Valamikor '93-ban már igen felnőttnek éreztem magam, elvégre leérettségiztem, főiskolára jártam és buliztam sokat, mint egy ember, akkoriban könnyen lettem szerelmes, de legalább halálosan, és volt az a halvány érzésem, hogy akár még jól is járhatok az élet nevű piramisjátékkal. A fiatlság nem bolondság, csak a tér tágasságának érzete, meg a belőle fakadó elviselhetetlen optimizmus.
Akkoriban is főleg passzív optimista voltam (minimális erőfeszítésektől vártam, hogy majd minden jó lesz), de azért tanultam mint egy gép, sokakkal barátkoztam, élveztem a helyzetem. Akkoriban is bírtam depresszíven szorongani, de még emberek között éltem, összességében többet voltam vidám, mint nem.
De akkor jött Beck, az amerikai hátsó udvarok indokoltlan fűzfapoétája, aki nagyjából az én generációm, akkoriban volt huszonnemsok éves, és már arról énekelt, hogy ő egy vesztes, valaki lője már le, valaki gyújtsa már fel azt a kurva lakókocsiparkot, a redneck kertvárost. Mi ezt innen nem értettük, mert közvetlen a rendszerváltás után naivan evidensnek tűnt, hogy az amerikaiaknak eleve jó, oda születni mázli, mit rinyál ez a fazon?
Persze, Hollywood a hibás, az amerikai álom ostoba cukormázát onnan öntötték a világra, egy átlag álomgyári szarban mindenki nagyon kertvárosi, rohadt magas irodoházakban dolgozik panorámás irodából, a szegények, különösen a hajléktalanok, meg csak mellékszereplők, de annak is viccesek. Egy lepukkant lalókocsiban lakni, pitiáner bolti lopásokból meg segélyből élni az szórakoztató (lásd A nevem Earl című sorozatot, jó, az mondjuk tényleg vicces), az utcán élni meg maga a mágikus szabadság, a lét elviselhetetlen könnyűsége.
És akkor jön egy csávó, valami alulhangszerelt, recsegős, anti-folk hangulatú, a popszakma alatti garázszenével, és még alig felnőttként vesztessé nyivánítja magát. Mondván, hogy ahonnan indul, az már peredesztinálja a jövöjét, ősz szakállú öregemberként is a társadalmi szemétlerakóban fogja vakargatni a tökét, meg a lomtalanítson szerzett ócska gitárját. Ez maga "a lakókocsiparknak nincs kijárata" fíling. Hogy mennyire gondolta komolyan, és mennyi volt benne a művész empatikus iróniája, az ma sem tudnám eldönteni, pedig vesztesenek levésben mondhatni jó vagyok.
p.s. A kilencvenes évek első felében még nem volt inerhálónk , Viki még nem pédia volt, viszont nagyon jó csaj, úgyhogy aaz csak utólag tudható, hogy Beck Los Angelesben született, művészcsaládban, a Loser volt az első "slágere" azóta is menő és díjakkal dekorált zenész, de az életérzés, ami a fenti dalból árad, az hiteles. Nem lehet mindenki Sid Vicious, aki az életét is egy punk-számmá tette, amennyiben durva volt és rövid.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése