Freya felé félúton

De most tényleg, mit számítanak ezek a halandók? - kérdezte Freya feldúltan. Mondjuk ő leginkább feldúlt bírt lenni, vagy szexi, de arra csak egészen halott, egészen nagy hősök gerjedtek, amikor meg két macska húzta a hintóját, az csak komolyan elvetemült lelkek szerint volt cuki. A többiek sima állatkínzásnak látták.

Hát igen,a kínzás. Ez volt Freya hobbija, élete sója, önmegvalósításának eszköze. Kívülről úgy nézett ki, hogy a kiszemelt halandók egymást belezik, ő meg kissé unottan nézi. Sörrel a kezében (keverve, nem rázva), de belül azért virágba borult a lelke, mások szenvedése olyan volt neki, mint rózsaszín cukormáz a tortán. Kicsit túl édes, de épp ettől jó, hogy hát szuvasodunk, szuvasodunk tőle, de édes a fájdalom, pláne ha másé.

Kedvét lelte a harcban, pontosabban mások harcában,  szóval soha nem alacsonyodott odáig, hogy maga is összevérezze a kezét. Azt meghagyta a halandó bábjainak, meg Thornak, aki akkora egy barom, hogy csak baltával tud érvelni, ha már a maradék agysejtjei leszálltak a heréibe.

Odin még elég fickós fickó Asgardban, de ő sem az az észlény. Harcolni azt tud, nem vitás, csak kérdés, hogy lehet-e vele beszélgetni mondjuk az empiriokriticizmusról. Háát, leginkább biztos nem, avagy Freyának tényleg kellettek a halandók. 

Akik gyengék, agyuk sérülékeny, lelkük nincs (azt hiszik, de hát muszáj nekik legalább valamiben hinni), életük mulandó. El lehet velük játszani egy darabig, de a harminchetedik riot már uncsi, a terrorizmusmeg már sablonos. Viszont mindig lenyűgözte a tudásuk, a kreativitásuk. Az ember lett az a félkész kreatúra, aki már gondolkodik és még nem lázad. Vagyis nem lázad nagyon.

Főleg, mert nem hisz az istenekben (ez az önálló gondolkodás ára), a sorsról meg azt gondolja, hogy talán. Kérdései vannak főleg, de fél a válaszoktól. Ideális alany bármelyik egy kis élvezkedésre, főleg ha a férje, Odr meg sem tudja. Őt aztán végképp nem érdeklik a halandók, legfeljebb ha bele lehet őrölni valamelyiket a reggeli rántottába. Mondjuk ennél mélyebbre ő sem menne, egyikbe sem.

Freya gyakran, egyre gyakrabban gondolt arra, hogy hagyni kéne a fenébe már ezt a Föld-projektet, a Betleguse IV. lényei között sokkal viccesebb bábok laknak. Sokkal több csáppal. Az emberekhez csak azért kötődik mániákusan, mert szeretné megdönteni a rekordját.

Tizennyolc kocsmatöltelék egy telefonfülkében (úgy, hogy azért nagyrészt még éleben vannak) már szólna akkorát, hogy Asgardig hallatszana.

A teljesítmény az teljesítmény, akkor is, ha előre megfontolt szándékkal követjük el. Nem különösebb kegyetlenséggel.

Freya szerette az embereket, de szerette a csilis csokit is, és máig nem tud különbséget tenni közöttük.

Mindegyik olyan, hogy kicsit fáj, aztán már nem számít.

Nehéz annak lenni

Odin elég ocsmányul ébredt. Az a rohadt savas felböfögés kínozta, innen tudta, hogy már megint valami nem illő helyen nyomult. Thor mindig mondja neki, hogy egy főisten azért adjon magára, annyi szép csaj van Asgardban, miért is kell neki mindig földi nőket dugnia? Háát ja, de kell, nem bír magával, ahogy tegnap se nagyon. Az a melegség, azok a nedvek, az a sikoltozás, az mind egy más élmény, mint mikor a fenti nők térdelnek elé. 

Hidegek, mint a jégcsap, valszeg azért mert abból készültek, tökéletes szépség mind, semmi érzékiség, na ja. Persze Thornak nem is az  baja hogy földi nőkkel, hanem hogy miért pont ezekkel? Thor speciel Halivúdba jár dugni, miközben ő, Odin, a Főnök meg lakótelepekre. Sakkor? Saztán? Van itt valami probléma? Ha már főisten valaki bassza meg, hadd csináljon már azt, amit akar, akkor is ha ásítozik már közben! Vagy akkor főleg!

Mer' őszintén: ki akar tréningruhás, gyereksétáltató anyukákkal dugni, csak azért, mert nagyon unja már az ilyen nimfákat a mennyekből? Hát ő, OK, ki más, de az odinság lényege, hogy megteheti. Hogy aztán a lakótelepi anyukákból csinálhat mindenféle mennyei hősnőket, átcsábíthatja őket a sötét oldalra, hogy aztán együtt irányítsák majd a Galaxist. Ja nem, az egy másik mozi...

De a lényeg, hogy neki kell a heti alászállás, ha nem állhat hétfőnként a Mindenféle Garázs Diszkont és Bolt előtt sérelmére, akkor becsavarodik. Elvégre nem lehet ő az Idő, Világok Pusztítója úgy, hogy csak a felelősség. Hogy csak bolygókat felrobbantani, szemmel villámozni a fél teremtést, azt' azt se tudja megbeszélni, mit játszott a Kerület. Vagy az Arsenal, már ha játszott.

E ponton gondolta Odin először, hogy hagyni kéne a fenébe a járványt, elvégre elég sokan haltak már meg, szerencsétlen módon él az összes seggfej, akiért csinálta, szóval ez nem jött be. Nem ér annyit az egész, hogy akkor ő most ne sörözhessen a bolt előtt, a kutyasétáltató, melegitős különítményesekkel. Néha egy kis lazítás egy istennek is jár, az isteit már, elvégre nehéz munka az. Mindenki csak azt látja, hogy halhatatlanság, meg varázserő, de senki nem beszél a felelőségről, a magányról meg a kiégésről.

Odin átélte mindezt, eonok óta már. Beutazta az univerzum általa felügyelt részét (elfogta a gyanú, hogy más galaxisokban más főistenek lehetnek, de lusta volt közelebbről megnézni, pedig lett volna rá pár millió éve...)

Igazság szerint mindig is elég volt neki a világ rá eső hányada, sőt az is sok volt. Például sosem tudott válaszolni a kérdésre, ő-e a Teremtő? Nem tudta soha, nem emlékezett, lehet hogy túl sokat szívott aznap este, lehet hogy nem is volt aznap este. De ha ő volt a teremtő, végül is nem végzett rossz munkát (gondolta általában), van elég kín und szenvedés a gépezetben, hogy érdekes legyen.

És akkor itt volt még Loki, aki nagyon szemfülesen lakótelepi alkoholistának öltözött, állítólag ilyen áruszállító fickónak, de még Hermésznél, a másik mitológiában sem volt regisztrálva. Szóval Loki volt ő, ha nem is a mettdémoni értelemben, de azt gondolta Odin, hogynem baj, azért majd együtt gyilkolásznak.

A gyilkolászás neki sosem volt szanzsé. Aki halhatatlan, annak kevéssé értékes az élet, aki isten, annak meg a halandóké főleg nem.

Néha úgy gondolt az alant fekvő világra, mint egyféle terepasztalra, ő rendezgeti a bábukat, övé az első és a végső döntés mindeben, ő az alfa és az omega. A beatles és a rolling stones, az összes, de tényleg az összes bábu, minddel ő lép.

Aztán felnézett a széles Tejútra, és azt gondolta, az is az övé, játszhatna azzal is. De lenézett a Földre, és látta hogy az színesebb. Hogy az jobb.

wikipedia.org.

Isteni szabadnap

Lajos, mármint az Ifás, nem a tacskósétáltatós, egy kedd reggel arra ébredt, hogy végleg visszatért a Valhallából, a konyhapulton csak üres üvegek vannak, még a Bandy Izű szesesital üvege is üres, pedig azt gondosan eldugta a tűzhely mögé. Hisz már előző este is arra gondolt, hogy ugyan ma van hétfő, de ettől még előtte a vízözön, kell az a kis vésztartalék. És lehetett valami tér-idő anomália hajnali kettő felé, ami miatt be kellett azt is vetnie, de akkora, hogy még pizzát is rendelt, pedig a szalonnát szereti, csak azt senki nem szállít ki éjjel.

Minden esetre elindult garázsbolt felé, abból baj nem lehet, gondolta hogy egy kis gyógypiával, ha nem is jut vissza az istenek közé, de legalább feltranszportálhat a Holdig, egy esős délutánra az is megteszi. Erős akart lenni, bátor, és mindent lebíró akarat, hisz nem egész huszonnégy órával korábban még Odinnal tárgyalta meg a a Világ nagy kérdéseit, bár nehezményezte hogy a főisten nem árulja el neki a lottószámokat. Illetve csak norvégul, de azzal meg semmire sem megy, a Lottózó Presszóban magyarul kell ikszelni.

Mindegy, tartott még az előző fuvar bevétele, még jó hogy ömlesztett SD-kártyákat szállított, azoknál nem feltűnő ha eltűnik pár kiló, a teszkó mögött meg jó ára van.

Öltözködés közben talált egy laposüveget a kabátja zsebében, így mire leért a sarokra az esőben, aznap már másodszor ázott el, és érezte, kezd visszatérni régi életkedve és új keletű skandináv barátai. A bolt előtt jól felismerhetően ott álldogált Baldur, a béke és a nyár istene, és egy Akciós Bier márkájú akciós sört szopogatott elgondolkodva. Mondjuk máshogy nem is lehet sört szopogatni, elgondolkodva vedelni például gyakorlatilag lehetetlen.

- Üdv, Loki - szólt Baldur, aki már az előző esti jelenésében is mindig összekeverte Lajost Matt Damonnal abból a filmből, de ő rákeresett az érintőképernyőjén, és kiderült, hogy Loki egy óriás, ami nem hangzott rosszul. Hisz ő pont nagy volt und erős, legyőzhetetlenül kente a zsíroskenyeret és még a vécébe is beletalált hugyozás közben, szóval ő volt az ötven négyzetméter uralkodó félistene, ez kétségtelen.

Baldur meghúzta a sörét és, és körbenézett:

- Hol hagytad Odint?

- Nemtom, este még megvolt, fociról dumáltunk meg ilyenek, de hajnal felé azt mondta sok dolga van még reggelig, némbereket kell hágnia, meg hasonlók. Aztán elment gondolom, nem emlékszek jól. 

- Kár, mert most szükség lenne rá. Freya a Lóbelező közben balhézik, épp bandaháborút készül kirobbantani két lépcsőház között, és kéne a Főnök, hogy leállítsa.

-  Bandaháborút? Minek?

- Azt mondja unatkozik. Vett nekem is két sört, és megkért hogy csináljak napsütéses időt a környéken, hogy jól lásson mindent. Asszem egyszerűen csak szeret bábozni az emberekkel, efféle csetepatékat rendezni, aztán csak kiül a játszótéri padra egy sörrel, és nézi. Szerinte jobb mint a tévé, és nincs benne reklám. Meg gondolom élvezi, hogy istenként szórakozhat a halandókkal, ezt modjuk otthon Asgardban már nem tehetné meg, nem lenne kivel.

- Azt' miért nem?

- Á, ott mindenki vagy isten vagy félisten, vagy valami halott hős, azokkal nem szórakozhat, Heimdall kis baszná rögtön. Úghogy inkább lejár ide szórakozni, itt aztán játszhatja az eszét. Pasikat csábít el, és aztán összeugarsztja őket, spáros szórolapokat hamisít, és röhög a nyugdíjasokon, ahogy harcba szállnak a nem lézető akciós cuccokért, vagy simán csak leitatja a kocsmatöltelékeket, és kipróbálja, hányat tud bepakolni belőlük egy telefonfülkébe. Tizenhét a rekordja...

- De hát ez rémes, és ha belegondolok... tegnap én is piáltam vele, de otthon a konyhában... Mondjuk már értem, mit keres az erkélyen az a telefonfülke...

- Na ja, veszélyes ha egy ember félistenre issza magát. Egyrészt csak rövid időre szól, másrészt minimum három napig másnapos, pláne ha ivott szómát is, azt Odin se nagyon bírja. Tényleg, tegnap mennyire ütötte ki magát?

- Hát, talán nem volt vészes, csak kétszer akarta elpusztítni a Földet, de aztán megígértem neki, hogy kap extra gombát a pizzájára, ettől lenyugodott. Aztán elment, de ezt már mondtam.

- Na jó, megyek és utánanézek Freyának, az mégsem járja, hogy szétcsessze a kedvenc terepasztalomat, mikor mostanában még nem is játszottam vele.

- Bocsi, a mit?

- Terepasztal. Tudos, utcák, házak, fák, autók vonatok, meg iyen vicces kis figurák, mint ti. Asgardban ez sokak hobbija, és csak nézz körül, tisztára élethű lett.

- Szóval azt akarod mondani, hogy mi... hogy mi csak...

-Persze, bábuk vagytok. És még jó, hogy titeket nem Thor csinált, ő sakkozni szeret. Állítólag szellemileg karban tartja a sok véres leszámolás után, tudja fene. de az biztos, hogy ha itt is ő rendezné a dolgokat, te sokkal hengeresebb lennél és mondjuk csak átlósan közlekedhetnél. Vagy csak előre, egyszerre egy lépést.

- Ez izé... nem sokban különbözne attól, ami most van.

- De a szabad akarat ember, a szabad akarat! Az már lófaszt sem ér?

- Egy terepasztalon? Minek?

- Fel a fejjel, vegyél egy-két üveg piát és húzz haza, este tornádósat akarok játszani. Eredetileg Hawain lett volna, de a múltkor ott kissé elfajult a buli, úgyhogy még szervízben van. Na, léptem.

És ezzel Baldur, a nyár és a béke istene elindult a Lóbelező köz felé, hogy Freya fejezze be végre a viháncolva kurválkodást, és nézzen végre a kötelességei után. A valkűrök már szeretnének kilovagolni, és csak rá várnak.

Lajos, az Ifás meg hazaindult. A lépcsőház ajtajából még hátranézett, és úgy tűnt neki, mintha egy nagy kéz nyúlna le az égből, de végül az egészet betudta a másnaposságnak. Minden esetre arra gondolt, aznap este mégsem issza le magát, rá fér már egy szabadnap a Valhallából. Az istenit...

Nemzetietlen Válaszgereblyézés

„A járvány egy súlyos dolog, nem lehet vele játszani, szerintem itt az ideje, hogy bevessük a Nemzeti Konzultációnak az eszközét” - eztet mondta a miniszterelnök a szokásos péntek reggeli pártrádiós eligazításán. Mer' ők akkora állam férfi, hogy szarik magasra az igeragzásra (-ról?), a toldalékozásra meg hasonlókra, de például a hejesirása az élőszóban főleg kitűnő.

A nemzeti konzultációnak az eszközét bevetni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki  benne van én nem ellenzem. (De nem is központozok!) Na ja. A nyelvhelyesség liberális trükk, ő egyébként is bútorvágásban meg disznó-összeszerelésben jó reggelente, amikor nem épp kovászos uborkát visz a kezében neki. Mer' azt úgy tudja vinni, ahogy senki más széles e hazában, az a kovászos uborka amit ő visz, az kérem viszve van alalposan, és parabolikusan egyre kovászosabb. Ahogy viszi.

De hogy már megint hány milliárdunkat basszák el egy közvéleménykutatásnak (is alig) álcázott kormánypropagandára, hogy megint miyen óvodai homokozóba illő primitívséget akarnak az arcunkba tolni, annak én most inkább utána sem olvasok. Két kávét is ittam ebéd után, nem kell az én vérnyomásomnak már ártunk és ormányunk lábszagú bunkósága. (Tényleg, ezek a kormányzati főfaszok megvalósították a tartalom és forma egysége helyett azok dialketikáját, miszerint a büszkén viselt tahóságot kombinálják parvenü kivagyisággal, mikor Gucci-táskával mennek disznót vágni.Náluk nyer értelmet az a képzavar, hogy lehet egy Armani-öltönyt  vagy egy yachtot agresszíven is viselni. A hülyeség és a rosszindulat találkozása a boncasztalon.)

És azt, a sarki turkálós marketing-zsenijeinek színvonalát idéző szórólapot majd "kérdőív"-nek fogják nevezni, mintha nem a válaszaikhoz gyártanának kérdésnek látszó nyelvtani szerkezeteket. (Mint A tanú híres jelenetében: " -Mi egy nagy szép vallomást várunk magától Pelikán! - Elnézést Virág elvtárs ez az ítélet!") pedig ha valódi felvetéseik lennének, legalább megvalósíthatnák azt a bravúrt, hogy már a kérdéseikkel is hazudnak. De hát kérdések nincsnek, zsebdiktárorok nem szeretik az olyasmit. És ha már a közvélemény-kutatásokból csakis a népszerűségi adatok érdeklik őket, a prosztó direktmarketinget átnevezik Nemezeti Konzultációnak, mintha a trágya illatos lenne attól, hogy színes szalaggal kötjük át. Pedig inkáb úgy kellene hívni, mint én a címben, fentebb.

Hisz az egész nyilván már megint csak arra jó, hogy lehessen a semmit nem jelentő (mert statisztikailag érvénytelen és megbízhatatlan) adatokat lobogtatni, hogy a nép mellettük áll, csak épp a fasz se  tudja, hogy miben. Pedig csak annyit kellene "kérdezniük", hisz eleve csak erre akarják az igenlő választ hallani/olvasni, hogy "Tökös gyerekek vagyunk, faszán kormányzunk, ugye parasztok?"  (Válaszlehetőségek: 1. Igen, nagyon, 2. Hihetetlen mértékben 3. Elképesztően)

Brrr... sok volt a kávé tényleg, inkább hallgatok valami szimfonikusat...

Szex, hazugság, Eurázsia

Park Chan-wook koreai rendező az a fazon, akitől bármit megnézek. Ha azt filmezné, ahogy valaki órákon át alszik, azt is, és közben egyre feszültebb lennék, hogy mikor jön valami véresen gyomorforgató fordulat. Például az alvó hirtelen arra ébred, hogy valami lerágta a fél arcát, vagy hogy félig halott, de tesileg. Mondjuk deréktól lefelé már mumifikálták, fejben meg még él. Vagy valami hasonló.

Az Oldboy óta minden filmjénél a legrosszabra számítok, és általában nem alaptalanul, nála viszont nincs öncélú hentelés, ha a főhős épp kalapáccsal tesz rendet a rosszfiúk között, annak oka van, nem csak súlya. És ha eszelős őrültek szaladgálnak a filmben, akkor gondosan el lesz magyarázva, hogyan eszelődtek őrültté. Lehet, hogy rámegy egy két és fél órás mozi, de el lesz magyarázva, ha beledöglenek a szereplők, akkor is. Merthogy leginkább azért beledöglenek.

Az Oldboy pont az a film, amit az ember megnéz, és azt mondja, hogy hát ez piszok jó volt, de soha többet nem akarja látni. Aztá megnézi még háromszor...

A szobalány című 2016-os filmje most került sorra, másodszor amúgy, de a hatása még mindig elementáris. Mintha az embert fejbe vernék egy  ginbe áztatott kandallópárkánnyal, ami fölé egy japán szamurájkardot függesztettek.
Eleve két világ keveredik a filmben, többszörösen is. Először is a kelet a nyugattal, a japán megszállás alatt álló (1930-as évekbeli) Korea a poszt-viktoriánus Angliával, nyilván a gyarmati örökség okán, aztán a kint és bent világa a zárt és morcos udvarház kapcsán, meg a piti tolvajok és  nagysítlű szélhámosok világa, a történet egésze során.
Merthogy főhősnőnk (inkább lányunk, gyanúsan sweet sixteen a csaj, bár a koráról nem esik szó) nem meglepő módon szobalánynak áll A szobalány című filmben, egy japán  könyvgyüjtő arisztokratához, pontosabban annak unkohahúga mellé, lopási célzattal. Merthogy egy szerény ám büszke bűnöződinasztia sarja, már az anyja is híres tolvaj, akik eleve azért küldik oda, hogy épüljön be, mint a bonsai-ok a viktoriánus enteriőrbe. És ha már nincs a sztoriban túl sok erőszak, van benne sok erotikus kontent, elvégre hogy nézne már ki egy Park Chan-wook film tizennyolcas karika nélkül? Úgyhogy a a ház úrnője és a szobacica között furcsán fülledt hangulat lesz hamar (Korea és Japán végül Leszbosz szigetén találkozik), miközben kiderül, hogy a háziak maguk is szélhámosok, csak ők nagyban játszanak. Hogy aztán ki kivel van, ki csal meg kit a miért, az szép lassan bomlik csak ki, a néző meg leginkább zavarban van, mert neki a könyvtárszoba festményein kívül már mindenki gyanús.
És ami az egészben igazán szép: drukkolni sem lehet senkinek, a szobalány-zsebtolvajnak még leginkább, de ő meg olyan bamba néha, hogy direkt várjuk, mikor pofozzák már föl, vagy viszik valami zárt szanatóriumba. Utóbbi azért összejön némileg, de egy átvágott szélhámost nehéz sajnálni, neki markos ápolónénik képében nyal vissza a fagyi. Egy darabig, mert azért a diliház is éghető...

A rendező nyilvánvalóan azzal játszik, hogy egyelen karaktere sem fekete vagy fehér, a különbség legfeljebb annyi, hogy egyeseket azért bottal még megpiszkálnánk... és igazából a többit is, csak messzebbről. (Tényleg, az egész félig japán félig brit udvarház olyan, hogy semmi pénzért nem költöznénk oda, de lenne az a pénz, amit kifizetnénk egy ott eltöltött hétvégéért.)
Sajnálni nem tudunk senkit, a szepelők megérdemlik egymást, fura egy panoptikumot alkotnak, miközben lehet, hogy számukra mi lennénk furák, sőt biztos.

A szobalány világa egyszerre ismerős és idegen, néha egy Agatha Christie-krimiben érezzük magunkat, néha meg valami szamurájos gengszterfilmben, a történet úgy pendlizik a kettő között, mint a szereplők az udvarház faborításos-viktoriánus meg elhúzható papírfalas japános szárnya között. Mondjuk így legalább van némi fogodzónk, hogy kell érteni az aktuális párbeszédeket, ho

gy amikor leribancozzák a leányzót, akkor azt most nyugati évődés vagy keleti erőszak-e inkább. (Az persze nem segít, mikor a a magát japánnak kiadó koreai szélhámos ribancoz a japános szobabelsőben, ám szmokingot viselve...) És egyáltalán: mit tudhat egy csaló a szerelemről? (Ez afféle tételmondat Hideko, az örökösnő szájából a Grófnak, a profi szélhámosnak.)

De ami igazán elviszi a filmet (már a folyamatosan egymást átcsesző simliskedésen, és a csavaros végkifejleten kívül) az a hangulata. Gyönyörűen fényképezett képek, jó zene, meg olyan arcok, akiket el  bírunk nézegetni egy darabig. Így aztán alig tűnik föl, hogy a műegész közel két és fél óra, ami egy kicsivel rosszabb filmnél már kínosan sok lenne, de ez itt elbírja. Még zsigerelés nélkül is, ami itt elmarad, úgy tűnik a rendező a bosszú-trilógiájával kiereszette a gőzt. De a lekiterror azért pantent mód megvan.

