Möstanában egyre lekesebben nézem a Bojack Horseman című animációs ámokfutást, talán mert egyre inkább magamra ismerek a főszereplő lóban.És míg eleinte egy közepesen vicces sorozatnak indult, lightos poénokkal, a harmadik évadra már kapott valami igazán drámai mélységet, és egy furcsa, szürreális líraiságot.
Ez nekem eleve bejönne, de ugye még ott van a ló. Aki ötven körül jár (és két lábon, lényegében embertesttel), egykor sikeres sorozatszínészvolt, barátokkal és tisztelőkkel, de ma már csak egy kiégett, magányos alaki, aki főleg az emlékeiből él, néha túl sokat iszik és szürreálisan viselkedik. De alapvetően egy rendes fazon, csak ledarálta a rendszer, és egyre kétségbeesettebben keresi, hogy lehetne újra érvényes helye a világban.
Nem mondom, hogy ez egy az egyben én lennék, de nagyjából, a pszichiátriai kórképünk minden esetre hasonló. Nekem az egyetemi katedra hiányzik, az ottani hallgatók meg kollégák, kik közül azért jópár barátom is lett. (Itt most többen magukra ismerhenek, az olvasóim közül.)
Én ott még életem leghosszabb párkapcsolatára is ráakadtam, most épp azt gyászolom, én nemcsak a járvány miatt kerültem karanténba, hanem érzelmileg is, a magányom okán. A barátok szép lassan mind elköltöztek, a fészbukon meg nem ugyanaz a kapcsolat, ha egyáltalán, mert a fészbukot utálom igan nagyon. Már nincs kivel elmenni kávézni vagy pizzázni, senki nem ugrik fel pár sörrel, már nincs kivel végignézni a Tarantino vagy a Woody Allen életművet.
Hát ennyi privát nyavajgást most megengedtem magamnak, majd mindjárt írok valami szarkasztikusat is a Mocskos Rendszerről. De addig is ajánlom Bojack kalandjait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése