvem támad lerohanni Lengyelországot, különösen ha Laibach-ot hallgatok előtte.
De mindez nem valami sötét, militáns hangulat, én háborús agresszorként is kifejezetten derűs, pozitív energiákat sugárzó alak lennék, tényleg csak akkor gyújtanék fel falvakat ha nagyon muszáj, és zokszó nélkül enném a harci tojáspor-konzervet. Persze csak akkor, ha már túl vagyok a napi száz oldalamon, mert ha még nem, véreskezűséggel kompenzálnám a frusztrációmat, a kommandósaimmal megszállnék egy könyvtárat és a túszul ejtett civilekkel egész nap platóni dilógusokat olvastatnék, elrettentésül. Esetleg szellemi gladiátorjátékokt rendeznék, aki rosszul érvel, nem kap rétest estére. A többiek sem, csak nekik sejtelmük sem lesz róla, miért?
De én teljesítem a kötelességem, megyek is olvasni (még negyven oldal!), máma már nem hasadok tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése