Csendes beletörődés

A disztópikus filmek hétvégéjén megint elém került egy ijesztő darab. A mókás az, hogy ebben  a '95-ös kanadai TV-filmben nincs vér, gyilkolászás, egyszerűen seniknek sem verik ki a fogait kalapáccsal, nem kenődik agyvelő a bútorokra, mégis dermesztő az egész.

A Harrison Bergeron című opusz Kurt Vonnegut egy novellájából készült, ő meg ugye a kedvenc íróim listáján van, közvetlenül az ismeretlen szerző után, aki a papírdobozokra írja, hogy "Tej". Vagyis muszáj volt megnéznem, ha már ráakadtam, bár kicsit aggódtam, hisz Vonnegut  nagyjából megfilmesíthetetlen, majdnem annyira mint a telefonkönyv, egy tányér bableves, vagy a generalizált szorongás.

Itt is egy jövőbeli diktatúrában járunk, még hozzánk képest is a jövőben (pláne, hogy az eredeti szöveg 1961-es), ha jól rémlik 2081-ben, amely kor egyébként (legalább is a filmen) szórakoztatóan hasonlít a hatvanas évekre, mintha százhúsz év meg sem történt volna. És ez logikus is, mert egyrészt itt a középszerűségre épülő rendőrállam működésést látjuk, a középszerűvé tett emberek meg nem akarnak a Holdra menni vagy mesterséges intelligenciát fejleszteni, elég nekik a kispolgári házipapucs-kultúra. Másrészt meg - épp az előbbi miatt - a hatalom úgy döntött, hogy a 2018-as (!) nagy válság után, az ötvenes-hatvanas évek kertvárosi Amerikáját állítja helyre, mint az utolsó már kényelmes, de még nem posztmodernül individuális életvilágot, amiben jól tenyészthetők a megbízható, ambiciómentes polgárok. Ez lesz a társadalom operációs rendszerének utolsó mentett változata, ahová visszalépnek a világ összezuhanása után.

Mert a vonneguti szofisztikált rémálom lényege, hogy egy nagy gazdasági-társadalmi összeomlás nyomán a hatalom fura urai úgy döntenek, nem kell több innováció, felfedezés meg különcködés, legyen mindenki átlagos. Azaz középszerű, amit egy elektronikus fejpánttal biztoítanak (ez az egyetlen igazán modern kütyü ebben a fazonra nyírt siralomvölgyben), ami mindenféle tehetséget, kiemelkedő képességet a központilag meghatározott szintig butít.

És hát a címbéli srác pont nem egy átlagos fazon, túl jó tanuló a suliban, mindenféle dolog érdekli, és még beszélgetni is szeret, akárhogy állítgatják a fejpántját. Így aztán, miután az illetékesek eljátszák a halálát, bekerül abba a szűk elitbe, akiknek nem kell hordani a butítógépet, és belelát abba, hogy is működik valójában az utópiának hazudott világa. Amit persze - mint minden rendes diktatúrát - egy forradalomnak hazudott puccs hozott létre.

Az egész történet kicsit olyan, mintha kereszteznénk George Orwell 1984, és Ray Bradbury Farenheit 451 című regényeit, és nem azért mert mindkettő címében szám van. (Mert ilyen alapon jöhetett volna a hét törpe, vagy a Joseph Hellertől a 22-es csapdája, utóbbi mondjuk talán nem is lenne hülyeség. Ha már  hülyeségről szól.)

Ahogy Orwellnél, itt is van egy Belső Párt, a szálakat mozgató hatalmasok klikkje, meg a rövid pórázon tartott tömegek, és ez a hatalom is szélsőségesen kegyetlen. Például bolti lopásért is simán fejbe lövik a nyugdíjas néniket, vagy adócsalásért a fizetésképtelen, csóró hivatalnokot, és ráadásul mindezt közvetíti a tévé is, afféle szórakoztató műsorként. Mondjuk van ez is annyira jó tartalom, mint a balett-közvetítés, hisz a táncosokat is úgy választják ki, nehogy túl jók legyenek, így aztán a közepesen tehetségtelen zeneszerző enyhén harmóniamentes fülsértésére egy félrészeg postás mozgáskultúrájával megáldott hentes pogózik, kétségbeesett tekintettel. A tévében, főműsoridőben. Az elnököt is úgy választja ki a belső klikk, így aztán a Féhér Házban is egy texasi autószerelő lakik, gond csak akkor van vele, ha  egy kisebb poitikai konfliktss okán szarrá akarja bombáztatni Marokkót, mert ennyit ért a világból.

És már ott is vagyunk Brabury-nél, hisz a Farenheit 451-ben a tűzőrök szándékosan nem tűzoltók, hisz ne oltanak, hanem égetnek, könyveket esősorban, nehogy a mindenféle filozófusok, írók meg hasonló ingyenélők szövegei összezavarják a jómunkásemeberek józan paraszti esszét. Abban a világban a könyv mint olyan be van tiltva, csak egy illegális mozgalom, meg néhány sötétben bujkáló díler próbálj átmenteni a Gutenberg-gaalaxist, meg azt a pár ezer évnyi műveltséget amit képvisel. De a hatalom (ahogy Vonnegutnál is) a tévét preferálja,a többit meg bünteti. Nem véletlen, hogy a főhős is a tévé-inkvizítori pályát választja, tudja ő, hol van a valódi hatalom és befolyásolási lehetőség.Mondjuk nem képes belesimulni a rendszerbe, de ez nem az ő hibája, elvégre a személyiségét Vonnegut írta, aki ugye szintén nem volt az a tőrőlmetszett konformista. Ami egy művésznél amúgy alapvető elvárás, ha nem akar szánalmas módon kovácsákossá változni.

Az 1984-ben interaktív telekép van, ebben a műben az általunk is ismert tévé, de a tömegeket minden rendes disztópiában etetni kell valami kulturális moslékkal (Orwellnél a ponyvairodalmat újbeszélül csak prolitápnak hívják), a jó nép a birkanyájhoz hasonul, gazdája a Párt és az Állam, pásztora a hatalomhű média. Tessék csak megnézni a hazai "köztévét" vagy beleolvasni az origóba, na náluk már megvalósult a "mindenki másképp egyforma" elve, van ott újbeszél és duplagondol, lapos propaganda és bárgyú virtualitás, ami kellően sok embernél működik is.
Szép új világ. (Csak hogy a végére szóba kerüljön a harmadik nagy disztópikus, Aldous Huxley is.)

Harrison Bergeron kalandjai magyar szinkronal fent vannak jutyúbon, pont itt.
(Van egy 2006-os változat is, de az szót sem érdemel.)