Honlapvédelmi klímaprogram

5 milliárddal dobta meg a kormány áder jános klímevédelemben utazó alapítványát. A Ké Bolygó KLímavédelmi alapítvány amúgy tiikus kirakatszzervezetnek tűnik, a honlapjuk is csak egy kirakat. Van olyan menüpont, hogy "Mit csinálunk?", de erről speciel semmi nem derül ki. Felsorolnak egy nagy adag általánosságot, hogy könyvkiaddás meg ösztöndíjak, hogy segítenek pályázatot írni, meg szemléletet formálni. De semmi konkrétum, egy szem se.

Na ja, ha egy kamu szervezet nem csinál semmi érdemit, de azért ad a látasztra, akkor rögtön szemléletformálásba kezd, legalább is erről regél a felületén, hisz a saját pixelei mindent elbírnak. Amennyi hirtelenjében kideríthető róluk, hogy mit is csinálnak, hát azt mondhatjuk: honlapot.

 Az tényleg pofás, de érdemi tartalom nélküli. Még azt sem tudni, kik dolgoznak ott, mit is csinálnak, olyan projektekről számolnak be, mint a "fotózz a telefonoddal állatokat" mozgalom, mag hasonló sületenségek.

Nyilván az egész csak azért van, hogy az elejére ki lehessen írni hogy a bajszos aláírógép hozta létre, hátha ettől úgy tűnik, csinál is valamit a köztársasági elnöki címet ideiglenesen megszállva tartó pártkomisszár, azon kívül hogy időnként vacsorát ad, és még mindig nem ment el logopédushoz.

És ezt kell most nekünk ötmilliárd közpénzzel megtolnunk, nehogy rosszul aludjon a Főnök alázatos szolgája. (Hisz egyértelmű, hogy az áderjánosi értelemben vett bajusz nemhogy nem az első számú közjogi méltósághoz tartozik, de a dobogós helye is kétséges. Van ugye a felcsúti, a parlamenti házmester, a Sándor-palota albérlőjét viszont lehet hogy már Kakadu Péter kínaügyi miniszter is keletről előzi. A méltóságát amúgy is a gerincével együtt adta le a ruhatárban, akár a többiek.)

És hogy ne sírdogáljon egyedül a sarokban, csinálhatott magának alapítványt, hogy játszhasson vele,  és ami - mint látható - alapvetően klímavédelmi honlapüzemeltetéssel foglalkozik De lássuk be, ez minden pénzt megér! Pláne most, amikor úgy hasít a gazdaság, és a javaknak olyan bőségében dúskálunk (vagy mi), hogy azt sem tudja a magyar, mire is költse azt a kurva sok pénzt. Pénzet!

És ilyenkor úgy kell egy kamu alapítvány, mint ablakos tótnak a csók, vagy halottnak a hanyattesés, elvégre valahova csak tenni kell a sok felesleges milliárdot, az előszobában mondjuk csak útban lenne.

Még szerencse, hogy van nekünk a Liget-projekt kétszázhetvenötödik túlárazása (és hol van még a vége, istenem, ha simicska ezt még elvtársként élte volna meg), vagy Európa legnagyobb tűzijátéka, Gusztus Huszadika alkalmából. Hogy pontosan hogy tud egy tűzijáték legnagyobb lenni, az speciel nem tisztázott. Leghosszabb (kilométerben? percben?), legtüzesebb, legjátékosabb, leghangosabb, legidegesítőbb? Hát, gondolom a legdrágább, talán ez az egyetlen változó, melyben az ilyenek összemérhetők.

Hogy az kinek a játékszere azt nem tudom, de nem lennék meglepve, ha Lőrinc barát bamba tekintete tűnne fel a háttérben....

p.s. Persze lehet, hogy az emlegetett alapívány esetében a 'klímavédelem' kifejezésből a klíma az a szó köznapi jelentésében értendő, azaz mint légkondicionáló. Innentől mondjuk már majdnem van értelme az egésznek, miszerint ők a lakásaik, autóik irodáik klímáját védik, amihez meg pénz kell, sok pénz. Meg a szervereiket is hűteni kell ugye, de lelki szemeik előtt a klimatizált belváros lebeg (a külvárosnak mindegy, arra nem járnak), ahhoz viszont kevés ötmilliárd, hogy egész kerületüket klimatizálják, nem középiskolás fokon.

Ból a kerítés

Ezekben  válságos időkben muszály az enbernek kreatívnak alkotnia, mivel különben. Egy jó ötlet életeket menthet tonnányi pénzzel, csak fel köll találni előbb valamit. Na most én, a  magam részéről, illetve főleg általam, feltaláltam a kétvégű kolbászt. Ami remek dolog, mert innentől kezdve nem kell keresgélni a tányéron a kolbász végét, hisz rögtön van belőle kettő is. Plusz ha esszük, nem kell azon gondolkodni, mikor lesz már vége, hisz látyjuk, hogy nemsoká. Ez nagyon megnyugtató!

A kétvégű kolbász remekül szálítható, tárolható és logisztikailag fontos, hogy nagyon jól lehet megszámolni. Mert ha - mint egy hagyományos kolbásznak - csak egy vége van, a másik meg a végtelenbe' találkozik, akkor nehéz kifejezni természetes egész számokkal, pedig az legalább olyan fontos, mint mellé a mustár.

Úgyhogy most ezt  a startupot akarom felfuttatni, gyűjtöm is már a pénzt a kickstarteren, de eddig főleg lófaszokat küldenek a reménybeli támogatók, és azt is virtuálisan. Mondjuk nem is baj, amúgy sem lókolbászra optimalizáltam a felhasználást, hanem rendes, szabadtartású, kézműves hamburgerból csinálném a kolbászot, amit előtte etikusan vágnak le a fagyasztóládából. Szakemberek!

Áttekintettem a nemzetközi piacokat, és arra jutottam, hogy az enberek igenis igénylik a kétvégű kolbász nyúlytotta kiszámíthatóságot, azt a száraz meleg érzést, amit csak. Sőt, imformálisan már a NÁZA is érdeklődött, pedig nekik salyát laboratóriumajik vannak szerteszét, ahol állítólag háromvégű kolbásszal is kísérleteznek. De hijába, az 'Y Forduló' az én szabadalmam, bejegyeztettem vele kapcsolatban rá a "Tolatókolbász", a "Beparkolókolbász" és a "Hajóvonták találkozása tilos" márkaneveket is, lógókkal, ahogy kell.

A pénz most főleg arra kéne, hogy kidolgozzuk a kolbászvég-újrahaszosítás optimálisan zöldülő technológiájának alapvető folyamat-paramétereit, különös tekintettel a kóbor kutyák sántasága és a hazug emberek viszonylataira. Előzetes alapkutatásaink arra mutatnak, hogy a kutyákok szeretik a kolbászvéget főleg, de ha  kiderül a bizonyosság, miszerint rakéta-halytóanyag vagy telefon-utántöltő is csinálható velük, akkor bekaphatják. Vagyis hogy pont nem.

Felmerül továbbá, hogy a kerítésfonásra alkalmas kolbászt hogyan lehet nem ehetővé tenni,  ne rágják át magukat rajta a betőrők. Mert ha már a kerítéssel jól laknak ugye, akkor nem törnek egyáltalán be, hanem sorba állnak a segélyért, megdolgozás hejett.

Eddig jó eredménjeket értünk el szögesdróttal és üvegszilánkkal, sőt arra jutottunk, hogy a kerítésnek való kolbászba felesleges a hús, pláne, mert volt olyan kísérleti rab, aki így is megette egy kis savanyúsággal.

Apropó savanyúság: elméleti kidolgozás fázisában van a gyűrű alakú, öngerjesztő savanyúkáposzta, ami saját magát sózza, bár magát taposni még csak indokolatlanul nagy pofonok kilátásba helyezésének hatására halylandó.

De pár milliárdból ezt is megoldjuk majd.

Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni

Na, itt a film, aminek a címében rögtön benne is van a lényege, az Én (akit Gregnek hívnak) meg a haverja Earl megélik a végén lévő stáblistát, a csaj, aki Récsöl, meg nem. Mert őt addigra hat láb mélyre küldi nyaralnia rák. A néző őszinte sajnálatára, elvégre addigra már épp megkedveljük őt, a színtelen-szagtalan szomszédlányból lassan kibomlik egy igazán vagány, szimpatikus karakter. Sőt az addig szándékosan láthatatlanul közlekedő Greghez is közelebb kerül, mondhatni működni kezd köztük a leukémia. Csak hogy aztán súlya legyen a veszteségnek.

És úgy, hogy mindeközben nem lesz nyálas a sztori, a címben jelzett lírai Én szkeptikus távolságtartással narrálja végig a filmet, valójában a saját amatőr filmjét, és csak a végén tapos bele a könnyzacskónkba, de akkor is csak annyira, amennyire nagyon muszáj.

Mert az Én, Earl satöbbi... egy olyan tinifilm, ami nem az, jó hát épp végzős gimisek a főszereplői, de ha tíz évvel idősebbek lennének, akkor is hasonlóan működhetne köztük a dinamika, legfeljebb nem az iskolai drogos repper akarná megverni a főhőst a menzán, hanem a bunkó szomszéd a buszmegállóban.

De a halál az olyan, hogy halálira nem érdekli az ügyfelek kora és/vagy cukiság-faktora, az hogy az egész mégis egy tinédzser-történetbe van ágyazva arra viszont jó, hogy nem egy szimpla haldoklás-sztorit kapunk. Hanem egy felnövéstörténetet. Is.

Mert a főszereplő srác (a rémes amcsi hájszkúl-múvik legrosszabb hagyományainak megfelelően) a középiskolát alapvetően egy őserdőnek tekinti, ahol különféle törzsek rivalizálnak  a vadászterületekért, és ő inkább egyikhez sem szeretne tartozni, hogy ne zaklassák a riválisok. Pontosabban szólva egyszerre szeretne tartozni az összeshez, leginkább azért, hogy ne zaklassák a riválisok.

Ez mondjuk lehet annak metaforája, hogy igyekszik nem felnőni (egyetemet sem akar választani, végzős létére, a mocsok) azzal, hogy nem akar választani, még nem.

És akkor ebbe a nem-idillbe rondít bele a csaj, akit addig épp csak felületesen ismert, nem szándékosan persze. Mármint a rondítás nem szándékos, azt az anyák intézik egmást közt bele. Mert miután kiderül hogy beteg, a srác anyja addig zaklatja egy szem fiát, hogy menjet át meglátogatni, hogy az végül tényleg Récsölhöz menekül, és kezdődhet páros, ám ellenkező irányba tartó történetük. A lány ugye kifelé megy az életből, a srác meg befelé.

És ez az egész (talán mert az egyik szál mégis pozitív) nem lesz tragikus, legfeljebb szomorkás, miközben persze a halálnak ettől még igen is súlya van, marad. És néha még röhögni is lehet rajta, főleg a mókás mellék-karaktereken, mint Greg apja, aki szociológiát tanít (hahhh...), és ezért folyton otthon van(!), ahol fura ételeket kotyvaszt, meg európai művészfilmeket bámul a srácokkal. Hiszen ott van Earl is, aki amúgy egy meglehetősen indokolatlan karakter, biztos kellett egy fekete srác a címszereplők közé, mert igazából annyira szükséges a történetbe, mint hányásba a répa. Megszoktuk hogy ott van, valójában onnan tudjuk, hogy hányás, és nem mondjuk izé... vörösiszap. Itt is annyi Earl szerepe, hogy néha kimondja a nyilvánvalót, ami pedig de viszont elfért volna a narrációban is alighanem talán.

De mindegy is, jó ez a film na, visszafogott, de terápiás értékű poénokkal. ("Ha tudom, hozok én is virágot, bár nincs már hely csak a hányós vödörben. És hát egy lehányt virág...")

Ez van emberek, lehányt virág az élet.

Én viszont most benyomom a tévét, mert kezdődik a Grand Torino, ami megint nagyon jó...

Tele van a portálom

Az volt a mai nap egyik legfontosabb híre, hogy az észak-koreai média (majdnem állami médiát írtam, de hát ott másmilyen nincs), higy Kim Ir Szen mégsem tudott teleportálni. Ezzel egy csoda kihúzva, még szerencse, hogy nem a dzsucse (az általa kreált nacionál-bolsevik-kreténisztikus ideológia, kicsit vallás) szentje volt, hanem alapítója és prófétája. Így az, hogy nem tudott teleportálni ne akkora gáz, nyilván csak arról volt szó, hogy nem akart. Mert ilyen nagy jellem volt Kim elnök-vezér elvtárs. Ha a nép egyszerű gyermekei nem tudnak teleportálni, akkor inkább ő sem, ha már a nép egyszerű gyermeke volt, aki csak később lett nagy és bonyolult.

Így ez nem veszélyezteti elnöki pozícióját sem, mert bár aktuálisan az unokája (a hülye hajú dagadék) a főnök, de az örökös elnök az jogilag még mindig ő. Úgyhogy lehet, hogy azért a későbbiekben még tele fog portálni, csak az alkalomra vár.
(Vagy épp tanulmányúton van Európában, amit mint a kommunizmus kísértet jár be, mint 26 éve gyakorló halott.)

Az unoka, Kim Dzsong Un viszont kicsit demisztifikálni igyekszik a nagyfatert (meg a fatert Kim Dzsong Il-t), gondolom azért mert ez a vallási áhítat már befelé is veszélyes lehet. Bármennyire is elzárt Észak-Korea, előbb utóbb jön egy generáció, amelyik kiröhögi az ilyesmit, persze csak titokban, a nyíltan röhögésért húsz év munkatábor jár. Meg kínos külföldön is, ami eddig nem volt fontos, de a mostani kim (KIM3) mégis csak Svájcben tanult, szóval lehet hogy neki már számít. 

Pedig ha én diktátor lennék:

a.) Én tudnék teleportálni! 

b.) Aki nem hiszi, annak utána járnánk.

Elvégre az egész csupán hatalmi kérdés. Hogy ki tud teleportálni azt az mondja meg, akinél a kassza, súlyosabb esetben a kínzókamra kulcsa van. És erre a történelemből több példa is idézhető.

Egyszer például Sztálin elvtársnak szóltak a tanácsadói, hogy valami egyházelleneset már tényleg nem kéne meglépnie, mire csak annyit kérdezett vissza: Miért, hány hadosztálya van a pápának? Ő tudta, hogy akié a tankhadosztály meg a frontbombázó-kötelék, azé a vallás. (És bármilyen kontextusban a népies megközelítés: az erősebb kutya baszik.)

Egy másik híres példa Max Weinreich orosz-zsidó származású amerikai nyelvésztől származik, aki azon gondolkodva, mitől tekintenek egy addigi nyelvjárást önálló nyelvnek, arra jutott, hogy: "A nyelv egy dialektus hadsereggel és haditengerészettel." (A language is a dialect with an army and a navy.)  Egy közeli példával élve, a horvát pont ezért nem szerb vagy szerb-horvát, a kérdést maguk is fegyverekkel döntötték el.

Ehhez képest KIM3 egy gyáva nyúl (izé, gyáva ártány), neki aztán van hadserege, és a tudósai épp atofegyvert igyekeznek összelegózni hozzá, ehhez képest nem hogy nem akar csodákat tenni (már ha nem számítjuk, hogy az életstílusához képest csoda, hogy még él), hanem a nagyfater csodáját is letagadja.

Ugyanakkor nem baj, ha mégsem hagyja az istenítést, a végén még csodákat várnának tőle is, de egy rendes csodát nem lehet azzal elintézni, hogy a pártlap majd jól megírja. Mert akkor aztán a következő nagy népi kinyilatkoztatás (máshol: ünnepi beszéd) alkalmából a fegyelmezetten eksztatikus tömeg spontán áradó katonás szerettel várja látni a csodát, a vezér meg kurva nagy bajban lesz, ha nem tud gyorsan elteleportálni onnan. Egy helikopter - mint az Ceausescu elvtárs példája is mutatta - néha túl kevés, ha a híd túl messze van.

Isten tudja, valami történt

Ez igazából két Joseph Heller-regény címe. Lenne. Persze akkor a valamit nagy vével kellene írni (valahogy így, mutatom: V), és máris kész a két regény. Illetve csak a címeik, nade a többség úgysem olvas mást belőlük. Egy jó regénycímben szerintem is benne van az egész lényeg, teljesen.

Ha például azt olvasom, hogy A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete (Robert M. Pirsig), akkor egy rendes zen mseter módjára menten megvilágosodom, és már mindent értek, jobbára. A regény amúgy egy külső-belső utazásról szól, és nem a meditációs béltisztítás értelmében, no meg meghasonlott főhöse a minőség problémáján töpreng, illetve őrül bele, ami lényegileg ugyanaz. (A minőség egyébként nem tulajdonság, hanem esemény, ha valaki esetleg nem világosodott volna meg pusztán a címtől.)

Vagy ott van Boris Vian méltatlanul népszerű két regénye, a Köpök a sírotokra és az Öljünk meg minden rohadékot! Kell ennél többet mondani? Naugye. Kár hogy rossz a sorrend, a szerző írta rossz sorrendben, úgy értem. Mert ugye előbb kell rohadékot ölni, aztán köpni a sírjára. Utóbbi dolog persze komoly illetlenlenség, még egy rohadék esetében is, de a művészet szabad mint a tánc.

Ezeket a könyveket sem kell a borítónál tovább olvasni, a többi már csak terjengős lelkizés. (A Rómeó és Júliát is megúszhattuk volna, ha eleve az a címe: Öngyilkos szerelmes tinik.)

És persze ha a címből akarunk regényt olvasni, nem árt, ha értjük az iróniát is. Bele, néha. Huxley Szép új világ című örökbecsűjét például úgy kell olvassni, hogy szar fasiszta régi.

És néha nem baj, ha a fordító nem ragszkodik az eredeti címhez, ha az magyarul úgysem jelent sokat. Kulturálisan főleg. A Zabhegyező az jó volt zabhegyezőnek, így már a címből tudható, hogy a főhös megy Kukutyinba azt csinálni. Az új magyar fordításnak az a címe, hogy Rozsban a fogó (The Catcher in the Rye), ami fordításnak pontos, csak értelmetlen. Mivel mi nem bézbólozunk, felmerül a kérdés: milyen fogó? Lapos, kúpos, kombinált vagy csípőfogó? Mit keres a rozsban? Ami gabonatábla, kása vagy cipó? És ami a legfontosabb: mi lett a zabbal?

A címbe foglalt regény abszolút rekordere amúgy Daniel Defoe, a Robinson Crusoe szerzőjének Moll Flanderse, mely eredetileg (angolul) az alábbi címet viselte:

A híres Moll Flanders örömei és viszontagságai, nevezetesen, hogy a Newgate-börtönben született, s gyermekkorát nem számítva, életének hatvan évéből tizenkét évig szajha volt, ötször ment férjhez (egy ízben tulajdon öccséhez), tizenkét évig tolvajnő volt, nyolc évig Virginiába deportált fegyenc, végezetül meggazdagodott, tisztességes életre adta magát, és bűnbánatban halt meg. Saját emlékiratai után.

Ja, és ha már a Robinson, persze az sem afféle megúszos móka. Elvégre megjelenése idején 1719-et írtunk. Izé, írtak az akkoriak, már akik tudtak írni. Épp kezdődött a György-kor az elsővel a Hannover-házból, aki után jött még három György, aztán egy időre megunták. De a Hannover-ház az a máig a trónon. Rajta ül a királynő által. Nade vissza a Defoe-hoz,ő ugye még akkoriban írt, mikor aa regény műfaja elég fiatal volt, elég kevesen tudtak olvasni, és azt a keveset meg kellett fogni, hogy megvegyék. A leghíresebb regényének címe  ezért egy igazi abstract, eképp:

Robinson Crusoe yorki tengerész élete és különös, meglepő kalandjai: Aki huszonnyolc éven át teljesen egyedül élt egy lakatlan szigeten, Amerika partjához s a nagy Oroonoque folyó torkolatának közelében; miután partra vetődött egy hajótörés után, amelynek során rajta kívül mindenki odaveszett. Annak elbeszélésével, hogy végül milyen különös módon szabadították meg őt a kalózok. Szerzette önmaga.

Kérdés van?

Műfenyő okoshallal, filozofikusan

Vicces az, hogy minden portál tele van hirdetésekkel, amelyek menő órát, hatméteres képátlójú okostévét meg hasonlókat próbálnak nekem eladni, nyilván sikertelenül. Ilyesmit akkor se vennék, ha lenne rá pénzem, úgy meg pláne nem, hogy lassan azon gondolkodom, lehet-e fogyasztható salátát készíteni műfenyőből, vagy ha nem, hát legalább iható teát? Hiszen zöld, tehát egészséges, tele van vitaminnal és karácsonyfa-díszekkel, szóval a tálalás is igen látványos lehetne.

Persze elképzelhető, hogy okos-műfenyőből még jobbat lehetne enni, hisz köztudott, hogy ami elé odaírjuk, hogy okos, az egyúttal jobb is. Egyszerűen faszább. Hogy pontosan miben, az nem mindig világos, az meg pláne nem, hogy kell-e ez nekünk egyáltalán. Nekem például semmi szükségem arra, hogy az okosórám mérje a pulzusomat, sőt telefonálni sem akarok vele. Mert ha amúgy is a zsebemben vagy a táskámban a telefon, de olyan állapotban vagyok, hogy nem tudom felvenni, akkor a bal csuklómmal sem akarok beszélni. Az okoshűtőm meg ne rendeljen nekem objektív idealizmusban pácolt délafrikán lazacot, mikor azt sem tudja, van-e rá pénzem. Hogy szeretem azt tudhatja, ha belétáplálom. De mindegy is, a lazac amúgy sem tudná, mi az az objektív idealizmus, hisz ő nem egy okos lazac, nem olvas mondjuk Hegelt, pláne nem döglötten.

Pedig az okos lazac az tudhatná, hogy saját és környezete léte az érzékelésből fakad (mint azt már Berkeley püspök megállapította), és elgondolkodhatna azon, hogy ki is az érzékelő. Hogy ha látja a közeli hajóroncsot, akkor ugyanis nem a roncs objektív létéhez, hanem csak a saját tudattartalmaihoz férhet hozzá. És csak feltételezheti, hogy az a helyi járatú Titanic tényleg ott van. De nem tudhatja, hogy akkor is ott van-e (feltételezheti-e), amikor a szomszéd öbölben menekül épp valami nagyobb ragadozó elől. Gondolná persze, de nem tudhatná. És megkönnyebüléssel töltené el Berkeley gondolata, hogy van Isten, és ő mindent lát mindig, tehát nincs is olyan, hogy ha azt a roncsot épp senki nem látná, akkor addig eltűnne. És komoly lazacként előadná az apróhalaknak, hogy amit ők a kishal agyukkal objektívnek gondolnak az valójában Isten univerzális szubjektivitásából fakad.

És akkor ő még mindig csak egy lazac lenne, akinél Ifás Gézáné Zord Napsugár eleve sokkal intelligensebb (csak többet is iszik), és előbb utóbb azért felfogná ezt a sok szellemi öncélt. De bármennyiért is veszi az okostévéjét a médiananemártban, az erre a teljesítményre sosem lenne  képes.

És hát nem is várjuk el tőle, egy rohadt tévé nem erre kell, elég ha meg lehet nézni benne az ismeretterjesztő műsorokat, és azok speciel okosak. Nem azok amúgy, jelentős részben nem, hisz a raktárárveréses, meg ősi idegenes marháskodások csak szórakoztatásra valók, a hegelei világszellem méla undorral fordul el tőlük.

Szóval javasolnám, hogy az ilyen kütyüket egyelőre ne hívjuk okosnak, mindek ok nélkül. Hívjuk őket úgyy, hogy sokfunkciós (multifunkciós, valami a négyzeten generációs, húde hálózti, mittomén) telefon, tévé, hangrendszer, buszjegy etc. De ne hívjuk okosnak, azok egyelőre mi vagyunk, ha a gépeik is valóban okosak lesznek, akkor leszünk bajban. Az lesz maga a technológiai szingularitás, de arról ma nem.

A minap hallottam valahol, hogy lehet majd okos szar is, amit nem kell kikísérni, kitalál magától is a vécére. De én azt már nem várnám meg.

Nemutazás

A nemutazás mostanában nem csak egyszerű hobbi, világnézeti baszkurálása az ember természetes elvágyódásának, de egyenesen erkölcsi kötelesség. Környzettudatos ember nem repül, hanem napvitorlással grétatunbergezik, a nem annyira környzettudatosak meg nem akarnak ős patkányként kórt terjeszteni. Esetleg tojnak az egészre, de a rendszer úgysem hagyja nekik.

A karanténos időkben egyenesen divat lett, hogy büszkén nem mennek a sehová a senkik, otthon gyártják a kovászt az erkélyen, cserépben termelt rozscipóhoz, az ablakban fotosszintetizálnak és a saját vizeletüket párolják ihatóra. Mert  a sarki bolt túl messze van, a zsömléknek túl nagy a széndioxid-lábnyoma, meg hát a vírus.

Én meg rosszul vagyok az ilyesmitől, mert olyan otthonülő lennék, aki szeret utazni. Vagyis az év nagy részében inkább itthon ülnék, de mikor elutazom, akkor hú bébi, meg sem állunk a Holdig. Utazni persze mindenféle kémiai módokon is lehet, de annak már középtávon sírás lesz a vége, a fiziki utazás pedig azért is jobb, mert arra lehet jó szível emlékezni, ellenben egy LSD-túrával vagy egy orbitális berúgással, amikre azért sokkal kisebb eséllyel.

Mindenkinek lehetnek persze nyaralós horror-sztorijai, hogy mondjuk a tengeri kilátás azt jelentette, hogy az ablak ugyan a tenger felé nézett, de csak a szálloda mosókonyháján keresztül, vagy hogy a prágai hajós városnézésen összeszarta a nadrágját, de ezek ritkák. Plusz az idő mindent megszépít, leszámítva persze saját magunkat, én például kategóriákkal randább vagyok, mint húsz évvel ezelőtt.

Szóval az utazás inkább jó, mint rossz. És én arra jutottam, hogy ennek egyszerű az oka: az utazás azt jelenti (azt az érzetet kelti), hogy benne vagyunk a világban. Aki folyton egy helyben marad, az kivonja magát a világból, és szándékosan azért kevesen döntenek így. Ahhoz szerzetesnek vagy remetének kell lenni, vagy valami modern kori jobbágynak, de ez utóbi nemutazása már nem döntés kérdése, csak kényszer. Egy szerzetes maga dönt úgy, hogy (jelentős részben) kivonja magát a világból, ugye tanultuk hogy a középkori szerzeteseknek is az egyik első szabály amit be kellett tartaniuk, az a stabilitas loci volt. Vagyis a helyben maradás, hogy nem hagyják el a monostort.

Na ez az, ami tőlem olyan messze áll, mint a Mars a túlnépesedéstől. Én az egyensúlyt szeretem: dögölhessek itthon, de közben várhassam, hogy menjek már valahová. Egyszer már írtam itt valahol, hogy Londonban lenni azért jó, mert az embernek az az érzése, a világ közepén van. Oké, egyik közepén, de az is ér. És a világ közepén lenni, azaz néhány milliomod részben a világ közepének lenni, az azért nagyon jó kis simogatás az egónknak.

Ha már nem vagyunk szerzetesek, és felválalljuk, hogy van egónk.

Mert egyébként az a nagy büdös helyzet, hogy több milliárd galaxis egyikének egy szélső spirálkarjában, egy félreeső kis naprendszer idegesítően jelentéktelen bolygóján élünk, ráadásul a bolygó létéhez képest jelentéktelen ideje. Az univerzumhoz képest csak légyszar vagyunk az 1936-os naptáron.

És innen nézve már van értelme a helyben maradásnak is. Hisz lényegében egy holdutazással sem mennénk sehová. A francba...

...ami összetartozik

Főcimek a mai origóról, mondanám, hogy no comment, de igen is, yes:

A nemzetközi élvonalba tartoznak a magyar koronavírus-kutatások

Gulyás Gergely: 

Európa egyik legsikeresebb védekezése volt a magyar

Hiszen amíg a nemzetközi élvonalba védekeztük/kutattuk magunkat (tényleg ha ez ilyen verseny, akkor valami paralimpia, vagy futamokból álló sorozat?), addig a baloldal a vírusnak drukkolt, direkt áltudományoskodva, ahogy az a Nagy Lelelpző cikkben kiderül:

A magukat tudósnak képzelő baloldaliak a tudományt kiforgatva a valódi tudást járatják le

Hát igen, de akkor mi van a magukat tudósnak képzelő jobboldaliakkal. Ők mit járatnak le? Csak magukat, vagy még azt sem, mondván a cél szentesíti az eszközt? Mert hát az efféle origók számára láthatóan az a cél, hogy csak a jobboldali (és most direkt nem konzervatívot írok) vélemény legyen a vélemény, minden más aljas und fondorlatos rémhírterjesztés, melyet tökösen le kell leplezni. Hadd tudják meg a mindenféle ellenzékiek, hogy a Felcsúti Bolsevizmus ma a hiteles jobboldaliság paradigmája, onnan jön a kinyilatkoztatás.

Amúgy nem mellesleg, el sem bírom képzelni, hogy mit origóznának össze a magukat tudósnak képzelő liberálisokról? Ők nyilván a Sátán követei, ami azért vicces, mert nagy részük nem is hisz benne. Pedig létezik, New Yorkban és Sorosnak hívják, ahogy ezt ők jó ideig naponta többször is megírták.

És igen, ilyen a lakájmédia, ez az alapvető természete neki, de mégis napról napra ledöbbenek ezen a tömény sötétségen, ami az egészből árad. Mára is jutott migránsozás, sorosozás, mondjuk nem is értem, hogy nem unják már ők is, de kurvára?

De eszembe jutott egy kézenfekvő analógia. Mert az említett lapnak van terjedelmes bulvárrovata is, ahol jobbára olyan kevésbé ismert hírességek (ún. „celebek“) teljesen érdektelen dolgait tárgyalják rövid szövegekkel és fészbuk meg insta-fotókkal, hogy az már nevetséges. Nem a felháborító, hanem a szánalmas értelmében nevetséges.

IDÉTLEN KÉPPEL HÍVTA RANDEVÚRA MAJKA ÉLETTÁRSÁT

(Ez eredetiben is csupa nagybetű, egy Majkánál már ez jár.)

Teljesen üres színház fogadta Sáfrány Emesét, Aleskát

(Ez meg ki lehet, de egyáltalán?)

Dolhai Attila teli torokból énekelte kertjében az István, a király híres dalát - videó

(Na erről a fasziról legalább hallottam már, de a videóra azért nem mertem rákkattintani. Énekeljen a színházban teli torokból, ha már lehet. Az sem érdekel, hogy Lewis Hamilton hogy vezet az M40-es autópályán, vagy hogy Gordon Ramsay hogyan vesz szendvicset a büfében.)

Szóval ha egy portálnak ilyen kulturális bulvár részlege, akkor hogy várnánk mást a közéleti részlegtől. Aki összecelebezi az alfelét, annak akkor is büdös lesz a szája, mikor komoly dolgokról akar szólni. De hát szarságokat mond.

Jó pár évvel ezelőtt Puzsérnak volt egy szövege arról, hogy milyen evolúciója is volt a hírességeknek, legalább is a nyugati kultúrában. Hogy tudniillik régen voltak az istenek, laktak az Olümposzon (meg jártak az emberek között), de aztán jött a monoteizmus, istenek helyett csak egy Isten lett, aztán a kereszténységgel jöttek a szentek. A szentek már nem istenek, de még lehet hozzájuk imádkozni, még el tudnak intézni ezt-azt ödafönn. És hát fel lehett rájuk nézni. De jön a felvilágosodás majd a modernitás és velük jön a szekularizáció, a vallás egyre kevésbé lesz fontos, és a szentek helyét átveszik a sztárok. De ők még mindig kiemelkednek a tömegből, rájuk még mindig fel lehet nézni, de itt a nagy posztmodernben már ők is kihaló faj. Ma már celebek vannak, akikre nem lehet felnézni, de nagyon elnézni sem nekik, amit a tömegkultúrával művelnek.

És hát ahol a Majka meg ByeAlex számít kulturális referenciának, ott a felcsúti Európa erős embere (úgy is mint államférfi), ott Soros a pokol ura, a migránsok meg megerőszakolják lányainkat. De ha csak fiaink vannak, akkor azokat, a lényeg az erőszakolás, teccik érteni? És Aleska igen is híres, csak mégnem hallottunk ról, punktum!

És itt egy Puzsér, ezt most csak linkelem, nem szúrom be, mert közel másfél óra, de szórakoztató:

https://www.youtube.com/watch?v=OqBxmPQYgfo 

Bojack

Möstanában egyre lekesebben nézem a Bojack Horseman című animációs ámokfutást, talán mert egyre inkább magamra ismerek a főszereplő lóban.És míg eleinte egy közepesen vicces sorozatnak indult, lightos poénokkal, a harmadik évadra már kapott valami igazán drámai mélységet, és egy furcsa, szürreális líraiságot.

Ez nekem eleve bejönne, de ugye még ott van a ló. Aki ötven körül jár (és két lábon, lényegében embertesttel), egykor sikeres sorozatszínészvolt, barátokkal és tisztelőkkel, de ma már csak egy kiégett, magányos alaki, aki főleg az emlékeiből él, néha túl sokat iszik és szürreálisan viselkedik. De alapvetően egy rendes fazon, csak ledarálta a rendszer, és egyre kétségbeesettebben keresi, hogy lehetne újra érvényes helye a világban.

Nem mondom, hogy ez egy az egyben én lennék, de nagyjából, a pszichiátriai kórképünk minden esetre hasonló. Nekem az egyetemi katedra hiányzik, az ottani hallgatók meg kollégák, kik közül azért jópár barátom is lett. (Itt most többen magukra ismerhenek, az olvasóim közül.)

Én ott még életem leghosszabb párkapcsolatára is ráakadtam, most épp azt gyászolom, én nemcsak a járvány miatt kerültem karanténba, hanem érzelmileg is, a magányom okán. A barátok szép lassan mind elköltöztek, a fészbukon meg nem ugyanaz a kapcsolat, ha egyáltalán, mert a fészbukot utálom igan nagyon. Már nincs kivel elmenni kávézni vagy pizzázni, senki nem ugrik fel pár sörrel, már nincs kivel végignézni a Tarantino vagy a Woody Allen életművet.

Hát ennyi privát nyavajgást most megengedtem magamnak, majd mindjárt írok valami szarkasztikusat is a Mocskos Rendszerről. De addig is ajánlom Bojack kalandjait.

Törzsi gyűlés

Napról napra egyre rutinosabban ugrom át az Operatív Törzsi Gyűlés online autodaféit, ahol nyilvánosan kivégzik egyrésszt a magyar nyelvet, másrészt a sajtótájékoztató műfaját, és nem mellesleg a maradék reményét annak, hogy az állam polgáraként bármit is várjuk azoktól, akik nevünkben az állam. (Mer' az mi vagyunk, papíron legalább is, ha már a paír mindent elbír.)

Van ugye ez a Nemzet Nagymamája, aki főtiszti orvos, országos paraxissal, és olyan elveszett tekinettel, hogy szinte megértem, miért fognak ki rajta rendre az összetett mondatok.

Nem hinném, hogy elsősorban retorikából kellene neki jól teljesítenie, no de az sincs benne a munkaköri leírásában, hogy napi szinten legyen életmódtanácsadó az internetes világhálón, mert arra mindenkinek vannak nagymamái, ha csak az emlékeikben is.

Viszont azt sem értem, mi a fenének álldogál mellette az ügyeletesen kopaszodó rendőri sörhas, talpig gyakorló egyneruhában, nekem ne mondja már senki, hogy Kicsitbeszélni Madzsar alezredes épp a barikádokról jön, ahol csak bakancsban lehet lejárt szavatosságú kínai maszkokat rakodni a kamerák előtt. Hiszen tudjuk, ő a Lakosságügyi Intézkedésfoganatosítási Törzskari Eseti Bizottság ülésén kávézott még fél órája, ahol határozati javaslat benyújtásárnak kezdeményezésére tett előterjesztést ügyrendileg, szóval nem az a fazon, aki önnön kezével menti a vírusgyanús albínó nyugdíjasokat, Földvár felé félúton.

Tényleg, nem lehetne, hogy néha véletlenül:

- Egy-egy orvos szólaljon fel, just for fun? (És nem, az egykori orvosok nem érnek, mint a miniszterúr, akit mondjuk nem is engednek már kamerák elé, ő már az övéinek is kínos, ami hát....kínos.)

- Válaszolnának a sajtó kérdéseire? (És nem, a "közmédia nevű Völkischer Beobachter az nem ér, az  egy propagandagyár und uszítás-összeszerelő üzem, szerintem a sorosozás nem számít közszolgálatnak, ahogy nem az a fodbal, a pálinkafőzés vagy a kolbásztöltés sem.)

- És nem lehetne, hogy akor szólaljanak föl, amikor van mondanivalójuk is? Mert a büdös nagy állása a dolgoknak az, hogy napi rutinból löknek valamit, mert kell, de ez független attól, van-e érdemi mondanivalójuk a helyzetről. 

Igazából a sajtót nélkülöző, meg a sajtót kiválogató "tájékoztatás" ócska színjáték csupán, annak demózása, hogy ők igen is a járvány pulzusán tartják kesztyűs kezüket. De mikor az egyik szóvivő felovassa a másik szóvivőnek az állami tévé (vagy az origó, prosti srácok, mifaszom) kérdését, miszerint "meddig tűri azt a kormány, hogy az ellenzék a sorostervkettői értelemben vett módon gyilkolva akadályozza a rendeleti védekezést?", vagy valami hasonlót, akkor azt nehéz a sajtőszabadság diadalaként ünnepelni. Ha nem megy nekik a demokratikus nyilvánosság, hagyják abba. És hagyják, hogy csinálják azok, akiknek ehhez még van affinitásuk, meg egy nagyjából érvényes képük attól, hogy is működik az ilyesmi.

De ezek a napi Törzsi Gyűlések, nos ezek csak arra jók, hogy még szánalmasabbá tegyék Ártunk és Ormányunk hatalomgyakorlási módszereit és még sajnálatra méltóbbá a saját helyzetünk.

És nem, az sem érv, hogy de ezekre szavatunk. Szavaztak mások. Én soha.

Újra-újranyitás

A környékbe lassan visszatér az élet, mindenki úgy mozog, mint tegnap, amikor mégazt htte, hogy nem lessz holnap, de itt van mindenki, anyyagilag gyengén, dde lélekben sem megerősödva. A fölső szomszéd lelkesen fúrja a falat, amit hetek óta nem csinált, komolyan azzt hittem hogy talán beteg. De nem, gondolom csak elfogyott a a fal, mármint hogy annyi lyukat fúrt bele, egyszerűen egy nagy lyyuk lett a fal helyén, és z utóbbi időben ezért falaaztak, hogy legyen mit fúrni újr, ha  vége a karaténak. Karantékának, vagy miafrásznak.

A postás csaj maszk nélkül, kézbe sítette az erkölcsi bizonyítványom, hiába no, aki erkölcsös (és ez rendesen le is van papírozva) az nem lehet beteg, annak lehet síteni bármit a kezébe. Az emberügyyi miniszter is megmondta, hogy a legjobb orvosság (kúra, terápia, házirend, középárfolyam és hitelfedezet) a tízparancsolat, ami áfával persze 12,7 parancsolat, az utolsó 2,7-be gondolom belevszik a Fodbalakadémijákat meg Paks III.-at. (Paks kettőt már ellopták, az egy meg egy város haláázcsárdával.)

A sarki bolt előtt vidáman iszoganak a különböző fokon rokon, és eltérő módon ittas Lajosok, hiába,a szokás nagy úr, pedig már részlegesen nyitva a tévesen presszónak aposztrofált kocsma is, igaz a másik sarkon. A részleges nyitvatartás azt jelenti, hogy kiszolgálás még mindig csak az ablakon át, de kitettek két asztalt  a buszmegálóba, és ott fogyaszt a Pohársör Kisunicummal Nyugdíjas Dalárda, miközben lényegében üres buszok fékeznek mellettük. (A buszok azért lényegében üresek, mert az utasok ritkák, de ettől még tele vannak üléssel, belélegezhető levegővel, és egy-egy sofőr is növeli a humán sűrűséget odabent.)

A kisboltban az eladó csajok már jobbára maszk nélkül pogóznak, bár néha még kesztyűben, ami eleve értelmetlen, ha mindent összetapogtnak vele, aztán meg az orrukat vakargatják. Hisz a szentkorona vírus orron át is fertőz, ráolvasással viszont csak akkor, ha bő nyállal átkozódunk, de mondesetre az orra is kellene kesztű (orrtyű?), az lenne a biztos. Ja, és az egyik Lajos szerint az ilyen vírusok tök jók körömgomba ellen, ő mikor legutóbb meghalt az intenzíven, észrevette, hogy már csak a nagyylábujja kékeszöld, de a köröm rajta az teljesen patent.

A kutyasétáltató nénik is önfeledten belezik ki egymást verbálisan a játszótér peremén, miközben az ebek lelkesen kefélnek a homokozóban, gyerekek mondjuk nincsenek arra, ők biztos a Nyusziül afűben hejesírás-versenyre tanulnak onlájn, a Mókus csoport Teams-konferenciáján.

De már közeleg a lehűlés, amikor Lajosék töményre váltanak a boltajtóban (mer' túl hideg a sör), és a monitor elől szabaduló gyerekek a játszótér helyett a szüleik idegeire mennek.

Így megy ez.

Ahol a madár se ember

Csakély öt év késéssel néztem meg a Birdman című filmet, pedig annak idején megszórták Oszkárral is, csak aza díj meg engem hagy hidegen, de nagyon. És hát egy filmet megnézni, az jobbára elhatározás kérdése, filmet meg nem nézni viszont félkézzel is megy, rutinból. Így egy Birdman című darab eleve esélytelen volt nálam, tekinettel arra, hogy a Barman, Superman, Spiderman, Ironman és hasonló emberek sem érdekelnek egyáltalán, akkor miért pont ez? Bármilyen Állatman-szerű filmcím azonnali tiltólistás, tárgyalás nélkül, rögtönítélő jelleggel.

Aztán kiderült, hogy nem, ez nem szuperhősfilm, még csak nem is a szuperhősfilmek paródiája (ami a második legrosszabb lehetőség lett volna), csak afféle 8 é fél jellegű önreflexív vergődés, szerencsére jó adag humorral.

Michael Keaton a főszereplő, aki egy valahai sztárt játszik, aki meg annak idején a Birdman nevű szuperhőst a mozikben (de a Birdman 4-et már nem vállalta, milyen rendes), most meg próbál visszatérni, ezúttal saját jogú művészként. A Broadwayre, ahol rendez és főszerepel egy darabot, amivel - a nagy comeback-en túl - a saját félbertört karrierjére is reflektál, de persze az egész közel sem ennyire elemelt. Mert a színésztárak hisztis kretének, az asszisztense a hisztis, és a világgal permanens harcban álló lánya, a producere meg az ügvédje is, sőt teszkó gazdaságos alapon (három z egyben) a legjobb haverja. De legalább ő is folyton aggodalmaskodik, s nagyjábol folyamatosan be van tojva attól, ki miért perelheti őket.

És így lesz egy színházi előadás elkészültének kulisszái között az unalmas lelkizésből egyfajta keserédes komédia, ami ráadásul mutat némi párhuzamot Keaton valós karrierjével is. Elvégre ő volt Batman a Tim Burton-féle első két filmben, amik az összes mozivászonrá hányt Batman közül aaz egyedül nézhetőek, és hát ő sem futott be utána akkora pályát, amekkorát sokan gondoltak neki. Alejandro Gonzalez Inárritu, a mexikói Tarantino (aki ugye mégsem Roberto Roudrigez) viszont most példásan újrahasznosítja őt, egy őszülő, kopaszodó, és a film ideje alatt is egyre ráncosabb kiégett fazonként, aki ráadásul kissé skizofrén is. Mert amikor egyedül van otthon, az öltözőjében, a bárhol, Birdman kezd el beszélni hozzá, az ő fejében neki. Az általa már rég hőn utált egykori karaktere önálló életet él a fejében, valami eldugott szegletben, amerre csak a madárember jár, és nem hagyja békén.

De hősünk küzd, próbál művész lenni abban a világban, ahol a szakszervezet, a New York Times kritikusa, az ügyvédek és a színházi ügynökök jelentik az igazodási pontokat, és akkor szól nagyot a bemutató, ha maga Edward Norton kap idegrohamot a darab közben, hogy miért nem igazi gin van a poharában? (Vagy igaziból dugni akar a színpadon, ha már úgyis bele van írva a darabba...)

Vagyis nincs könnyű dolga. Nem életközepi, hanem karriervégi válsága van, a magánélete meg annyi, amennyi a fejében beszélő sszuperhős, és az aktuális színházi balhé között zajlik, plusz  lánya, akiről annyit lehet tudni, hogy Emma Stone játsza, de személyiséget nem írtak neki.

És a film, ebből a reménytelennek tűnő alpállásból bír szórakoztató lenni. Nyilván el is gondolkodtatná a nézőt, de ennél azért két árnyalatnyival közhelyesebb. Viszont remek a majdnem-zenéje. Mert hagyományos értelemben vett filmzene itt nincs, van sok környezeti zaj, és szinte végig szól a dob, valami híres dzsesszdobos játszik (aki lehet, hogy multimilliomos, nem tudom, de hogy tehetséges az tény), én nem ismerem, de olvastam hogy híres. Antonio Sancheznek hívják, és így dobol, mikor nem a filmben, hanem a csakúgyban, színpadilag. Mondjuk tényleg egy kisebb zenekar egymagában...

Tényleg csak annyi a abaj az egésszel, hogy minden csak majdnem van meg benne, a dráma nem elég súlyos, a történet sokszor csak botorkál,  z érzelmek meg tényleg csak  legfeljebb egy Boradway-musical szintjén hitelesek. Bár legalább ebben nem énekel senki.

Látom, hogy a rendező kapott érte oszkárt, biztos megérdemelte, nem tudom, azért nekem kicsit túlértékeltnek tűnik a cucc. De az operatőrt is összeoszkározták, őt viszont egész biztos jogosan, régen éreztem, azt egy filmnél, hogy mintha ott lennék.

Michael Keatont meg nem oszkárták meg ezért (a jelöléssig azért eljutott), de egy Golden Globe leesett neki is, ami nem rossz, ha az embernek az a dolga, hogy félig önmagát alakítva öregedjen a vásznon.

Nézni minden esetre jó, nekem pont elég egy szombat délutánra, szupehősfilmnek meg ott A galaxis őrzői, ami annak a zsánernek az egyetlen nézhető eleme, és nem kis részben pont a zene miatt.

Mint üveggolyót megkapod...

Untam már a szendvicset, gondoltam főzök valami rendes kaját. Mindegy mit, a lényeg, hogy ne kelljen sokat pepecselni vele, azt csak olyan, nem ehető dolgokkal szeretek mint a bélyegsorozatok, a puzzle meg a neokantiánus filozófia.

Lehet, hogy ép testben ép lélek, de az ép lélek biztos nem eredményez ép testet (pláne ha eleve nincs is, avagy épp hogy lélek), szóval a szobanövény-léthez is táplálkozni kell. A fikuszt megöntözöm rendszertelen időközönként, de az engem egyáltalán nem, szóval én egész magányomat fogom, nem középiskolás fokon, mondjuk spagettivel.

De most valami eredetibbre vágytam, fetúrtam hát a konyhai szekrényt. Elsőként találtam egy konyhai mérleget, de azt még rántva sem szeretem, a kávéfőzőt meg már a múlkor is odaégettem. De egy "Rizses lecsó kolbásszal" felíratú dobozban találtam egy adag üveggolyót, ami elég ígéretesnek mutatkozott. Hisz a versben is megígért távolságot megkaptam (időben), bár még nem tudom, hogy tűzoltó leszek vagy katona, hadakat szerelő juhász, vagy miafrász, de rémlik, hogy az üveggolyókat igen kedveltem kisgyerekként. Főleg dobozokba pakolni, aztán átpakolni másik dobozokba, mert sokkal többet nem lehetett velük csinálni, de jól mutattak dobozokban. Jobban, mint a rizses lecsó, bár ízre lehet, hogy az előbbi volt a nyerő

Most viszont itt volt az ideje, hogy megkóstoljam végre a 1970-valahányas évjáratú golyókat. Arra gondoltam, kis sajtszósszal készítem el, egy currys-zöldséges alappal, ügyelve arra, hogy ne főzzem szét az üveggolyókat, azok is al dente az igaziak. Szeretem, ha az üveg ropog a fogam alatt, régebben töltetlen keménycukorkával is próbálkoztam, de az túl puhány, nincs az a koponyarepesztő fájdalom meg a szájpadlást elöntő vér utánozhatatlan íze, amit csak is jó minőségű, tömör üvegel lehet elérni. Kicsit olyan ez, hogy szeretem a csilit, bírom a csípőset, de ez a gyógyegereknek való bolti csili sehol sincs egy jó kis kénsavhoz képest, amitől igazán pikáns lesz a padlizsánkrém, de annyira, hogy szétmarja a piritóst, már a tekintetével.

Szóval megörültem az üveggolyóknak, neki is álltam alkotni valami maradandóan finomat. Először kis hagymával lepirítottam őket egy marék csillagszóró felett, aztán felöntöttem polipropilén alaplével és megszórtam vegetával. Ez után raktam bele a zöldségeket, azaz a répát, a cukkinit, az uborkát, egy kis saját termesztésű penészt a hűtő hátuljából és néhány Greenpeace-matricát. Meg paradicsomot, ez esetben Bloody Mary formájában, mert csak az volt itthon, bár szárzeller nélkül, de extra vodkával. A vodka amúgy azért is jó, mert  lehet az egészet flambírozni vele, csak előbb elmorzsoltam néhány kockasajtot a szemem sarkában. Aztán felgyújtottam a kaját, és miután elaludt, már betöltötte a konyhát a pörkölt üveg egyedülálló illata. Legalább is gondolom, szaglásom még mindig nincs, de a szomszédok elég hangosan kiabáltak az ajtón át, gondolom megkóstolták volna ők is, de nem kaptak belőle. 

Én ettem meg az egészet, és mondhatom, az utóbbi évek (mit évek, évtizedek!) egyik legemlékezetesebb vacsorája volt, ezt amúgy nem sokkal később a mentősök is megerősítették, bár szerintük túlzásba vittem a paradicsomot.

Szaftos

Szaftos szekszbotránj van a Nagybritánoknál, akik kirájságban egybe  sültek az Északír országall náluk. Merhogy. A botrányos lényege az, hogy a főfej, aki járványügyben mongya a tutit a britán kormánynak, az a korlátozott kijárás miatt sem bírta vissza fogni magát, hogy a szeretőjével találkozzon az otthonában fogadva. Kéccer! És ott mindenféle szafos dolgokat szekszualizáltak, mondjuk még jó is, ha szárazon szekszeznek, az csúnyán kidörzsöli a mindenhol, az meg fáj.

Szóval végül még jó,  hogy szaftos a bot ránja.

A Ferguszon nevű Níl az Imperiál Kolidzs (magyarul Birodalmi Főiskola) kutatólya, szóval tutira Dart Véder a főnöke, és akkor innentől mit várunk tőle? A sajtóujságok is írják, hogy a Júkéjben haltak meg folyamatosan a legtöbben a koronás vírusbaktérium miatt, ami nem csoda, ha már kirájság. Koronában erősek, én is láttam, több is van nekik, de azt akkor még nem tuttam, hogy fertőz.

És ha a birodalomnak dolgozik a Níl a kolidzsban, akkor mit csodálkoznak, hogy direkt nem kutat elég jól, vagy elég gyorsan, mert ezek a birodalmiak olyanok, hogy szeretik ha sok a halott szerteszét. Láttam ahogy a Birodalom vissza vág egy régi dokumentumfilmben, ott is csak nagy gépi tevékkel lövöldöztek a hóba' síelés hejett.

És akkor most a britán bulvársajtó médijája azzal  támaggya a professzor Ferguszont, hogy vizet prédikál és közbe' dug. Egy férjes családanyát, kétszer is. Pedig ő csak azt mongya, hogy mindenkimaraggyon otthonfőleg, és hát ő se ne ment sehova, a nő ment hozzá, szóval nem értem a fel háborodást. 

És ráadásul biztos van rá jó oka. Egy, hogy nem lehet egész nap csak járványozni, valahol le kell vezetni a stressz feszültségét, a szeksz erre jónak tűnik. Meg hát ha vele van tele a bulvárlapok magánélete, akkor nem arról rinyálnak, hogy hányan haltak meg bele, így a Birodalom nyugottan terjesztheti a fertőző vírusot. Ez az igazi terv, amit jól csinál a doktor Maraggyothon, ő is úgy marad, hogy közbe elterel.

A sok pakisztáni meg ilyenek, meg dörzsölik a kezüket, hogy kihalnak az angol skótok meg északírek velszben, és ők innentől boldogan élnek. Amíg meg nem halnak. Vagy a Dzsedi vissza nem tér.

Last Christmas

A múlt karácsony olyan volt, mint évek óta rendszeresen, azaz semmilyen, világvége-várással kombinált ünnepihangulat-mentesség, szóval kívánja vissza a fene. Gyerekkori karácsnyokra bírok már csak jó szívvel emlékezni,  amikor azt hittem, hogy az élet csupa szaloncukor meg legó, de úgy, hoy az egésznek még van valami értelme is. Ma már, a cinikus szarkazmus szkepszisének sivatagából szemlélve a körülöttem valót, az ünnpek annyit jelentenek csak, mint a harminc évvel ezelőtt nyaralások megsárgult fotói.

De nem ezlenne a téma, hanem a Múlt karácsony című film, amit tavaly ősszel mutattak be, és idén tavasszal jött ki dévédén. Én meg írtam róla kritikát, már majdnem fél órája, mert kell a  pénz, amit fizetnek érte. És rossz szokásomhoz híven, már a film közepénél nekiálltam írni, el ne felejtsem a végére a remek mondatokat, amiket a kreativitásom maradéka felöklendezett. Ám ez nagy hiba volt, mert nagyjából az utolós tizenöt percben jön a csavar a sztoriban, amiről tudjuk, hogy jön, de csak remélni merjük hogy nem az, ami végül mégis.  És innentől spoiler, ha valaki mégis menézné.

Sajátos felfogásban, végre fogyasztható módon...

Hát igen, a főszerelő csaj újonnan jött szerelme halott, halott volt már az elején is, halott a film egészében, és halott fog lenni innentől végig. Nekem úgy a kétharmadnál kezdett feltűnni, hogy mintha csak Kate,  a jó hangú de kissé kurvás tekintetű wanabe-énekesnő látná Tomot, a táncikáló álompasit, aki annyira rejtélyes és életidegen, hogy gyanakodni kezdünk, az életidegenséget ez esetben szó szerint kell érteni.

Ez a nagy fordulat egyik része, ami önmagában már nem üt akkorát, hisz a Hatodik érzék óta gyanakodva nézzük az ilyen nem evilági karaktereket, de az legalább egy jó film volt.  (Szemben mondjuk a Ghost-tal, ami akkora orbitális giccs, hogy a tévével szemközti falról lemálik tőle a tapéta.) És a Múlt karácsony is átlépi a giccshatárt, belecsap a könnycsatornába, amikor kiderül, hogy a főhősnő szívbeteg volt, az álompasit meg valahol a Piccadillyn biciklizve elcsapta egy teherautó, és csajba ültették at a szívét. A szívét (!), mi mást, egy vesetranszplantációból nyilván nem lehetett volna romantikus szálat húzni sérelmünkre, de ezt a szimbolikát még az egészen retardált nézők is fogják. Plusz értelmet nyer a címadó szám első sora, miszerint Last Christmas, I gave you my heart....

Ezzel együtt nem lehet haragudni a filmre, több ok miatt sem. Egyfelől a helyszín okán, ami London. Méghozzá egy kissé koszos, eléggé zsúfolt, állandóan esőben ázó London, ami ugyanakkor mégis olyan kellemesen otthonosnak tűnik, egyszerűen csak életszagú, és nem olyan papírmasé díszletre hajazó, mint az Igazából szerelemben, ami szintén egy lokális karácsonyi giccsbehajlás.

Másrésztmeg jók a színészek. A főszereplő Emilia Clarke, akit szerintem még sosem láttam sehol, de hát én büszkén nem nézem a Trónok harcát, mivel semmilyen kardozós, barbáros, fáklyfénynél cselszövős,  ölés közben baszós cucc nem érekel. (Én ki nem állhatom a Gyűrük urát, és csatolt részeit, aminél jobban csak a végtelenül primitív, szupehősős, képregény-adaptált okádékok tudnak kihozni a sodromból. Ceterum censeo: Amerika Kapitány dögöljön meg, fulladjon bele a Vaspók Hulkember nyálába, de izibe!) 

De Clarke művésznő itt nem trónharcol, hanem próbálja minimális erőfeszítésel össszetartani szétesőben lévő életét, ami nehezen megy neki. Mert nagyjából háromnaponta lesz hajléktalan, gyakorlatilag ki sem tud pakolni az ütött-kopott bőröndjéből, esténként leisssza magát (anyuka megfogalmazásában: iszik, mint a kefegödény), a West End-i meghallgatásokon általában kiröhögik, és egy "mindig karácsony" boltban dolgozik manónak öltözve. A boltvezető meg Mikulás, aki kínai, nő, de legalább nem is öltözik Mikulásnak. (Amúgy elmondása szerint korábban egy állatkereskedésben dolgozott, akkor Cicusnak hívták, az előtt meg egy pékségben volt Muffin, vagy röviden csak Muff... Khm...)

És mellékszál, de egy ilyen, egész évben karácsonyi tematikájú boltot én is ismertem Londonban, csak az nem a Covent Gardennél volt, mint a filmben, hanem a Tooley Streeten a Hays Galleria mellett. De már pár éve is azt tapasztaltuk, hogy bezárt, pedig bírtuk, egyszer vettem ott a páromnak egy németjuhász figurát, a gyűjteményébe. De ott egyik eladó sem volt manónak öltözve...

Vannak aztán a műben hajléktanok, akiknél a srác is önkénteskedett, és a főcsaj is bekerül a segítők közé, afféle kényszersorozottként. Mert hát egy hajléktalanokat segítő közösségi központ (ami nálunk egyeszerűen ismeretlen műfaj) ismét csk remek alkalaom egy vicceskedéssel beoltott érzelmeskedésre, de szerencsére még bőven a jó ízlés határain belül. 

Ez amúgy az egészre jellemző, van betegség, halál, depresszió, családon belüli konfliktusok, de semmi nem olyan sarkos, amint amiyen lehetne, még abba is visznek valami keserédes humort, mikor főhősnőnk időnként az utcán találja magát, egy szál bőröndel az esőben. (És mondjuk épp Brixtonban, ami egy általam indokolatlanul kedvelt része Londonnak. De hát szép az, ami érdek nélkül tetszik - mondotta volt egy Kant nevű német -, úgyhogy Brixton nekem szép, annyira, hogy többztör is adtam pénzt koldusoknak arrafelé. Na jó, néha csak azért, hogy hagyjanak már békén, én nem a gazdag amerikai turista vagyok, én a csóró ká-európai, akit azért egy-két font még nem visz csődbe.)

És egész jó a filmben Emma Thompson, aki ugyan saját beallása szerint inkább komika lenne, de rendre súlyosabb szerepekkel találják meg. Ám arról, hogy itt egy, a polgárháborús Jugoszlviából menekült, gyűrött, csúnyán öregedő és elég depressziós anyát játszik, az főleg magának köszönheti, ha már a forgatókönyv is jobbára az ő lelkén szárad.

A cucc egészében elég nézhető, a giccsfaktort tekintsük szükséges rossznak (óhatatlan veszteségnek), és aakkor nem húzzuk fel magunkat azon, hogy ezek itt mindenáron a lelkünkbe akarnak taposni, nyereségvágyból elkövetve. Hiszen azért van hangulata, ha tétje nincs is, mert azt már többször is megjátsszották mások.

Amúgy itt a link a filmhez, egy nézést megér.

Skrussian

Már többször is megjegyeztem itt, hogy a kedvenc zenei műfajom a ska, no meg a punk, illetve a kettő együtt (Dimitrij Sosztakovics és Mozart Don Giovanni-ja ilyenkor szemérmesen félrenéz), és ezt a fajta zenét, mondjuk nem túl meglepő módon, az oroszok művelik igen magas szinten.

Az orosz ska-színtér szinte kímeríthetetlen aranybánya, de hát az egykori nagyságán merengő, alkoholizmusal súlyosbított márnem-demokráciában ez nem is olyan meglepő, a ska egszerűen autentikus kifejezésmódot ad ennek a poszt-minden létállapotnak. Hangot a vodkába folytott 'utánunk a vízözön, de minek' hangulatnak, nem is értem nálunk miért nincs sokkal több jó zenekar.

Zenekar az van persze számos, csak nem olyan jók. Kivétel a nemzetközi minőségű PASO, meg mondjuk a CsizmáSKAndúr, de azért ezek inkább csak bulizenék, én hiányolom belőlük a súlyosságot, mint mikor (és egy Bödőcs-poén) a néni válogat a búcsúban a szentképek között, és azt mondja az árusnak: Mondja, nincs valami fááájdalmasabb?

Hát igen, a jófajta oroszok néha dühösen, néha kiborultan, néha meg savnál maróbb szarkazmussal tolják a rocksteadyt, az igazi ska azért életérzés is, nem csak annyi, hogy kurvára bebaszunk az este. (Ha valaki még emlékszik rá...) Talán ettől lett nettó világsztár a Madness, akik hát mégis csak nagybritánok, szóval hozzánk képest még rosszabbik pillanataikban a jóléti oldalt képviselték. De azért a nagybritánoknál is volt gazdasági válság, munkanélküliség, nagy hagománya van a kizsákmányolásnak (szakirodalom: Friedrich Engels: A munkásosztály helyzete Angliában, ek: 1845, Lipcse), szóval az Őrület Tánczenekarnak volt mire popzenét csinálnia. Bár mint tudjuk, a ska keresztapja az Laurel Aitken volt, akinél a külvárost a bőrszín is súlyosbította, lévén kubai-jamaicai  születésű fekete volt, Angliában.

Nade az oroszok.  A bőség zavarával küzdök, ami csak egy fokkal jöbb a hőség zavaránál, mert legaláb nem forr fel az agyvizem. A Russkaja együttest már beidéztem egyszer (egy messzi-messzi galaxisban... ja, ezt nem ide...), de Moszkvában (Szentpéterváron, Vlagyivosztokban etc.) van számos utca, és minden utcasarkon van sarok. Utca is. És van számos ska-kamarazenekar, úgyhogy most beszúrok néhányat, aki bírja, bírja! Mint én.

A leningrádi mambázók nyilván be vannak szívva már vagy harminc éve, mert nekik még nem szóltak hogy a Szajna... Temze... izé a Néva-parti barokk nagyváros már jó ideje az a hely, ahol Szent Péter vár. (Bocs, nem bírtam kihagyni.) Ők még leningrádoznak, de lehet hogy ez a korból jön általa, mert nekem a helyi Szivárvány mozi is még sokszor Vörös Csillag, hisz én még abban láttam sokszor a Dzsedi visszavág a visszatérő birodalomnak című filmet. Meket.
De a Leningrád megnevezés legalább jogos, hisz láthatóan nem (vagy nem teljesen) a jelenben játszódik a klipjük. A sztori elején a fiatal Fidel Castro csöppen bele a szovjet rögvalóba, hogy jól leigya magát, mielőtt elüti egy mentőautó. De legalább mentő üti el, így kéznél a segítség, és gyorsan  be is gyógyszerezik, amitől aztán indulhat a nagy utazás. Elsőként valami lecsúszott arisztokara magányos teadélutánjába zuhan be a plafonon át, majd menekülni kezd, nagykjából a Beatles A Hard Day's Night című opuszának stílusában. de  őt nem rajongók üldözik, hanem a cári titkosszolgálat, valami önjelölt népvezér muzsik a kölkeivel, meg néhány fura járókelő. Commandante Castro meg némileg táj-és koridegen edzőcsukában és egy páncélautóval menekül, de persze mindez belefér, ha úgyis csak a mentőben haluzza minezt, ha már a piára gyógyszerezték.

És akkor még egy darab a Leningrádtól, csak hogy értsük, ők főleg nemet bírnak mondani, újra meg újra. Kisebb probléma, hogy ne értem a szöveget, hat év iskolai orosz (majden orosztanulást írtam, pedig) nem elég ahhoz, hogy minimálszinten értsem a nyelvet, tudásom odáig terjed, hogy el bírom olasni a cirill betűs írást. De hogy mit olvasok, azzal kapcsolatban csak találgatásokra vagyok képest, főleg a jól bevált "vak tyúk is talál szemet" alapon, ami nem hatékony, de szórakoztató.

És végül egy mindenkinek ismerős lehet örökzöld, ami persze nem imerős mindenkinek (csak lehet, ugyebár), aminek nagy előnye, hogy gyakorlatilag nincs szövege, nincs mit nem érteni rajta. Viszont annyira ska, hogy a plafon adja a másikat. (Mert a plafon is egy fal, csak fölülről támad.)
Szóval a Ventillátorok:

ps. Ja, a címeknél majd mindjárt nemsoká abbahgyom a hülye szóvicceket, de egylőre még kretívnak hazudom magam tőlük. Általuk.

Maszkreatív

Mos, hogy már a boltokban, bankokban és bordélyokban is kötelező maszkot viselni, egyesek kimaszkolják, izé...kimaxolják a maszkviselést, én ma láttam bemenni a postára egy fazont, aki miután leszállt a robogórájól, le sem vette a sisakot, úgy indult csekket befizetni. De legalább már őt nézték a postásnénik némi riadalommal, gondolom, mint potenciális rablót, bár egy szál bankkártyával azért nehéz lenne rabolni, amit befizet vele az ember, na az a rablás.

De nekem jól jött a Pasi Sötétkék Bukósisakban, mert addig engem méregettek gyanakodva, ám a maszk-bézbólsapka-napszemüveg hármas így már kevésbé tűnt fenyegetőnek. Pedig csak a fülem látszott belőlem, és bár nem tudom, aktuálisan hol tart a nyomozati technika, de talán egy fül-profilból még nem tudnak beazonosítani  a biztonsági kamerák képein, ha netán a szervezetlen bűnözés útjára lépnék. Hirtelen felindulásból. E helyett én víz-meg gázszámlákat fizettem be, és utána teljesen értelmetlen lett volna rabolni, mert egyetlen fegyverem a reggeli szájszag lehetett volna, de a maszk miatt ugye az sem. Plusz a sárga csekkek postán maradó részén ott volt a nevem und címem, szóval nem kellet volna Poirot ahhoz, hogy fél órán belül rám törjék az ajtót.

És erről jutott eszembe, hogy a minaap, rendes egészségügyi sétám alkalmával láttam, ahogy egy  megbilincselt faszit épp kirángatnak a fegyveres és igencsak golyóálló-mellnyes rendőrök egy lépcsőházból, és az egyik sisakos kommandós rámköszönt, hogy helló tanár úr. Na ja, annak idején egy csomó rendőrségi foglalkozású szolgálati jogviszony járt hozzánk valamilyen levelező képzésre. Nekik igazából mindegy is volt mire, csak legyen egy diplomájuk, mert az kell az előléptetéshez, meg a magasabb fizetési osztályhoz.

Ennek következtében például a Pécsre kihelyezett óvodapedagógus képzés tele volt ötvenes határ- és börtönőrökkel (férfiakkal természetesen), akiknek arra kellet egy bármilyen diploma hogy tisztként mehessenek nyugdíjba. És hát az óvodapedagógai volt a legrövidebb és legegyszerűbbnek tűnő, mert bár egy őszülő-kopaszodó törzszászlós nem az a  kimondott óvónő-alkat, de többüknek volt már rutinja  a saját gyerekek, és friss tapasztalatuk az unokák kiképzésében valamint fogvatartásában. Viszont a kollégáim elmondása szerint rendesen végigcsinálták a szakmai gyakorlatokat is, meséltek és báboztak a gyerekeknek, akik ezt jól tűrték, bár megnéztem volna azt a négy-öt évest, aki be mer szólni egy tagbaszakad, szétdohányzott fejű idősebb fószernak.

De ennyit a sisakos csekkbefizetésől.

444.hu

De a maszkos kretativitás nem ismer  határokat, mondhatni korunk kényszerű népnűvészete lett, ugyanakkor remek lehetőség, az önkifejzésre, eddig titkolni kényszerült identitásaik felválllására. A fenti képen látható kaliforniai állampolgár például biztos nagyon csúnya, enyhén csúcsfejű, de most megtalálta az ideális viseletet, mellyel nem csak a  vírusoktól, hanem fényeeségess orcájának látvánától is megkíméli a nagyérdeműt. Plusz a szájszagtól ugyebár, csak mert rendes. 

De ezek csak a bónusz-csomag részei, a hab alatti torta az, hogy végre nyugdtan hordhatja a  Ku-Klux-Klános viseletét, bár én a hosszú fehér köntös hiányolom. De ha néhány neonáci állatorvos eskü alatt vallja majd, hogy a magas hőmérséklet éss az imádság egyaránt jó a fertőzés megelőzésére, de együtt különösen, akkor a Klán majd állíthat lángoló kereszteket a plázák bejáratához. Olyan lesz majd, mint egy párakapu a kánikulában, csak modernebb, egy lángoló keresztnél ma már nélkülözhetetlen a bluetooth-os niggerfelismerő és a katolikuselhárító légvédelmi rakétarendszer is.

Nálunk ehhez képest még gyerekcipőben járunk. Jártamban kelvén nem láttam mégg egytelen Darth Vadert vagy Hannibal Lectert sem, pedig a maszk mint médium, mint kommunikációs kreatív felület ezek megjelenítsére különösen alkalmas. A sarki bolt előtt legfeljebb azon problémázik az Ordenáré Aranka Baráti Kör, hogy lehet maszkban cigizni? E katagóriában az a versenyző nyert, aki feltolta a maszkot, hogy az az orrát és a szemét takarja, mert levenni túl fáradságos lett volna. Hisz már elővette a cigisdobozt, abból a kézműves (otthon töltött) ukrán csempészdohányt, megkereste az öngyújtót, szóval már nem akart fáradni azzal, hogy leszerelje magáról a maszkot. Ráadásul a szem letakarásával tesztelhette a mozgáskoordinációját, azaz hogy szájba találja-e magát, látatlanban is. Vakrandi a cigivel, délelőtt a bolt előtt - pont mint valami kortásr szabadvers felütése. Amit írjon meg valaki más, és most inkább filmkritikát.